Tizenöt évesen egyedül kiment Amerikába a magyar fiú, aztán egyszer csak Einsteinnél találta magát ? most meg elmesélte az egészet

| Cikk eltávolítása
Cimkék:

Irány a világ legjobb egyetemeinek egyike: a Princeton.

Igen, ez 1950.

Felvételi?

Teszt mindenből, nem volt túl nehéz. ?Központi írásbeli?, tán így mondják manapság: nyolc egyetemre jelentkeztem, hétre bejutottam, köztük a Yale-re, a Harvardra és a Princetonra.

Miért a Princetont választottad?

A Harvard Bostonban van, a Yale New Havenben, mindkettő hatalmas intézmény. A Princeton hozzájuk képest parányi, emberléptékű, presztízsében mégsem kisebb, és fantasztikus a környezet, az egyetemváros. Rögtön második évfolyamon kezdtem, miután letettem a különbözeti vizsgákat. Ami utólag nézve nem bizonyult túl jó ötletnek, ugyanis az igazi, élethosszig tartó barátságok és szövetségek az első évben köttetnek.

Hová siettél?

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Az hajtott, hogy mielőbb diploma legyen a zsebemben, és elkezdhessek dolgozni, pénzt keresni, karriert építeni, utazni, megismerni a világot, amely akkor nyílt ki előttem, s amelyről sejtettem, végtelen élményt kínál. Egész egyszerűen sajnáltam az időt arra, hogy az iskolában, és ne az életben tanuljak. Mindenesetre lett három fantasztikus évem egy fantasztikus egyetemen. A Princeton már akkor is olyan volt, mint egy Who is who a jövőből, nyilván ma is ilyen. Olyanokkal jártam közös szemináriumra, mint James Baker, későbbi amerikai külügyminiszter, Donald Rumsfeld, későbbi védelmi miniszter, Pete Conrad, aki utóbb négyszer járt a világűrben, ő a harmadik ember, aki a Holdra lépett. Ott volt John McPhee, a Pulitzer-díjas író és Morgan Firestone, a ?gumis?, valamint David Paton, a nagy hírű szemtranszplantációs központ, a The Eye-Bank vezetője. Nem sorolom.

Miből volt pénzed tandíjra?

Jól tanultam, így bár kellett fizetnem, de nem sokat, és azt is ledolgoztam. Akkoriban eleve az volt a módi, hogy minden diák, érkezzék akár a leggazdagabb amerikai családból, dolgozzon a tanulás mellett, ismerje meg az átlagpolgár életét, nőjön benne alázat. Nekem pincérállás jutott az egyetemi menzán, heti öt alkalom, mindannyiszor hajnal ötös kezdéssel. Csakhogy én bagoly típusként este ültem le a könyvek mellé, jóval éjfél utánig tanultam, akkor fogott igazán az agyam, és a barátnőmmel is olyankor találkoztam, szóval nem feküdtem le túl korán. Kikészültem a hajnal négyes kelésektől. Sőt, ami rám egyáltalán nem jellemző, egyre többször lekéstem a munkakezdést, így az első félévemet az ezekből a ?fegyelemsértésekből? adódó levonások miatt mínusszal zártam. Az egyetem természetesen értesült az ámokfutásomról, s a második szemeszterre nagylelkűen belső munkát ajánlott: reggelente kisteherautóval tojást, tejet és tejtermékeket szállítottam az egyetemvárosban lakóknak. A munka hat órakor kezdődött, így elég volt ötre húzni az ébresztőt, ami jelentősen javította fizikai és mentális állapotomat.

El kell meséld az Albert Einsteinnel kapcsolatos sztorikat.

Einstein akkoriban a Princetonon kutatott, lakott. Az ő háza is az útvonalamhoz tartozott. Egyik reggel épp pakoltam, amikor kilépett, balra fordult, tett néhány lépést és beszélgetésbe elegyedett három kisiskolással. Úgy negyedórán keresztül társalogtak, vitatkoztak, olykor hevesen gesztikuláltak. Nem tudom, miről folyt a szó, ugyanis vittem körbe az árut a többi megrendelőnek az utcában. Aztán egyszer csak azt látom, hogy Einstein elköszön a fiúktól, egy darabig tanácstalanul toporog, majd visszafordul, becsönget a saját házába, és a kisiető feleségétől megkérdezi, hogy eredetileg hová is indult. Az asszony útba igazította, Einstein illedelmesen megköszönte az információt, majd ismét balra fordult, s ment a dolgára.

Habókosnak tartottad?

Jaj, dehogy! Azt gondoltam, micsoda nagyszerű ember, aki miközben világhírű tudós, professzorok lesik minden szavát, egy kölkökkel zajló beszélgetésbe is képes belefeledkezni. Utóbb olvastam tőle, hogy azt mondta magáról: ?Nem vagyok különösen tehetséges. Csak szenvedélyesen kíváncsi.? Ma már tudom, hogy a szerénység és a cél iránti alázat különbözteti meg a zsenit a tehetséges embertől. Einstein az utcán úgy viselkedett, mint a legjobb szülő a gyerekével: nemcsak tanítja az utána jövőket, hanem tanul is tőlük. Apám is ilyen volt, s bár szigorúan bánt velem, gyakran kikérte a véleményemet, s ha kiérdemeltem, azt mondta, ?igen, ez figyelemre méltó gondolat?. Fura, hogy elejtett mondatok, mozdulatok mennyire meg tudnak maradni egy gyermek agyában, lelkében. Hat és fél éves voltam, amikor egy este apám a villánk teraszáról lemutatott a Margitszigetre, a Nagyszálló felé, és mindössze annyit mondott, hogy ?ott lakott a nagyapád?. Azóta milliószor eszembe jutott az a pillanat. Apám mesélte azt is, hogy bár már 1900 óta vezetett híd a szigetre, Óbudáról hajón lehetett leggyorsabban átjutni, így a nagypapa a barátjával, egy bizonyos Krúdy Gyula bácsival csónakkal járt át Óbudára, hogy estéiket, éjszakáikat a Kéhli Vendéglőben töltsék, s ez idő alatt a csónakos a parton várta őket. Amiről nekem az jutott eszembe, milyen nehéz munka csónakosnak lenni, hiszen órákon át lakmározhatnak szegényből a szúnyogok. Jut eszembe, Sándorkánál olvastam, ki volt az első igazi nagy szigetjáró. Mit gondolsz, kicsoda? Hát Arany János. Az a szöveg is itt pihen a gépemben. Tessék: ?A honalapító ős Arany János volt. Ő ment ki először a rózsák közé, a platánok ibolyaárnyékába. Pedig még híd sem volt akkor. Kerekes hajón érkezett az öregúr. Sétált. Szelíden elkergette a szúnyogot, ha a kezére szállt. Csönd. Semmi jazz. Kék hajnalon száz madár fütyült és csattogott zöldhálós ablaka alatt.?  Csoda szép. Amiről meg valamiért az ugrik be, hogy a svájci nevelőnőm, Renée egészen kicsi koromban azt füllentette nekem, hogy a Lánchidat éjjelente betolják aludni az Alagútba, ami engem annyira felvillanyozott, hogy álmomból is felriadtam, az ablakhoz osontam, és lestem, mikor történik meg ez a csoda, de sajnos mindig újra elálmosodtam, s mikor reggel felkeltem, a Lánchíd már ismét a helyén, a Duna fölött pompázott. Fontos nekem ez a város, benne a Duna és a Margitsziget. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy én is világéletemben sziget voltam, és az is maradtam. Mindenfelé nyitott, de valahol mégiscsak magányos. Te mondtad rám egyszer, hogy én vagyok a világ legzárkózottabb nyitott embere, és ez így igaz. Na, és vissza is értünk Einsteinhez, ha már róla kérdeztél. Tudod, mi tőle a kedvenc mondásom? ?Mennyire szeretném, ha létezne valahol egy sziget a bölcs és jóindulatú emberek számára!? Ehhez én annyit teszek hozzá, hogy ha létezne az a sziget, a neve nem lehetne más, mint Serendipity.

Nemcsak vitted, hanem etted, ittad is azt a tojást, tejet Einstein és kollégái társaságában, amit szállítottál nekik. Erről mesélj.

Einstein professzortársa, Neumann János apám barátja volt, még idehaza gyakran megfordult nálunk, s amikor hírét vette, hogy Princetonba kerültem, rendszeresen hívott hétvégi ebédre. Ezeken az összejöveteleken négy, öt, hat vendég tette tiszteletét, köztük Einstein, Szilárd Leó és Robert Oppenheimer, az amerikai atombombaprogram vezetője. Többször láttam ott George Kennan diplomatát is, nagyon szórakoztató ember, mesélte, amikor ő volt az Államok moszkvai követe, esténként, hogy csiszolja orosztudását, a szobájában ülve fennhangon Dosztojevszkijt olvasott. Utóbb tudta meg, hogy lehallgatták, és azon nevetett Einsteinékkel a leves fölött, hogy vajon mit gondolhattak róla a KGB-sek.

Ebéd alatt fizikáztak is a professzorok?

Lópikula, cintányér. Politizáltak. Kicsit kényelmetlen volt, hogy az én véleményemet is kérdezték.

Mire te?

Próbáltam rendesen enni.

Tudtál okosat mondani?

Nem nagyon. Egy idő után alighanem tisztába jöttek vele, hogy a kajáért járok oda. Már akkor is szerettem jót enni, és a Neumann-konyha sokkal ízletesebb volt, mint az egyetemi menza.

Ott ülsz a fizika legnagyobbjaival, s téged az érdekel, mit tesznek a tányérodra. Őrület ez, ugye te is érzed.

Inkább felfoghatatlanul nagy szerencse, amit akkoriban fel se fogtam. Hát mit tud egy, a tinédzseréveinek végét taposó gyerek? Semmit. Amit elé szór az élet, felhabzsolja, és természetesnek veszi.

Csak tudtad, mekkora emberek között ülsz.

Tudtam, tudtam. De tényleg természetesnek tűnt.

Azt ne mondd, hogy néha unatkoztál is köztük.

Pedig így volt. Nem nagyon érdekelt, amiről beszéltek. Bölcs öregembereket láttam. Igen, unatkoztam, esküszöm neked. Inkább lettem volna?

Hol?

Bárhol. Nem tudom. Nem ott. De hát udvariasnak kellett lennem.

A kimaradó első év dacára lettek végül princetoni barátaid?

Barátaim kevésbé, inkább társaságom. A Princetonon minden hallgató klubot választ magának. Működtek magas presztízsű klubok, ahová rendkívül nehéz a bejutás, s akadtak olyanok is, ahová tárt karokkal várták az embert. Én a legelitebb társaságot céloztam meg, a végtelenül konzervatív, pontosabban sznob Ivy Clubot, ahová csupa híres amerikai család gyereke járt. A felvételi két hónapon át tartott. Ez idő alatt a klub e célra szakosodott bizottsága rendszeresen látogatott, köztük a már emlegetett Jim Baker. Hosszú elbeszélgetések zajlottak, aztán összefoglalót írtak, azt előadták, végül a tagság szavazott. Felvettek. Az elnök a köszöntőjében azt mondta nekem: Alexander, te vagy a második külföldi, akit befogadunk, az első egy japán herceg, de az ő felvételét Pearl Harbor miatt megbántuk, remélem, veled nem járunk így. Annyira válogattak, hogy egyik évben a sok száz jelentkezőből mindössze tizenegyet tartottak méltónak magukhoz. Ezt az egyetemi lap úgy írta meg, hogy ?Jézus tizenkét apostolt választott, az Ivy Club viszont csupán tizenegy alkalmas jelöltet talált?.

Minek köszönhetted, hogy felvettek?

Szimpatikus voltam a srácoknak. Ennyi. Az életben rengeteg múlik a szimpátián. Sokkal több, mint gondolnád.

Megháláltad a sznobok bizalmát?

Nem minden szempontból. Amikor már vihettem saját vendéget a klub rendezvényeire, hatalmas botrányt okoztam azzal, amikor egy alkalommal a Yale futballcsapatának kiváló kapitányával, a színes bőrű Levi Jacksonnal állítottam be. Ugyanis ő volt az első fekete, aki átlépte a klubunk küszöbét. A klubtársaim zömmel déli államból származtak, nem hittek a szemüknek. Ezt követően kevéssé kedveltek engem. Ma már szerencsére ezrével tanulnak feketék a Princetonon, mi több, ami annak idején még inkább elképzelhetetlennek számított, jó ideje lányokat is felvesznek az egyetemre. A tanulság számomra az, hogy nem elég, ha helyesen dönt az ember, a helyes döntés időzítésére is érdemes figyelmet fordítani.

Alexander Brody-Nagy József: Megtalálni Serendipityt

Magvető, 2019 

Kiemelt kép: Doreen Spooner/Keystone Features/Getty Images

folytatás

Legkedveltebb hírek
Jackson, Ab és Chloe miután értesülnek Mitch-től, hogy Jamie nem csak hogy életben van, de a megoldást jelentő leopárd is nála van
2019-07-20 05:00:00 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
A szórakoztató zeneipar szerelmes házaspárjának egyedülálló és rendkívüli műsora
2019-07-20 03:00:00 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
Rendező: Stephen Gaghan Szereplők: Matthew McConaughey, Edgar Ramirez, Bryce Dallas Howard
2019-07-20 01:30:00 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
Tipp: Kattints a képre a következő hír megtekintéséhez