Ezért a kudarcért megfizethet Merkel

| Cikk eltávolítása
Cimkék:

2017. november 19-20-a könnyen válhat történelemkönyvek által vastagon szedett dátummá nemcsak Németországban, hanem azon kívül is. Az úgynevezett Jamaica-koalíció (amelyet a választásokon győztes jobbközép CDU-CSU, a liberális FDP és a zöldek alkothatnának) kezdetektől fogva komoly feszültségekkel terhelt kísérlete ugyanis még az előkészítő fázisban megbukott, és ezzel belpolitikai válság alakult ki.

Bár a tárgyalások lezárását jelentő döntő lépést a sokak által kompromisszumképtelenséggel vádolt liberálisok tették meg, a kudarcért alighanem a hétfő hajnalban igencsak kiábrándultnak és meggyötörtnek látszó Angela Merkel fizet majd a legtöbbet. És persze Európai Unió egésze, amelynek működőképessége túlontúl is függ a sokat kritizált, de ezidáig politikailag és gazdaságilag kikezdhetetlenül stabilnak mutatkozó Németországtól.

Bűnbakkeresés

Christian Lindner, a szabaddemokraták vezetője, aki nagy médiafigyelemtől övezve a liberálisok távozásának bejelentésével véget vetett a hetek óta tartó megbeszéléseknek, stílusában nem is lehetett volna teátrálisabb. Bár pályája során már többször tanúbizonyságát adta, hogy komoly érzéke van a rövid és velős helyzetértékelésekhez, az általa hétfő hajnalban használt ?Jobb nem kormányozni, mint rosszul? fordulat inkább tűnt jól kigondolt kampányszlogennek, mint helyben született bonmot-nak.

Ez pedig alátámasztja a gyanút, hogy az FDP-t nem az utolsó napon elhangzottak késztették kihátrálásra. De ha tényleg nem hirtelen elhatározásról volt szó, lehet-e képmutatással vádolni Lindnert, vagy felróni neki, hogy saját céljai érdekében kihasználta a pillanatot az FDP arculatának erősítésére? Illetve, lehet-e egyedül az FDP-t felelőssé tenni a kormányzati együttműködés létre nem jöttéért?

Egy szabaddemokrata vethet véget Merkel karrierjének Ideológiai harcnak tűnik, de valószínűleg csak politikai szerencsejáték. Valaki túl sokat nézett Ausztria felé Németországból, és ennek Merkel fizetheti meg az árát.

Bár hétfőn, első nagy érzelmi felindulásában több politikai kommentátor és újságíró is a szabaddemokratákon igyekezett elverni a port, a fenti kérdésekre józanabb megfontolás után inkább nemleges válasz adható. A szakpolitikai távolságok és a személyes ellentétek ugyanis már a pártok első megbeszélései során szokatlanul durva összetűzésekhez vezettek, ez pedig semmi jót nem ígért egy évekre tervezett közös munka gördülékenységére vonatkozóan. Fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tárgyalások ilyen hosszú időn át tartó folytatását is leginkább csak a kötelességtudat, az illúziók és a politikai számítás keveréke motiválta, nem a megegyezés feltétlen vágya.

Christian Lindner. Fotó: MTI/AP//DPA/Bernd von Jutrczenka

A német közvélemény ugyan eleinte nem lelkesedett túlságosan egy politikai ?kényszerházasság? ötletétől, de elvárta, hogy a felek egymással élesen szembe menő céljaik ellenére az ország érdekében legalább megpróbálják kialakítani a kormányzati közös munka kereteit. Ez annál is inkább szükséges volt, mivel az egyetlen lehetséges alternatívát, az újabb nagykoalíció létrehozását, a szociáldemokraták vezetője, Martin Schulz a választás másnapján egyértelműen kizárta. Ismervén a német politikai kultúrában rejlő pragmatizmust, kompromisszumra való nyitottságot, és felelősségvállalási hajlandóságot a választók joggal hihették, hogy a tárgyalások a nyilvánvaló nehézségek ellenére is révbe érnek.

A kudarc háttere

Annak, hogy ez mégsem így történt, több oka van. Nem lehet szó nélkül elmenni Merkel felelőssége mellett, aki az utóbbi tizenkét évben egy nyugalmat és stabilitást mindenekelőtti céllá tevő, maximális konszenzusra törekvő politikát folytatott. Ez ugyan különösen kelet-közép-európai nézőpontból irigylésre méltónak tűnik, de a döntéshozatal gördülékenységet sokszor nem a problémák megvitatása, hanem azok szőnyeg alá söprése biztosította. Ám a konfliktusok ?legyalulása? a politikai ellenfelek követeléseinek részbeni átvétele útján azzal a nem kívánt hatással is járt, hogy

a konzervativizmust, szociáldemokráciát, a zöld politikát és a liberalizmust tartalmilag kiüresítette, a közöttük lévő határokat elmosta, így az érték alapon pártot választókat nehéz helyzetbe hozta.

A felhalmozódott feszültségek és a politikai értékválság hatásai pedig nem csak a tömegpártok bázisának zsugorodásában, a bevándorlásellenes AfD felemelkedésében váltak kézzelfoghatóvá, hanem az előkészítő koalíciós tárgyalások során is.

Különösen az FDP esete érdemel figyelmet, amely úgy tudott négy év parlamenten kívüli lét után nagy visszatérést produkálni, hogy bizonyos kérdésekben feladta szabadelvűségét. Lindner példaképe Emmanuel Macron és Sebastian Kurz, akik igen fiatalon egy önmaguk mint erős vezető köré szervezett pártot hoztak létre, amely ugyan nem rendelkezik koherens ideológiával, de maximálisan kihasználja a kommunikációs technológiák adta lehetőségeket. A párt azonban azzal, hogy haszonelvűségből hagyományos bázisán túl az AfD követeléseivel szimpatizálók felé is nyitott, egy igen instabil hátországot hozott létre. Mivel ezt összetartani nem könnyű, Lindnernek az elkövetkező négy évben folyamatosan a politikai legitimációért kell majd küzdenie, ez pedig magatartását szükségképpen kiszámíthatatlanná teszi.

Az FDP-nek jelenleg csupán eszmeileg széttagolt támogatói bázisának követeléseit leképező részcéljai vannak, amelyeket nem köt össze egyértelmű világkép. Ebből fakadóan viszont tárgyalási rugalmassága kevés: ha valamelyest engedékenynek mutatkozik egyes kérdésekben, rengeteg szavazatot veszthet, míg egy értékalapon politizáló párt szavazói elnézőbbek lennének, ha hosszú távú célok elérése érdekében átmenetileg kisebb áldozatokat kellene hozniuk. Valószínű ezért, hogy a konszolidációra szoruló FDP kormányzati részvétele sem lehetséges partnerei, sem Németország számára nem lett volna előnyös. Lindner stílusát lehet szeretni, vagy nem szeretni, de egy egyébként jól működni tetsző koalíció megtorpedózásával vádolni egyszerűen nem helyénvaló.

Ezt a véleményt erősítette egy Robert Habeckkel, a zöldek egyik tárgyalójával nemrég a Spiegelben közölt interjú is, aki még a leginkább kritikus menekültügyi kérdés rendezése esetére sem látott túl sok reményt egy átfogó megegyezésre. Schleswig-Holstein miniszterelnök-helyettese, aki egyébként szűkebb hazájában épp egy Jamaica-koalíció keretei között végzi a munkáját, a zöldek és a CSU között fennálló ellentéteket vázolva utalt arra is, hogy szövetségi szinten még egy pusztán ?fekete-zöld? együttműködés sem lett volna problémamentes. Jól jelzi egyébként a megbeszélések hangulatát, hogy bennfentes információk szerint a tárgyalók egymást többször ?gyengeelméjű? álláspontok képviseletével, vörös vonalak átlépésével, teljesíthetetlen követelések támasztásával, vagy indokolatlan támadásokkal vádolták. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy előbb-utóbb valakinek elege lett, és számára kedvező időpontban asztalt borított. Habeck szerint erre a zöldek is legalább egy tucatszor gondoltak, de végig bíztak áttörésben.

Robert Habeck
Fotó: dpa/Rainer Jensen

Érdekes módon a bűnbakkeresés közepette kissé elsikkadt Merkel szerepe, akinek gondoskodnia kellett volna az álláspontok fokozatos közelítéséről. Ez azonban látványosan nem sikerült neki, a koordináció csapnivaló volt, a tárgyalási folyamat pedig ebből fakadóan inkább kaotikus. Az energiák részkérdések megvitatására forgácsolódtak el, közben pedig nem látszottak az egységes körvonalak és az alapelvek. A felek között hiányzott a bizalom és a konstruktivitás, nem alakult ki megfelelő elképzelés arról, hogyan folyhatna hatékonyan a közös munka. Ennek a leglátványosabb jele volt, hogy már bejelentett megállapodásokat is visszavontak. Bár hétfő hajnalban Seehofer bajor miniszterelnök dicsérte Merkel teljesítményét, a gesztust inkább saját érdekére figyelemmel tehette. A CSU vezetőjének pozíciója ugyanis jelenleg igen bizonytalan, és a bajor politikai belharcokban jól jönne neki a kancellár támogatása.

Hogyan tovább?

Mindent összevetve három lehetőség maradt. A kisebbségi kormányzás, az előre hozott választás és újabb konzervatív-szociáldemokrata nagykoalíciós kísérlet.

Az elsőt az teszi valószínűtlenné, hogy a szövetségi köztársaság közel hetven éves története során tartományi szinttől eltekintve nem volt rá példa, ráadásul a megoldásból fakadó instabilitás talán az AfD-t kivéve senkinek sem érdeke. A CDU/CSU-nak, amennyiben önállóan kívánna kormányozni, minden egyes szavazás alkalmával több mint száz képviselőt kellene még maga mellett tudnia, míg a szabaddemokratákkal vagy zöldekkel való együttműködés esetén kevesebbet, de a mozgástere is szükségképp csekélyebb lenne. Ezt pedig Merkel aligha kínja felvállani.

Ami az előre hozott választásokat illeti, azok jelenleg inkább tűnnek a politikai agónia fölösleges meghosszabbításának, mint megfelelő megoldásnak. A felmérések szerint az utóbbi hetek eseményeiből az FDP és a zöldek profitáltak, míg a CDU/CSU és az SPD egyaránt csekély mértékben, de visszaesett, ezért nagy az esély rá, hogy egy újabb voksolás csupán a jelenlegi helyzetet teremtené újjá. Azt is látni kell, hogy a Bundestag tagjainak jelentős része első mandátumát szerezte, nekik pedig egyáltalán nem érdekük azt kétséges célokért kockára tenni.

Mindent összevetve

jelenleg úgy tűnik, hogy politikailag legnagyobb esélye még akkor is egy újabb nagykoalíciónak van, ha az SPD ez ellen foggal-körömmel küzdött.

A szövetségi elnök, Walter Steinmeier, aki megválasztását megelőzően az SPD egyik vezető politikusa volt, a politikai krízist oldandó az elmúlt napokban minden Bundestagban képviselt párt vezetőjével eszmecserét folytatott. Mivel az FDP továbbra is hathatatlannak mutatkozott, a szemek Martin Schulzra szegeződnek. A kancellár csúnyán elbukott kihívója azt ugyan valószínűleg helyesen értékeli, milyen hatalmas veszéllyel járna egy újabb CDU/CSU?SPD együttműködés a szociáldemokratákra nézve, de a sajtóhoz kiszivárgott információk szerint az általa hangoztatott kategorikus nemmel már egyre kevesebben értenek egyet a párton belül. A párt vezetése végül úgy is döntött, megkezdi a tárgyalásokat Merkellel.

Frank-Walter Steinmeier
Fotó: dpa/Maurizio Gambarini

Hogy lesz-e végül elegendő támogatása az SPD kormányzati részvételének, az kérdéses, de ebben az esetben Schulznak minden bizonnyal mennie kellene ? és talán Merkelnek is. A szociáldemokraták ugyanis nem kockáztathatják, hogy a kancellár politikai manőverei idővel kispárttá zsugorítsák őket. Másrészt

az SPD az együttműködésért cserébe olyan árat kérhet, ami Merkel ma még kikezdhetetlennek tűnő pozícióját is megrengetheti a CDU-n belül.

Bármi lesz tehát a végkifejlet, a merkeli stabilitás és konfliktuskerülés korszaka biztosan véget ért. Ez a német demokráciának jó hír, Európának viszont, amelynek a Brexit idején erős vezetésre lenne szüksége, annál kevésbé.

Kiemelt kép: AFP/Odd Andersen

folytatás