Jaj, de nehéz a filmrendezők élete!

| Cikk eltávolítása
Cimkék:
Jaj, de nehéz a filmrendezők élete!

Majdnem a felénél tart a 72. cannes-i filmfesztivál, az ütős kezdés után valamelyest alábbhagyott a lendület. A bőrömön tapasztaltam, hogy mégiscsak van néha valami kis hatásuk a filmkritikusoknak: a Hollywood Reporter sztárszerzője, a szinte makulátlan ízlésű Todd McCarthy olyan pocskondiázó jelzőket vonultatott fel Jessica Hausner Little Joe című virághorrorjával (!) kapcsolatban ? élettelen, unalmas, nem meggyőző, a feszültség és az izgalom teljes hiánya, és még sorolhatnám ?, hogy ezt a versenyfilmet inkább ki is hagytam.

A román újhullám egyik meghatározó alakja, Corneliu Porumboiu (Forradalmárok, Rendészet, nyelvészet) új utakra lépett, és La Gomera (The Whistlers) címmel zsánerfilmet csinált, amivel karrierje során először bekerült a versenyprogramba. A Vlad Ivanov főszereplésével készült, szinte követhetetlen csavarokat felsorakoztató, részben a Kanári-szigeteken játszódó vicces krimi kellemes kikapcsolódást nyújtott a program súlyosabb darabjai mellett. De azon túl, hogy megismertem belőle azt a sajátos helyi nyelvet, amelyben fütyüléssel zajlik a kommunikáció (remek eszköz arra, hogy a bűnözők messzire, titkosítva továbbítsák egymásnak üzeneteiket), valószínűleg nem sokra fogok emlékezni ebből a filmből egy év múlva.

La Gomera, Fotó: Cannes Film Festival Még mindig sokat gondolok anyámra

Pedro Almodóvar viszont természetesen nem maradhatott ki, még akkor sem, ha az idén 70. életévét betöltő spanyol ikon már elég rég nem készített igazán erős filmet. A versenyprogramban bemutatott Fájdalom és dicsőségben (eredeti címe Dolor y Gloria, május 23-án otthon is mozikba kerül) sok mindent lehet szeretni, mégsem áll össze emlékezetes alkotássá. Mint több korábbi filmjében, Almodóvar most is önéletrajzi alapokra épít, de talán minden eddiginél explicitebben szól saját magáról a film, amelyben az anno általa felfedezett Antonio Banderas (akivel a 82-es A szenvedélyek labirintusa óta számtalanszor dolgozott) játssza Salvador nevű alteregóját, egy öregedő filmrendezőt.

A felvezetés jópofa animációval illusztrálja Salvador sokféle testi és lelki nyavalyáját, az élet nyűgeiről könnyedén és kedvesen panaszkodó filmet ígér a nyitány. Ez részben teljesül is, de a déj? vu érzése elől nem menekülhetünk. A főhős nemcsak hátfájással, depresszióval és egyéb betegségekkel küzd, hanem a múlt árnyai is üldözik: sokat gondol szegénységben eltöltött, de javarészt boldog gyerekkorára, édesanyjára (Penélope Cruz), felidézi, hogy mikor kívánt meg először egy fiút, aztán a kevésbé régmúltba is utazást teszünk, megismerjük fiatalkori nagy szerelme elveszítésének történetét és azt, hogyan veszett össze egyik filmje főszereplőjével.

Fájdalom és dicsőség, Fotó: Cannes Film Festival

Salvador rossz fizikai állapotára hivatkozva már nem rendez, csak a fióknak ír, illetve úgy tűnik nagyobbrészt a múlton mélázik vagy rágódik. Banderas kiválóan, érzékenyen és sok humorral formálja meg az önző és sérülékeny művészt, sokszor Almodóvart látjuk magunk előtt helyette, amit persze az is támogat, hogy a színésznek Almodóvar-frizurát és arcszőrzetet csináltak. A múltjába alászálló rendező újra találkozik régi színészével és szerelmével is, de bármilyen vicces is az egyik és érzelmes is a másik szál, az újszerűségnek nyoma sincs.

Attól, hogy még kevesebb áttétellel beszél a rendező magáról és hivatásáról, mint korábban, a film nem feltétlenül lesz izgalmasabb, nem sok olyan elem akad itt, amit valamilyen formában ne láttunk volna már Almodóvar korábbi alkotásaiban, beleértve a rendező markáns, kontrasztos alapszíneket használó képi stílusát is. A Fájdalom és dicsőség címe túl nagy szavakat használ ahhoz képest, hogy mennyire a felszínen marad a film. Kedvesnek kedves, de nem sokkal több egy nagypapa keserédes nosztalgiázásánál.

Visszatért Cannes-ba a legnagyobb troll

Gaspar Noét imádom annak ellenére, hogy az agyvérzés kerülgetett a Szerelem című önimádó baklövésétől, hogy kifolyt a szemem az érzékszervek ellen támadást indító Enter the Voidtól, és hogy még akkor is elég nehéz nézni a filmjeit, amikor jók (Visszafordíthatatlan). Nehéz nem kedvelni, egyrészt mert teljesen egyedi, amit csinál, másrészt mert nem veszi túl komolyan magát, és bármennyire is lubickolt szombat éjjel új filmje díszbemutatóján a közönség ovációjában, világos, hogy mindig 100%-ig olyan filmet készít, amilyet akar, tesz a reakciókra.

Extázis című őrülete tavaly debütált a Rendezők Kéthete mellékszekcióban, és azóta dobta össze a Lux Aeterna című ötvenperces filmet, amit a hivatalos programban, de versenyen kívül, éjjeli vetítésen mutattak be. Annak ellenére, hogy érződik a filmen a kis költségvetés és a csaknem szedett-vedett spontaneitás, gondolatilag igen gazdag és sokrétegű, Noénak több mondanivalója volt arról, hogy mit jelent rendezőnek lenni, mint spanyol kollégájának.

Végig egy filmforgatáson vagyunk, ahol a Betty Blue lényegében saját magát alakító ikonikus színésznője, Béatrice Dalle játssza az elsőfilmes rendezőt, aki ? a producerek szerint biztosan ? nincsen a helyzet magaslatán, és miután a szünetben kibeszélgette magát főszereplőjével, Charlotte Gainsbourggal, a filmet a továbbiakban kétségbeesett kiabálással tölti. A film nagyobb részében osztott képernyőn látjuk a totális forgatási káosz különböző pillanatait, a kamera hol rátapad az idegösszeomlás szélén álló, feldúltan jövő-menő Dalle-ra, hol a stáb más tagjainak beszélgetéseibe voyeurködik bele, amik főleg akörül forognak, hogy ők sem értik, mi ez az egész.

Dalle és Gainsbourg beszélgetésében sok szó esik a színésznők kiszolgáltatott helyzetéről és a színésznő-rendező kapcsolatról, és azzal, hogy Noé egy nőre osztotta a rendező szerepét, és nyitva hagyta a kérdést, hogy Dalle valóban teljesen inkompetens-e, vagy csak ebben a közegben képtelen teljesíteni, úgy tűnik, erős feminista üzenetet is megfogalmaz amellett, hogy nyilván ez is egy önéletrajzi ihletésű munka.

Betty Blue, Fotó: Cannes Film Festival

A jeleneteket rövid idézetek választják el egymástól, amelyek az alkotófolyamatra, illetve a rendező és a közönség viszonyára reflektálnak. Dalle elmondja, hogy nem érdeklik őt a szórakoztató filmek, csak a művészet, amiért bármilyen áldozatra hajlandó, és a film katolikus vallásból kölcsönzött címe is értelmezhető úgy, hogy a művészet mindenek felett álló, megváltó szerepére utal. Bizonyára az öntörvényű, sokak számára emészthetetlen filmeket készítő Noé itt komolyan beszél alkotói hitvallásáról, de azért persze jön a tipikus fricska tőle: keresztre feszít három nőt (feminista gesztus, hogy a megváltó is nő, vagy Gainsbourg felfeszítése rosszízű szexista poén? mindenki eldöntheti maga), és a film utolsó szakaszában epilepsziakiváltó színes stroboszkóppal veri szét az agyunkat, hasonlóan, de még durvábban, mint korábbi munkáiban.

Mindenképpen erős zsigeri hatást vált ki, és úgy szédelgünk ki a moziteremből, hogy nem vagyunk benne biztosak, jól megtrollkodtak minket, vagy valami igazán mély dolgot láttunk. Azt hiszem, mindkettő.

Kiemelt kép: Fájdalom és dicsőség, Cannes Film Festival

folytatás

Legkedveltebb hírek
Ajánló - Amerikai animációs vígjáték
2019-06-19 00:05:00 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
Ha betegek vagyunk, orvoshoz megyünk. Jönnek a kivizsgálások, a laboratóriumi tesztek, majd meg
2019-06-18 23:55:00 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
A 42 éves agárdi kertészt népes családja kísérte el a Ninja Warriorba
2019-06-18 23:48:00 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
A Netflix nagyon sok pénzt fizetett azért, hogy továbbra is elérhető legyen a platformon a Jóbarátok, úgyhogy aljas módon rá is próbálnak venni mindenkit, hogy minél többen újra és újranézzék a ku
2019-06-18 22:07:49 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
A kórház rendszeres látogatója vagyok, ma is ott voltam kezelésen, és hallottam, hogy a nővérek arról beszélgetnek, hogy szombaton kirabolták az endoszkópiát
2019-06-18 22:03:19 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Tipp: Kattints a képre a következő hír megtekintéséhez