José Mourinho: Ki nagy lánggal ég, kínos parázslással hamvad el végül

| Cikk eltávolítása
Cimkék:
José Mourinho: Ki nagy lánggal ég, kínos parázslással hamvad el végül

Tizennégy évvel ezelőtt egy napbarnított arcú, feltűnően sármos portugál férfi lábai előtt hevert az angol futball. José Mourinho, a korábbi sokadrangú kapus ? aki annak idején egyszerű tolmácsként kezdte pályafutását Sir Bobby Robson szárnyai alatt a Sporting Lisszabonnál ?, a világ legirigyeltebb edzőjeként, a Porto meglepetés Bajnokok Ligája-győztes csapatának vezéreként éppen aláírta szerződését a Chelsea-hez. Neki, és a klub ambiciózus vezetőségének (benne az orosz multimilliárdos tulajdonossal, Roman Abramoviccsal) is ugyanaz volt a célja: új szuperklubot építeni Londonban, és átrajzolni az európai labdarúgás térképét.

?Különleges vagyok? ? szónokolta Mourinho a meglepett újságíróknak kezdésképp, akik azonnal behódoltak az excentrikus, lehengerlő stílusnak, az arroganciával kevert magabiztosságnak és a lehengerlő sármnak. Arra, amit láttak és hallottak, egyszerűen nem voltak felkészülve. Mourinho berúgta az angol futball ajtaját, azonnal origóként határozta meg önmagát, és ettől a perctől kezdve minden hozzá, csakis hozzá igazodott a szigeten. Letarolta a Premier League-et.

A sikerek később csak úgy özönlöttek:

Mourinho első két szezonjában egyaránt megnyerte az angol bajnoki címet. 2008-10 között Olaszországban bajnoki cím, és újabb esélytelenként behúzott BL-trófea az Interrel. 2010-13.: spanyol bajnokság, kupa, Szuperkupa a Reallal. 2014-16.: nagy visszatérés a Chelsea-hez és újabb angliai diadalmenet.

Másfél évtized elteltével azonban nem lehet ráismerni José Mourinhóra. Haja megőszült, tekintetéből eltűnt a huncut csillogás. Kifejezéstelen arca kizárólag akkor mutat érzelmet, ha fintorgásra húzza száját ? a sárm elillant, mintha sosem lett volna. Arroganciájából képmutatás vált, védelmi ösztönei paranoiás üldözési mániába fordultak.

Annyira minden áron nyerni akart, és ehhez annyira hitt a saját útjában, a saját zsenialitásában, hogy mindez végül felemésztette őt.

José Mourinho másfél évtizeden át uralta a futball legmagasabb szintjét: fellobbant, hatalmas lánggal égett, világított, majd lassú, szinte kínosan hosszú parázslással porladt el végül.

Öt pillanat megvilágításával mutatjuk be a folyamatot, amely végül a semmibe vezette a futball történelmének egyik legnagyobb hatású edzőjét.

1. Abramovics megveszi neki Sevcsenkót a Chelsea-hez

Ma már többnyire úgy emlékszünk, hogy annak idején Mourinho villámgyors ökölcsapásokkal vitte földre a Premier League egészét, hogy aztán látványos győzelmi táncot járjon a hulla felett, de ez nem egészen így történt. Bár első szezonjában azonnal pontrekordot döntött és sokkolóan kevés, mindössze 15 kapott góllal zárt csapata, a közeg összességében távolról sem volt elájulva a Chelsea játékától. A szaksajtó ugyan méltatta a portugált taktikai rugalmasságáért (szezon közben a klasszikus 4-4-2-es felállásról előbb 4-3-1-2-re, majd 4-3-3-ra váltott), Roman Abramovics azonban úgy volt vele: a rengeteg befektetett pénzért cserébe nem egy tökéletesen védekező, kiszámítható, de könyörtelen gépezetet, hanem attraktív támadófocit akar látni a pályán.

Fotó: Chris Young /AFP

Az orosz mágnás annak idején a 2003-as BL-tavasz, és egyben minden idők egyik legzseniálisabb meccsén, a Manchester United-Real Madrid (4-3) negyeddöntőn határozott úgy, hogy mindenképp vesz magának egy futballklubot ? ehhez mérten el lehet képzelni, mekkora csalódás volt neki a Chelsea patikamérlegen adagolt, minimalista játékfilozófiája. Hogy változtasson a dolgok menetén, Abramovics 2005 nyarán nem kisebb neveket csábított a Chelsea-hez, mint Hernan Crespo, vagy a kor angol üdvöskéjének elkönyvelt ördöngös szélső, Shaun Wright-Phillips. Mourinho mindezt azzal ellensúlyozta, hogy akkoriban egészen megmagyarázhatatlannak látszó 26 millió fontos összeget rakott le a Lyonnal a védekező középpályás Michael Essienért cserébe. Ezzel elkezdődött a kötélhúzás edző és tulajdonos között.

A konfliktus eleinte a felszín alatt maradt. Abramovics folyamatosan duruzsolt Mourinho fülébe a taktikáról, aki viszont nem volt partner a diskurzusban: őt kizárólag a győzelem érdekelte, ehhez pedig a leghatékonyabb, legegyértelműbb eszközöket használta. Mivel a sikerek folyamatosan jöttek, az orosz tulajdonos jobb híján azzal gyakorolt nyomást edzőjére, hogy szakmányban vette neki a szupersztárokat. 2006 nyarán, zsinórban két megnyert bajnoki cím után Abramovics kékbe öltöztette Michael Ballackot, Ashley Cole-t, Salomon Kalout, és jó barátját, Andrij Sevcsenkót is.

Utóbbiból lett a gond. Mivel Didier Drogba ekkorra már kirobbanthatatlanná vált a csapatból, Mourinhónak megint meg kellett próbálkoznia a kétcsatáros felállással ? hiába ?, sőt, az is előfordult, hogy az ukrán csatár egy szűkösebb 4-3-3 jobbszéléről indult a kapu felé. Egyik verzió sem működött, főleg azért, mert Sevcsenko ekkor már csak árnyéka volt önmagának ? egyrészt a 2006-os vb-n összeszedett térdsérülése, másrészt korának előrehaladtával egyre markánsabban eltűnő sebessége miatt.

Abramovics és Mourinho között egyre inkább elmélyült a konfliktus, és egyre több alkalommal került sor nyílt üzengetésre a felek között. A mélypont a negyedosztályú Wycombe elleni Ligakupa-elődöntőn jött el, ahol a Chelsea a rengeteg sérülés miatt kénytelen volt a Paulo Ferreira-Essien belső védő kettőssel kiállni. A meccs vége szégyenszemre 1-1 lett, Mourinho pedig kifakadt, mondván, hiába van szekérderéknyi támadója a keretben, ha a védelemből fogynak el az emberek, nincs kivel pótolnia őket.

Hogy mennyire ironikus volt a konfliktus edző és tulajdonos között, jól mutatja, miszerint

a játékost, akinek leigazolása miatt Mourinho nyilvánosan szembement főnökével, Tal Ben Haimnak hívták.

A gyorsan feledésbe merült izraeli később mindössze 13 meccset játszott a Chelsea színeiben, de közvetve ő ütötte az első komolyabb szöget José és Abramovics koporsójába.

Mourinho ezt követően még nyolc hónapig ült a csapat kispadján, de miután Abramovics technikai igazgatót hozott a nyakára Avram Grant személyében, érezhetően megfagyott körülötte a levegő. Amikor 2007 szeptemberében előbb 2-0-ra kikapott az Aston Villától, majd 0-0-s döntetlent játszott a Blackburnnel a bajnokságban, és a Rosenborg elleni BL-meccset sem tudta megnyerni, Abramovics villámgyorsan útilaput kötött a talpára. José pedig megtanulta a leckét: legyen bármennyire is csökönyös a tulajdonos, neki a saját útjához kell ragaszkodnia, mert csak az hozza meg számára a sikert.

2. A Barcelona kosarat ad neki, és Pep Guardiolát választja edzőnek

Nem sokkal Mourinho Chelsea-től való távozását követően egyértelművé vált, hogy Frank Rijkaard napjai meg vannak számlálva a Barcelona edzőjeként. A holland kezéből egyre inkább kicsúszott a gyeplő, sem motiválni, sem fegyelmezni nem tudta a magukról megfeledkezett sztárokat. A Barcelona valójában már 2008 januárjában, alig másfél évvel Rijkaard BL-győzelmét követően eljátszott a gondolattal, hogy Mourinhót ülteti a csapat kispadjára, de végül a vezetőség úgy döntött, kitart a holland mellett a szezon végéig, hogy aztán az utód tiszta lappal kezdhesse el építeni a saját csapatát.

Fotó: Javier Soriano /AFP

Txiki Begiristain, a Barcelona akkori technikai igazgatója nyáron már tárgyalt is Mourinhóval, aki hosszasan vázolta elképzeléseit a csapatra vonatkozóan. Begiristain közölte vele, hogy a végső döntést nem ő hozza meg, hanem Johan Cruyff, akinek ugyan semmilyen formális pozíciója nincs a klubnál, de mivel önmagában képviseli a Barca alapvető értékeit, mindennél többet ér a szava. Mourinho ekkor úgy döntött, felhívja Joan Laportát, a Barcelona elnökét, és megkéri, hozzon össze neki egy beszélgetést Cruyff-fal, hogy meg tudja őt győzni alkalmasságáról. Laporta nemmel válaszolt, és azzal érvelt, hogy a klub már meghozta a végső döntést, Josep Guardiolát nevezi ki Frank Rijkaard utódjául. Mourinho erre kijelentette, hogy Laporta szörnyű hibát követett el, majd bontotta a vonalat.

Ferran Soriano, aki azidőtájt a Barcelona vezérigazgatójaként dolgozott, úgy emlékszik, hogy a klub vezetősége egy kilenc pontból álló listát állított össze azokról a tulajdonságokról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valaki a csapat edzője lehessen:

Fogadja el a klub alapvető működési sajátosságait, és azt, hogy mellette dolgozik egy sportigazgató is. A preferált játékstílusa legyen összeegyeztethető a Barca hagyományaival. Képviselje a megfelelő értékeket az első csapat játékosai felé, és viseltessen különös figyelemmel a fiatal tehetségek irányába Megfelelő edzéseket vezényeljen, és képes legyen eredményes lenni a csapattal. Menedzselje proaktívan az öltözőt Képes legyen felelősséggel viseltetni a klub működésének egyéb területeit illetően is, illeszkedjen a konzervatív profilba és ne használja túlzott gyakorisággal a médiát. Játékosként és edzőként is legyen tapasztalata a legmagasabb szinten. Minden körülmények között támogassa a klub vezetőségét Rendelkezzen tapasztalattal a spanyol bajnokságot, a klubot, valamint az európai kupaporondot illetően.

A verseny villámgyorsan kétszereplősre redukálódott, Soriano is elismeri, csak és kizárólag Mourinho, valamint Guardiola jöhetett szóba, mint vezetőedző. A kilences pontot illetően mind a ketten elbuktak, de José emellett a kettes, a hármas, a hatos és a nyolcas pont kívánalmainak sem felelt meg ? legalábbis a Barcelona vezetése szerint.

Egyértelmű volt, és mind tudtuk, hogy Mourinho remek edző, de azt gondoltuk, Guardiola még nála is jobb lehet majd. A legfontosabb kérdés az volt, mennyire ismerik a klubot. Mourinhónak is megvolt a megfelelő tapasztalata, de ebben nem versenyezhetett Guardiolával, aki egy volt közülünk, és minden apró részletet tökéletesen ismert a filozófiánkból. Mourinho egy igazi győztes, de úgy véltük, a győzelem érdekében olyan szintű feszültséget generál maga körül, ami hosszú távon már káros

? emlékezett Soriano.

A kikosarazott Mourinho soha nem bocsátott meg a Barcelonának.

3. Guardiola feltörli vele a padlót az első Clásicón (0-5)

Mourinho addigi karrierje lényegében egyetlen irányba mutatott: minden erejével azon dolgozott, hogy vezetőedzőként térhessen vissza Barcelonába, ahol annak idején Sir Bobby Robson Portugáliából hozta magával tolmácsaként. MU a katalán fővárosban kezdte el megmászni a ranglétrát, ahol végül Louis van Gaal első számú segítőjének posztjáig jutott. Bizonyítani akart önmagának és a világnak is, hogy alulról indulva, ismeretlen senkiként is neki lehet vágni egy hatalmas célnak, hogy aztán fehér lovon, megmentőként vonuljon be az ember oda, ahol egykoron csak messziről bámulta a szupersztárokat.

Mivel a Barcelona vezetősége ? sőt, lényegében személyesen Johan Cruyff ? megfosztotta Mourinhót ettől az álomtól, a portugálnak új célok után kellett néznie. Az új cél pedig a bosszú lett.

Nem biztos, hogy tudatosan, nem biztos, hogy előre aprólékosan eltervezve, de mégis ? Mourinho ettől a pillanattól fogva a Barcelona legyőzésén dolgozott. Sőt, ennél nagyobb célja is volt: bebizonyítani, hogy az, amit a Barcelona vezetése (sőt, lényegében személyesen Johan Cruyff) gondol a futballról, téves. Hogy nyerni nem csak úgy lehet, ahogyan azt a futball nagy esztétái megfogalmazták, hanem az ellenkező alapállásból indulva is. Hogy a futball nem öncélú szépségkeresés, hanem eszelős hajsza a győzelemért. A kocka el volt vetve.

Fotó: Javier Soriano /AFP

Nyolc hónapnyi pihenő után Mourinho aláírt az Interhez. Nem tervezett sokáig Olaszországban, de a milánói csapat látszólag ideális partnernek tűnt a személyiségéhez: a hazai porondon ő volt az alfahím, Európában pedig szemrebbenés nélkül játszhatta az elnyomott kiscsapat szerepét. Első szezonjában mindössze négy vereséget begyűjtve ? pedig a Chelsea-hez hasonlóan itt is le kellett vezényelnie egy komplett szerkezetváltást, miután eredeti elképzelése, a 4-3-3 csúfosan megbukott ?, utcahosszal nyerte a bajnokságot, de Európában a Manchester United csúnyán kifújta vele az orrát a nyolcaddöntőben.

Második szezonjára jelentős változásokat eszközölt, elsősorban annak érdekében, hogy a Bajnokok Ligájában is átlépje árnyékát a csapat. A Serie A-ban megtartotta az olasz hagyományokhoz jobban illeszkedő, 4-3-1-2-es formációt (főleg, hogy vett bele egy klasszis irányítót Sneijder személyében), Európában viszont egy sokkal kockázatkerülőbb, defenzívebb 4-2-3-1-re állt át. Bár kis híján kiesett a csoportból ? egy 86. percben született Sneijder-gól mentette meg a Dinamo Kijev ellen -, tavaszra ellenállhatatlan lett a csapata, és sorrendben a Chelsea, a CSZKA, valamint a Barcelona elleni párharcok megnyerésével bejutott a sorozat döntőjébe, ahol Diego Milito parádés játékával a Bayern Münchent is legyőzte (2-0).

Mourinho a Porto után újra egy lesajnált, esélytelen csapat élén nyerte meg a világ legrangosabb klubtrófeáját. Mindent elért, amit akart, kivéve egyet: hogy a legfelsőbb szinteken, egy igazi, eredendő topklubnál is bizonyítsa rátermettségét.

Az Inter után a Real Madrid minden szempontból tökéletes állomásnak tűnt a karrierben. A csapat hosszú évek óta sikertelen volt, vagyis Mourinho szemrebbenés nélkül tetszeleghetett a megmentő szerepében. Ráadásul Spanyolországba kerülhetett, oda, ahol az általa megszállottan gyűlölt Barcelona és Pep Guardiola lábai előtt hevert a bajnokság. Eljött a végső összecsapás ideje ? ráadásul Mourinho az Interrel a Bajnokok Ligájában látványos párharcban demonstrált erőt a katalánok ellen, ezért úgy gondolta, magától értetődik, hogy leigázza őket a bajnokságban.

Óriásit tévedett.

Mourinho szabad kezet kapott Madridban Florentino Perez klubelnöktől, aki a siker érdekében a klub teljes identitását hajlandó volt a portugál edző személyisége alá gyűrni. José ezért kinevezése után azonnal elkezdte meghonosítani az Internél általa sikerre vitt 4-2-3-1-es formációt: Xabi Alonso és Khedira lett a két védekező középpályás, előttük Ronaldo, Özil és Di María alkották a kreatív frontvonalat, az ellenfél kapuja előtt pedig Benzema, vagy Higuaín játszott csatárt. Az üzlet nehezen indult be, két kínos 0-0 is becsúszott a bajnokság elején (a Mallorca és a Levante ellen), de a november 29-i El Clásico előtt a Real egy ponttal megelőzte a Barcelonát a tabellán.

Itt volt a pillanat, amire Mourinho olyan régen várt: végérvényesen bizonyíthatta, hogy jobb edző, mint Guardiola, akit anno épp helyette választott ki a Barcelona vezetősége.

A terv ugyanaz volt, mint hét hónappal korábban az Interrel: mélyen védekezni, áthatolhatatlan falat húzni a kapu elé, és kontrákból legyőzni a Barcelonát. Igen ám, de az Inter elleni meccsekhez képest a Barcából távozott Ibrahimovic, az ő hiányában pedig sokkal mozgékonyabb, gyorsabb, kreatívabb támadókkal operálhatott Guardiola. A Messi, Pedro, Villa hármasfogat remek játékának köszönhetően már 14 perc után 2-0-ra vezetett a katalán csapat, így Mourinho kénytelen volt a B-tervhez nyúlni: a félidőben behozta Lassana Diarrát Özil helyett, letámadást parancsolt, és abban bízott, három, alapvetően védekező típusú középpályás (Diarra, Alonso és Khedira) elég lesz ahhoz, hogy a Barcelona ne tudjon további gólokat szerezni. Nem lett igaza, a különbség csak egyre nagyobb lett a csapatok között, és a hazaiak végül 5-0-ra nyertek.

Bár a Madrid ezt követően mindössze három meccset bukott a bajnoki évadban, a Barcelonát így sem tudta megelőzni a tabellán. Guardiola ráadásul a Bajnokok Ligája elődöntőjében is felülkerekedett Mourinhón ? aki arra a meccsre szintet emelt cinizmusán, és újabb áldozatokat vállalt az annyira áhított győzelemért. Átlépte a Rubicont, és már nem volt visszaút: teljesen a saját képére formálta a csapatot, és ettől a pillanattól kezdve már semmi sem volt szent a győzelem megszerzése érdekében.

Mourinho első alapvetése az lett, hogy minden komolyabb meccsen három védekező középpályással küldi pályára a csapatát. A spanyol sajtó el is nevezte ?trivote?-nak az új megoldást (nem sokat törődve azzal, hogy ez eredendően olasz találmány, és a ?98-as vb-csapat magját alkotó Dino Baggio-Di Biagio-Pesotto tandemre használta első ízben egy szakíró), Mourinho pedig annyira el volt ragadtatva az újítástól, hogy akkor is ragaszkodott hozzá, amikor emiatt néhány játékosának kifejezetten idegen poszton kellett szerepelnie. Ezen a ponton indult el a tendencia, amelynek végpontján

a csapat sikeressége másodlagos szemponttá vált José Mourinho személyes legendájának fényesítése mögött.

A portugál edző a végletekig egyszerűsítette a sztereotípiákat. Korábban is imádott árral szemben úszni, de amint ezt a jellemvonását kombinálta a Barca iránt vágyott bosszúval és saját küldetéstudatával, minden korábbinál veszélyesebb elegy jött létre. Mourinho küldetéstudata és szándékosan radikális szembehelyezkedése a katalán stílussal jó és rossz, futball és antifutball összecsapásává silányította a mérkőzéseket.

José összesen tizenhét Clásicón ült a kispadon a Barcelona ellen, ezeken csapata 346 szabálytalanságot követett el. A Barca játékosai csak 220-at.

Mourinho hét pontja:

Diego Torres spanyol újságíró néhány évvel ezelőtt könyvet írt José Mourinhóról, amiben közzétette a portugál edző hét pontját, amelyet a Real Madridnál alkalmazott. íme:

A meccset az a csapat nyeri meg, amelyik kevesebbet hibázik. A futball annak a csapatnak kedvez, amelyik képes több hibát kikényszeríteni az ellenfeléből. Idegenben nem az a fontos, hogy dominálj az ellenfeled felett, hanem, hogy hibázásra késztesd őket a taktikáddal. Akinél a labda van, az nagyobb eséllyel követ el hibát. Aki lemond a labda birtoklásáról, az kevésbé hajlamos hibázni a meccsen Akinél a labda van, az fél attól, hogy elveszíti. Ebből kifolyólag, akinél épp nincs ott a labda, az mindig erősebb, mert nem az elvesztéstől fél, hanem a megszerzésére törekszik.

Amellett, hogy Mourinho a Barca mániákus hajszolása közben lényegében megalkotta a Cruyff-féle holland-katalán futballiskola teljes, tételes antitézisét (Ez az ő nagy port kavart, híres-nevezetes hét pontja, lásd a keretesben), az indulatokat is elszabadította. A 2011-es BL-elődöntőn már látszott, hogy Mourinho tudatosan provokálja a Barca azon játékosait, akik amúgy is előszeretettel játszanak rá a szabálytalanságokra és a fizikai atrocitásokra, de a következő év Szuperkupa-párharcán végleg elborította a lila köd a játékosok fejét.

Nem volt véletlen: az előző szezonban megnyert kupadöntő megerősítette Mourinhóban, hogy elgondolásai helyesek, és pusztán azért nem sikerült megvernie a Barcelonát az első pár nekifutásra, mert nem voltak elég kemények a játékosai, nem tartották magukat elég következetesen ahhoz, hogy tönkre kell tenni, szét kell forgácsolni a katalánok játékát a meccseken. A megoldás tehát az lett, hogy a Real szintet lépett durvaságban és a negatív szemléletben.

A Szuperkupa visszavágójának utolsó pillanataiban ? a biztos vereség tudatában ? Marcelónál, a Real balbekkjénél elszakadt a cérna, ezért a bíró pedig kiállította. A kialakuló kavarodásban aztán Mourinho egy másik játékosa, Mesut Özil is piros lapot kapott, José pedig egészen odáig merészkedett, hogy hátulról próbálta meg kinyomni a Barca akkori másodedzőjének, az azóta elhunyt Tito Vilanovának a szemét. Ezen a ponton vált végképp világossá, hogy Mourinho olyan energiákat szabadít fel a párharc megnyerésének érdekében, amelyeket már ő maga sem tud kordában tartani.

A 2011/12-es szezonban megnyert bajnoki cím ? a mentálisan elfáradó Guardiola és a sikerektől megcsömörlött, a kesztyűt felvenni már nem képes Barcelona ellen ? újabb pozitív visszacsatolást jelentett Mourinhónak, de Damoklész kardja már ott lebegett a feje felett.

A csúcsra járatott fegyelem, eltökéltség, az öltözőben jelen lévő uradalmi viszonyok, a folyamatos konfliktus-keresés és provokáció rövidesen bekérte az árát.

A Real a bajnokság első négy meccsén mindössze négy pontot tudott összekaparni, és a Sevillától, valamint a Getafétól is kikapott. Amikor február elején a kiesőjelölt Granadával szemben is alulmaradt a csapat (0-1), egyértelművé vált, hogy nincs többé esélyük a címvédésre a Barcelonával szemben.

A Real játékosai a vereségek hatására minden korábbinál hangosabban kezdtek panaszkodni a portugál módszereire. Zavarta őket, hogy a csapat a szezon későbbi szakaszának nagy meccseire készülve túl sokat gyakorolta a kontratámadások kivitelezését, még akkor is, amikor már folyamatosan jöttek a botlások a keményen védekező kicsikkel szemben. Úgy tűnt, Mourinho mindent feltett a BL-győzelemre, de hiába: már a Manchester United elleni nyolcaddöntőben is nagyon rezgett a léc a csapat számára (végül egy vitatható piros lap sietett José segítségére), ám az elődöntőben a Borussia Dortmund valósággal földbe döngölte a Madridot. Jürgen Klopp csapata gyorsabb, élesebb és pontosabb volt, mint a spanyolok, és kívülről úgy tűnt, épp a saját módszereivel lepte meg és verte el a nagy José Mourinhót, akinek ezzel kitelt a becsülete Madridban.

És bár akkor még csak sejthettük, de innentől karrierje mélyrepülésbe kezdett.

4. A Sunderland által kiosztott pofon meggátolja a megújhodást

Bár ma már tudjuk, hogy Mourinho a madridi bukás után kezét-lábát törte volna egy manchesteri szerződésért (meg is volt sértve, amiért Sir Alex Ferguson nem szólt neki előre a visszavonulási szándékáról), akkoriban úgy tűnt, tökéletesen meg van elégedve azzal, hogy visszatérhet a Chelsea-hez. Többen a szemére vetették ugyan a sajtóban, hogy talán érdemes volna pihennie egy keveset, de összességében kisimultnak, megnyerőnek tűnt, amikor londoni bemutatkozásán arról beszélt: hosszú távra tervez, dinasztiát építene, mert úgy érzi, hazatért a klubhoz.

Fotó: Ian Kington /AFP

A Chelsea keretében ekkoriban valósággal hemzsegtek a tehetséges támadójátékosok. A csapat többnyire a 4-2-3-1-es formációban szerepelt, ahol az egy szem csatár mögött olyan középpályások osztották el a labdákat, mint Hazard, Mata, Oscar, Schürrle, De Bruyne és a később érkező Willian. Mourinho megújulni látszott, látványosabb, offenzívabb játékot ígért, és sokáig valóban ezzel is próbálkozott a pályán. Az új lendület azonban nem tartott sokáig: a Chelsea decemberben kikapott a Sunderlandtől a Ligakupában, Mourinho pedig a meccset követően arról kezdett el beszélni, hogy ideje visszatérni a gyökerekhez. Nem a levegőbe beszélt, kilenc nappal később az Arsenal otthonában már egy hiperdefenzív csapat állt ki, és senki nem lepődött meg azon, hogy a rangadó gól nélküli döntetlennel ért véget.

Tavasszal aztán kivirult a csapata, és bár a bajnoki címre végül nem volt esélye (érdekes módon ebben is egy Sunderland elleni vereség akadályozta meg végül), a Liverpoollal vívott rangadón viszont ismételten pozitív visszaigazolást kapott irányváltása. Egy döntetlen megerősítette volna a Liverpool vezető helyét a tabellán, de Mourinho elővette azt a hitvallását, amit már Madridban is előszeretettel hangoztatott a rangadókkal kapcsolatosan. A Chelsea mindössze 23 százalékban birtokolta a labdát, és nem is volt szándékában támadást építeni: a londoniak végig abban bíztak, hogy a Liverpool hibázik majd a nyomás alatt, ők pedig ezt kihasználva nyerik meg a meccset. Végül igazuk lett: Gerrard elcsúszása után Demba Ba zavartalanul gyalogolhatott be a kapuba, majd Willian is lőtt egy gólt kontrából. 2-0-ra nyertek, Mourinho pedig igazolást kapott az egyik legfontosabb alapelvéről: ?aki birtokolja a labdát, az fél.?

A következő időszak igazolása (Matics, Diego Costa) mind azt mutatták, José Mourinho nem megújulni fog, hanem visszatérni a gyökereihez. Az időközben összeomló United-City kettős, az Arséne Wengerrel egyre biztosabban lecsúszó Arsenal, illetve a legjobb játékosát (Luis Suárez) elveszítő, meggyengült Liverpool nem tudott a Chelsea kihívója lenni a bajnokságban. Mourinho kevésbé látványos, de nagyon stabil játékkal húzta be a bajnoki győzelmet, és úgy tűnt, ismét a csúcsra juthat.

A Manchester United ellen 2015-ben vívott bajnoki tökéletes összegzése volt gondolkodásának. A bajnokságot toronymagasan vezető Chelsea, bár megtehette volna, hogy kockáztat, és megpróbál támadófocit játszani, legjobb csatára, Diego Costa hiányában visszaállt, és kőkeményen bekkelt. Mourinho az eredendően középső védő Kurt Zoumát vetette be a középpályán a labdaszerző Matics mellett, és teljesen lemondott a labdabirtoklásról ? a Chelsea ugyanakkor 1-0-ra megnyerte a meccset. Avatatlan szemek számára úgy tűnt, a United dominálja a meccset, és Louis van Gaal csapata támadófocit játszik, de igazság szerint az egész mérkőzésen az, és pontosan úgy történt, ahogyan José Mourinho szerette volna.

Avatatlan szemnek úgy tűnt, megújult, a csúcson van, de valójában nagyot hibázott: elkezdte harmadik szezonját is a klub kispadján. Korábban erre mindkétszer (Chelsea 2007, Real Madrid 2012) ráfázott,

ráadásul egyre gyűltek a viharfelhők a feje felett Londonban is: az Atlético elleni nihilista hozzáállást és a BL-kiesést már sokan nehezen emésztették meg. Mourinho ezt követően már a csapat nyári túráján felfigyelt az intő jelekre. Látta, érezte, hogy a kulcsjátékosok éhsége már nem a régi, elhivatottságuk megkopott, többen pedig még benne, az edzőben is kételkednek. Később arra is fény derült, hogy az öltözőn belül is klikkek alakultak ki: egyesek nem csak Mourinho taktikáját, de azt is gyomorforgatónak találták, hogy a menedzser nyilvánosan állt ki a gusztustalan szabálytalanságokat elkövető Diego Costa mellett.

A többi ma már történelem. Community Shield-vereség az Arsenaltól, négy meccsből négy pont a bajnoki rajton, szakítás az orvosi csapattal, Terry lecserélése, folyamatos konfliktusok előbb Maticcsal, majd Fabregasszal és Diego Costával. December 17-én rúgták ki, akkor, amikor a Chelsea még mindig csupán néhány ponttal egyensúlyozott a kieső zóna felett.

5. ?Olyan vagy, mint egy influenzás ember egy zárt szobában ? mindenkinek továbbadod a vírust.?

A Chelsea-nél José Mourinho dinasztia helyett egy újabb rövid életű epizódot, sok konfliktust, káoszt, illetve a korábbiaknál valamivel már kevésbé zajos, törékenyebbnek látszó sikereket hagyott maga mögött. Földbe állása ráadásul minden korábbinál látványosabb volt: néhány évvel azelőtt még elképzelhetetlennek tűnt volna, hogy egy José-csapat a kiesés elől meneküljön a szezon közepén. Konfliktusai egyre élesebbek lettek, mind inkább az volt az ember érzése, hogy rombolása már a legkevésbé sem teremtő, nem a csapatot szolgálja, nem a játékosok válláról veszi le a terhet. Öncélúnak hatott minden, amit csinál, miközben egyre egyértelműbbnek tűnt az is, hogy belemerevedett abba a pózba, amit még akkor vett fel, amikor a Barcelonával küzdött.

Bukása Londonban akkora port kavart, hogy egyre több helyen, egyre komolyabb szakíróknál vetődött fel a kérdés: van-e még egyáltalán helye a topfociban?

Rajongói, tisztelői azzal érveltek mellette, hogy bármi is történt, bármilyen konfliktusokat is vállalt eddig, nyerni azért mindig nyert. Hogy lehet bármennyire is kemény vonalas, öncélú, vagy arrogáns, küldetéstudata nem engedi, hogy ne győzzön végül.

Fotó: Oli Scarff /AFP

Az évek óta válságból válságba átbucskázó Manchester United vélhetően éppen emiatt választotta őt edzőjének. A klub legalább annyira nyerni akart valamit végre, mint Mourinho, ez a fajta közösség pedig összekötötte annyira a két szereplőt, hogy úgy tűnhessen, mindenki nyer a bolton. Hiba lenne nem megemlíteni, hogy mivel eközben a város másik végén Pep Guardiola is munkát kapott, akkora volt a kísértés marketing-, illetve médiaoldalon is, amelynek egyszerűen lehetetlen volt ellenállni.

Jött a nagy párharc újabb fejezete, ezúttal ráadásul a világ legjobb, legkiélezettebb bajnokságában, ugyanannak a városnak a két végében. Nem lehetett nem felülni neki, nem lehetett nem árgus szemekkel a képernyőre tapadni.

Ráadásul akadt a dolognak egy rettentően érdekes dramaturgiai eleme is: míg korábban Mourinho igazolt Pep természetes közegébe, hogy legyőzhesse őt, addig most fordult a kocka, és Guardiola tette be a lábát José territóriumába. A feszültség, a várakozás a tetőfokára hágott.

És pillanatok alatt omlott össze, mint egy kártyavár.

Mourinho ugyanis egyetlen pillanatra sem volt képes felvenni a versenyt Guardiolával a Premier League-ben. Három fordulón át tartott a versengés, a hibátlan fej-fej melletti küzdelem. Aztán a két edző összefutott, Guardiola ismét simán elverte Mourinhót, a Manchester United összeomlott és többé már nem volt kérdés, melyikük a jobb edző. Még azzal együtt is teljesen egyértelművé vált a reláció, hogy első angliai szezonjában Guardiola sem remekelt, és csak harmadik helyen zárt a City-vel, kupagyőzelem nélkül.

Összehasonlításképp: Mourinho hatodik lett, utcahosszal lemaradva riválisa mögött.

Mondják, lobogtatják ? jellemző kép volt utolsó hónapjaiban, hogy már ezt is magának Josénak kellett megtennie, mert hívei sem voltak rá hajlandóak ?, miszerint Mourinho kupákat nyert, miközben Guardiola még szenvedett a City-vel. Igen, José valóban megnyerte a Community Shieldet az év elején (a Leicester ellen, ráadásul ez a győzelem ugye még David Moyes-nak is összejött annak idején a csapat kispadján), és a Ligakupa-fináléjában is diadalmaskodott (nem kevés szerencsével, a zseniális Ibrának köszönhetően az őt amúgy taktikailag simán lemeccselő Southamptonnal szemben), mielőtt toronymagas esélyesként behúzta az Európa Ligát is. Nem kevés kínnal-keservvel. A kupagyőzelmekben az a közös, hogy egyik sem értelmezhető sikerként a United szintjén. Mourinhót nem ezért nevezték ki, nem ezekre a sikerekre szerződtették. Hogy ő maga az utóbbi hetek-hónapokban már csak ezeket tudta felhozni érvként önmaga és a sikeressége mellett, kínos pontossággal bizonyította be, valójában milyen nagyot is bukott a csapat kispadján.

Kínos vereség is akadt pár (a Sevilla elleni BL-parti jut eszünkbe elsőként, még tavalyról), bicskanyitogató nyilatkozat annál is több, de az igazi nagy bukást mégis a világ legdrágább játékosával hozta össze Mourinho. Mint a fentiekből tökéletesen látszik: egyesével nézve tökéletesen megokolható, logikus döntések láncaként, de összességében mégis csak odáig jutott pályafutásában José, hogy tendenciózusan helyezte önmagát a csapat, a játékosok, a futball egésze fölé.

Ennek a folyamatnak a betetőzése volt konfliktusa Paul Pogbával, a United új érájának emblematikus átigazolásával.

Pogbát csillogó tehetségű fiatal ígéretként igazolta le a United, még Sir Alex Ferguson regnálása idején. Tagja, sőt, vezére volt a 2011-ben ifjúsági FA-kupát nyerő Unitednek, ám egy évvel később újdonsült menedzsere, Mino Raiola (többek között Zlatan Ibrahimovic és Mario Balotelli ügynöke) összekülönbözött Fergusonnal a szerződéshosszabbítás részletein. Pogba emiatt nagyon kevés lehetőséget kapott a nagycsapatnál, amit viszont érthetően nehezen dolgozott fel, és amikor a szerződése kifutott, aláírt a Juventushoz. A United egyetlen centet sem kapott érte.

Fotó: Oli Scarff /AFP

Olaszországban Pogba a világ egyik legjobb középpályásává vált. Folyamatosan fejlődött, BL-döntőig jutott a Juvéval, ázsiója az egekbe emelkedett. Amikor a United vezetősége (Mourinho szerződtetésével párhuzamosan) úgy döntött, vállalva az arcvesztést világrekord összeget tesz le érte a torinóiaknak, akkor azt is vállalta, hogy hossz távra tervez vele. Hogy a csapat arca, emblematikus figurája, első számú sztárja lesz.

Furcsa mód ebben épp az edzője, José Mourinho lett a legnagyobb ellenfele.

Mourinho taktikája ? ezt részletesen kifejtettük fentebb ? totális énközpontú, és az évek alatt egyre inkább az lett. Nem érdeklik őt a játékosok, nem hagy teret az egyéni kibontakozásnak. Győzni akar, de most már ezt is leginkább úgy, hogy közben minden tekintet rá szegeződjön, minden elismerést ő söpörjön be a taktikájával. Ebbe a képbe sehogyan sem illett Pogba, aki egy nagyon kreatív, nagyon szabadon játszó, hatalmas egóval rendelkező sztár. Lehet ugyan korlátok közé szorítani ? ezt mutatta meg zseniálisan Didier Deschamps a francia válogatott élén ?, de mindezt úgy érdemes tenni, hogy eközben ne sérüljön a személyes tere, a szabadságvágya. Mourinho minderre képtelen volt, így Pogba egyrészt nem teljesített elég jól, kiegyensúlyozottan és látványosan a Unitedben, másrészt kódolva volt kettejük összezördülése.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a játékoskeretnek sem tetszik az az elképzelés nélküli, ötlet nélküli gyömöszölés, ami ráadásul eredménnyel sem párosul a Unitednél, nem volt kérdés, ki lesz az első, aki a hangszórójukká válik a nyilvánosság felé.

Itthon támadnunk, támadnunk és támadnunk kell, erről szól az Old Trafford

? mondta Pogba a szeptemberi, Wolves elleni hazai döntetlen után. Mourinho irtózatosan kiakadt, ám hamarosan jött az újabb saller a West Ham ellen (1-3), amit Pogba gyomrosa követett a sajtóban: ?Ne is kérdezzenek, nem engednek nyilatkozni.?

A kardok előkerültek a hüvelyükből.

Ezt követően Pogba hol játszott a csapatban, hol nem. A United szenvedett, mint malac a jégen, a külső szemlélők számára teljesen egyértelmű volt, hogy Mourinho az utolsókat rúgja a kispadon. Amikor decemberben a kiesés ellen küzdő Southampton ellen is csak döntetlenre futotta a csapatnak (2-2), Mourinho nem várt tovább, és páros lábbal szállt bele Pogába az öltözőben:

Olyan vagy mint egy influenzás ember egy zárt szobában ? mindenkinek továbbadod a vírust. Nem játszol jól, nem tiszteled a játékostársaidat és a szurkolókat és megölöd a jó és őszinte emberek mentalitását magad körül.

Az eset természetesen nulla másodpercen belül szivárgott ki. A nyilvánosságból a vezetőség számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet tarthatatlan, és Mourinho már ott tart, hogy a saját jellemhibáit olvassa mások fejére az öltözőben. Az eredménytelen vergődés ráadásul a játékosok mellett a szurkolókat is elfordította az edzőtől. Lépni kellett, nem lehetett várni: José Mourinho nem maradhatott a kispadon, elfogyott körülötte a levegő.

Félreértés ne essék, Mourinho bukásában nyakig benne volt, hogy

Két és fél év alatt nem volt képes stílusos, eredményes, hatékony játékképet összehegeszteni a csapatának. A csapatnak nem volt ötlete, mit kezdjen a labdával, ha birtokolja (jobb híján Pogábra hárul minden felelősség, akire aztán, ha nem ment neki a játék, José rá tudott szállni a sajtóban, bravó). 400 millió fontot égetett el a transzferpiacon, ehhez képest szinte minden igazolása (Alexis, Lindelöf, Bailly, Matics, Lukaku) megbukott, miközben képtelen volt megtalálni a legerősebb kezdőcsapatát. Az első két szezon vergődése után idénre a védekezés is darabjaira esett szét, a United 29 kapott góljánál csak négy kiesés ellen kapálózónak van többje a ligában.

Mégsem emiatt kell mennie a csapattól. Hanem azért, mert a taktikai megborulás után mostanra odáig jutott, hogy hatalmas egójától már azt sem látta be, ki az egyetlen olyan játékos, akit mindenképpen meg kell nyernie magának ahhoz, hogy ne veszítse el az öltözőt, és ne nyisson támadási felületet a vezetőség irányába.

A játékosait korábban tűzön-vízen át védelmező Mourinho mára odáig jutott, hogy a felperzselt föld taktikáját alkalmazva mindent és mindenkit maga ellen hív, hogy aztán egyedül küzdhessen a világ ellen, és amikor elbukik, kedvére mutogathasson az ellene összeesküvő mindenkire.

Sic transit, gloria mundi. Azaz így múlik el a világ dicsősége.

Ole-Gunnar Solskjaer

A Manchester United vezetősége szerdán közleményben jelentette be, hogy a szezon végéig kölcsönveszi a norvég Molde FK vezetőedzőjét, a klub korábbi játékosát, Ole-Gunnar Solskjaert, aki megbízott edzőként vezeti a klubot a hátralévő meccseken. Solskjaer edzőként norvég bajnoki címet szerzett a Molde csapatával, idén az Európa Liga főtábláján is szerepelt a klubbal, de Premier League-tapasztalata is van: a Cardiff City-t irányította a 2013/2014-es szezonban, igaz, végül nem tudta megmenteni a csapatot a kieséstől.

Solskjaer segítője az a Mike Phelan lesz, aki szintén volt a klub játékosa, és Sir Alex Ferguson utolsó segítője volt, amikor a skót menedzser visszavonult a klub éléről. A stáb tagja marad Michael Carrick és Kieran McKenna is.

Döntésével a United vezetősége nyíltan elismerte, hogy időt akar nyerni, hogy a következő évadra egy potens sportigazgató, vezetőedző páros kinevezésével készüljön fel, ezzel előkészítve a klub visszatérését a csúcsra. A sportigazgató szerepre állítólag Paul Mitchell pályázik a legnagyobb eséllyel (ő jelenleg a RB Leipzig tehetségek felkutatásáért felelős vezetője, de korábban a Tottenham és a Southampton felfuttatásában is tevékeny szerepet vállalt), edzők közül pedig Maurício Pochettino, Zinédine Zidane, Laurent Blanc és Antonio Conte nevét hallani a leggyakrabban. Hacsak nem csinál csodát a Unitedel 235 meccsen 91 gólt jegyző korábbi norvég közönség kedvenc csatár.

folytatás

Legkedveltebb hírek
Nemzetközi sajtószemle, 2019. október 14. (Külföld)
2019-10-14 06:20:32 | Hozzászólások: 0 | Népszava
November elején nem fog hivatalba lépni az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság
2019-10-14 06:00:00 | Hozzászólások: 0 | Népszava
A vasárnap Budapest nagy napja volt, de országszerte meglepő eredmények születtek
2019-10-14 05:57:42 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Ez időjárás-előrejelzés, nem választási hír
2019-10-14 05:56:00 | Hozzászólások: 0 | HVG
A pécsi rendőrök nyomoznak kábítószer-kereskedelem megalapozott gyanúja miatt a 34 éves K
2019-10-14 05:51:22 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
75 százalékot kapott a rekorder.
2019-10-14 05:34:00 | Hozzászólások: 0 | HVG
Tipp: Kattints a képre a következő hír megtekintéséhez