Steven Van Zandt: Egy hajszálnyira vagyunk a polgárháborútól

| Cikk eltávolítása
Cimkék:

Együtt indultak Bruce Springsteennel, akinek zenekarában, az E Street Bandben a mai napig gitározik, és csak a politikai aktivizmus miatt hagyta ott egy-két évtizedre. A mai napig vívódik, helyesen tette-e, hogy inkább az apartheid megdöntésében segédkezett, néhány tízmillió dollár bezsebelése helyett. Szerinte a nagy mozgalmak és globális ügyek ideje leáldozott, így ma már ő is kicsiben, koncertről koncertre próbálja nyitottabbá tenni az embereket. Budapestre is ezzel a céllal érkezett 15 fős zenekarával, a Disciples of Soullal, amellyel az Akvárium klubban lépett föl. Mint kiderült, Little Steve nagyszerű interjúalany, de a beszélgetést többször meg kellett szakítani, hogy az arra sétáló rajongók elmondhassák, mennyirá imádják őt. Erre ő a legtermészetesebben reagált, és mindenkit meghívott ingyen a koncertjére.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Gyakran van ilyen, hogy felismerik az utcán, mint az előbb?

Megesik.

És ilyenkor mindig meghívja a rajongókat és családjukat ingyen a koncertjére?

Persze, miért ne? Alapból az összes tanár ingyen jöhet a koncertünkre, mindig félreteszünk 400 jegyet a számukra. Készítettünk egy tantervet is, ami a rock and roll fejlődésén keresztül mutatja be a modern történelmet, így szeretnénk megadni nekik a lehetőséget, hogy élőben is megtapasztalhassák a zene erejét.

Idén volt 20 éves a Maffiózók, aminek örömére összegyűlt az eredeti szereplőgárda. Milyen érzés volt együtt találkozni ennyi idő után?

Őszintén? Keserédes. Nagyszerű volt látni többieket, de az alkalom mégiscsak mindenkinek eszébe juttatta, mennyire hiányzik Jimmy Gandolfini. Ahogy öregszem, egyre kézenfekvőbb megoldásnak tűnik a fájdalmas tények tagadása. Fiatalon az ember még nem tagad semmit, azt érzi, bármivel képes szembenézni. Tanulni akar, harcolni, új dolgokat megtapasztalni az életben, és az összes korlátot lebontani maga körül.

De az idő múlásával rájön, hogy a tagadás elviselhetőbbé teszi az életet. Nálam ez akkor indult, mikor a barátaim elkezdtek sorra meghalni.

Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni, inkább azt képzelem, hogy oké, mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, most nem tudjuk összeegyeztetni a határidőnaplónkat, de előbb-utóbb újra látjuk egymást. így fogom fel, és ezzel a tudattal képes vagyok tovább haladni, mert ennyi veszteséget képtelen lennék máshogy elviselni. Egy ilyen 20 éves találkozó esetében azonban muszáj szembenézni a halállal, mert mindenki pontosan tudja, ki hiányzik. A legfontosabb ember, rögtön a sorozat szellemi atyja, David Chase után.

Ezek szerint csak most élte meg a gyászt, évekkel Gandolfini halála után?

Nyilván a gyász közben is dolgozik a mélyben, de nem bontakozik ki teljesen. Még a húszéves találkozón is átfutott a fejemen a gondolat, hogy, ?Á, biztos csak nem ért rá!?. Szóval visszatértem a jó öreg rutinhoz, a tagadáshoz?

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Találkozott valaha valódi gengszterrel, vagy elég önbizalmat adott A keresztapa és a Nagymenők Silvio Dante megformálásához?

Hát, az ember próbálja őket elkerülni. Kamasz koromtól mindig ott voltak a környezetemben, de nehéz megmondani valakiről, hogy tényleg gengszter-e, vagy csak szeretne az lenni. Ettől még ugyanolyan ijesztő tud lenni mindkettő. Aztán valamiért a hobbimmá vált, hogy minden könyvet elolvasok és filmet megnézek a gengszterekről, ezért úgy éreztem, ismerem ezt a világot. Mikor Chase felkért, úgy éreztem, készen állok a szerepre, annak ellenére, hogy soha nem színészkedtem korábban.

És az emberek azt mondják, elég meggyőző voltam Silvióként. Ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam az ítéletüket?

Tehát sem színész, sem maffiózó karrierről nem álmodozott gyerekként?

Nem, a kertvárosban nőttem fel, ott nem volt látványos bűnözés. A nagyvárosban más lett volna a helyzet, ott körbevesz a bűnözés kultúrája. Ha például ott maradunk Bostonban, ahol születtem, akár bele is sodródhattam volna ebbe a világba. A New Jersey-i kertváros azonban szerencsére biztonságos övezet volt, ezért a burokért hálás is vagyok a szüleimnek. Gyerekkorunkban teljesen el voltunk rekesztve ettől, aztán persze, mikor 18-19 évesen elkezdtünk a klubokba járni, láttuk azokat a fickókat, akik emlékeztetnek a filmbeli gengszterekre.

Lázadásnak meg, gondolom, ott volt a zene. Egyszer azt mondta, hogy mikor Bruce Springsteennel elkezdtek barátkozni a 60-as évek közepén, egyáltalán nem volt még menő a rock and roll…

Ma sokan azt hiszik, hogy egyből oda voltak ezért az emberek, de nem ez volt a helyzet. Akkor még nem épült ki számottevő üzletág körülötte, ezért a rock and rollt a drogokkal és fiatalkori bűnözéssel azonosították, a lányok is inkább a focistákért lelkesedtek a suliban. Az a néhány rock and roll sztár, akiket ismertünk, mind angol volt. A Beatles, a Rolling Stones, a Who, a Kinks, az Animals? mindenki, aki híres volt akkoriban. A szüleim alaposan ki is akadtak, és rám förmedtek, hogy mi a baj velem, tényleg egy nyavalyás beatle akarok lenni?

Nem hitték el, hogy Amerikában is sikeres lehet?

Nem, ez csak később derült ki Bob Dylan, a Byrds, Buffalo Springfield és a Youngbloods feltűnésével. Rengeteg minden történt akkoriban pár év alatt. Más volt az idő sűrűsége, hónapról hónapra változott a helyzet. Visszagondolva meg is értem a szüleimet, hogy aggódtak, hogy fogok megélni ebből a hülyeségből, mivel azt látták, hogy nincs semmiféle üzletág a rock and roll körül. Hatalmas generációs szakadék alakult ki a szüleink és a mi nemzedékünk között.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

De ha nem volt menő, akkor miért vonzódtak a rock and rollhoz?

Mert minden másra alkalmatlanok voltunk. Csavargók, kitaszítottak, lázadók, a társadalom számkivetettjei. Engem semmi nem érdekelt akkoriban. Nem akartam egyetemre menni, nem akartam beállni a hadseregbe, eszem ágában sem volt beülni egy irodába 9-től 5-ig. Azt éreztem, nincs számomra hely ebben a világban, ötletem sem volt, mit kéne tennem. És akkor jött a rock and roll, de elsőre teljesen elérhetetlennek tűnt. A Beatles volt az első nagy példakép, de nem szabad elfelejteni, hogy mire hozzánk elért a mánia, addigra a Beatles már túl volt a karrierje felén. 1958-ban indultak, és mi 64-ben láttuk őket az amerikai tévében. Felfoghatatlanul profik és kifinomultak voltak. Olyan érzés volt, mint egy szimfonikus zenekart nézni, miközben te még kottát se tudsz olvasni. Minden tökéletes volt, a harmóniáik, a frizuráik, a ruháik, közben okosak, szellemesek és viccesek voltak. Egyszerűen tökéletesek. Felvillantottak egy teljesen új világot, de eszedbe sem jutott, hogy ezt te is utánuk tudnád csinálni. Csak azt éreztem, hogy része akarok lenni, de fogalmam sincs, hogyan.

Mi tette mégis elérhetővé?

Hála istennek négy hónappal később jött a Rolling Stones. Valójában ők voltak az első punk banda. Más volt a ruhájuk, a hajuk mindig kócos volt, kivéve Brian Jonesét. A harmónia egyáltalán nem érdekelte őket. Úgy néztek ki, mint akik most sétáltak be az utcáról. Ők hozták az egészet karnyújtásnyi közelségbe. Persze ők is fantasztikusak voltak, de az volt a nagy trükkjük, hogy könnyebbnek mutatták az egészet, mint amilyen valójában. így azt éreztük, ezt talán még én is meg tudnám csinálni. Ezért én mindig ugyanakkora jelentőséget tulajdonítottam a két zenekarnak.

A Beatles felvillantott egy teljesen új világot, a Stones pedig szélesre tárta az ajtót, és behívott oda. Innentől tudtam, hogy én is ezt akarom.

És volt még egy dolog: Mick Jagger volt ez első ember a show bizniszben, aki úgy nyomott le egy teljes koncertet, hogy nem mosolygott. Apróságnak tűnhet, de ez meghatározó élmény volt a számomra, mert korábban ilyet el sem tudtam volna képzelni. Mindenki mosolygott, próbálta felvidítani a közönséget és bevágódni. Jagger nem, ami nekem azt üzente, hogy várjunk csak, ez többé már nem show biznisz, hanem egy életforma. Valami mélyebb, valami valódi. Nem érdekelte, hogy kedveljük-e vagy nem, és ennek a gesztusnak hatalmas ereje van. A show bizniszre magasról szartam akkoriban, de az életforma teljesen magával rántott. A lehetőség, hogy megteremthetem a saját világomat, és onnantól nem kell bajlódnom azzal, mi van kívül. Fiatalon nem érdekel a külvilág, különösen, ha érzed, hogy nem illesz bele?

Gondolom, ez változik idővel, hisz önt is elkezdte érdekelni a külvilág.

Változik is meg nem is. Jelenleg 35 emberrel turnézunk, ebből 15-en állunk színpadon. Ez a saját művészi mikrokozmoszom, ebben az értelemben nem változott semmi. Teremtsd meg a világod és maradj benne, csak láss vendégül másokat is. Országról országra járunk, és aki eljön meghallgatni, az belép egy időre. De én itt akarom tölteni az időm, nem odakinn, az igazi világban. Ami ott megy, az rettenetes. Nem akartam részese lenni 1964-ben, és nem akarok most sem.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

De hát épp azért hagyta ott Bruce Springsteen E Street Bandjét, mert a politikai aktivizmusra akart koncentrálni?

Igen, mondjuk úgy, hogy átmenetileg megőrültem.

Megbánta, hogy kilépett?

Naná, életem minden egyes napján eszembe jut, hogy mennyire bánom. Ugyanakkor mindent, amit a világról tudok, azóta tanultam meg, hogy otthagytam a zenekart. Ha bármi jelentőset elértem életemben, az a dél-afrikai kormány és az apartheid megbuktatása volt. Ha Bruce oldalán maradok, nem valószínű, hogy ez sikerült volna. Legalábbis én így igazolom utólag a döntésemet. Talán elkerülhetetlen volt a dél-afrikai rezsim bukása, de az biztos, hogy még pár évbe beletelt volna a Sun City nélkül. Az, hogy zenei összefogással ráirányítottuk a figyelmet az intézményes rasszizmusra, meggyorsította a folyamatot. Életeket mentettünk és kiszabadítottuk Nelson Mandelát a börtönből. Az Afrikai Nemzeti Kongresszusban, Mandela pártjában dolgozó barátaim később mesélték, hogy a börtönéveiben mérget csepegtettek Mandela ételébe.

Ha ez kicsit tovább tart, lehet, hogy Mandela roncsként szabadul ki, az ő nyugodt, békére szólító fellépése nélkül pedig egész biztos, hogy elszabadult volna a pokol. Hatalmas vérfürdő lett volna.

A mérleg egyik serpenyőjében tehát az van, hogy megmentettem pár életet, a másikban pedig, hogy elestem pár tízmillió dollártól. Nehéz döntés… de ha egyszer így alakult, inkább az életmentésre szavazok.

A Sun City megmutatta, milyen társadalomformáló ereje lehet a zenének. Ma is hisz ebben?

Most is törekszem ezzel élni, de inkább egy mikroszinten, koncertről-koncertre haladva. Az efféle nagy, közös ügyek mára nehézkessé váltak. A Sun City-projektet például nem tudnánk most összehozni. Megváltozott a világ, folyamatos válságban élünk. Mintha alapjaiban mondott volna csődöt az a kapitalista rendszer, amire az utóbbi egy-kétszáz évben felépítettük a működésünket. Feltörőben van a nacionalizmus, fasizmus, fehér felsőbbrendűség, vallási szélsőségek? Ezek a legsötétebb idők, amit csak fel tudok idézni a második világháború vége óta. Emiatt mindenki bezárkózik, csak a saját családjával, törzsével foglalkozik, és nem érdeklik a többiek. Szóval ez most nem a nagy mozgalmak ideje. Az egyetlen kivétel talán a környezetvédelem lehet. Úgy látom, a klímakérdés épp a szemünk előtt válik globális üggyé, aminek fiatalok állnak az élére, mint Greta Thunberg és ezer másik szervezet. De ezt leszámítva mindenki csak önmagán próbál segíteni, ami egy rettenetes társadalmi állapot. Pontosan ezt akarják elérni a fasiszták, a nacionalisták és a diktátorok. Hogy annyira el legyünk foglalva magunkkal, hogy a többi ember, az egyenlőség és az intézmények már eszünkbe sem jutnak.

De a 60-as években mintha még nagyobb lett volna a megosztottság, sokkal-sokkal több utcai erőszakkal, politikusok és polgárjogi vezetők elleni merényletekkel. Mitől volt mégis más?

Hogy volt remény. Ez a hippik romantikus idealizmusából táplálkozott, ami persze végül nem szökkent szárba. De még ennél is fontosabb volt a gazdasági tényező. Tudom, hogy unalmas téma, de a gazdasági teljesítmény tette lehetővé a fejlődést és szellemi lázadáshoz is ez adta a mozgásteret. Gyerekkoromban a vacsoraasztal mellett arról beszélgetett a család, hogy mikor állunk át Amerikában a négy napos munkahétre. Nem azt mondták, hogy ?ha?, hanem, azt, hogy ?mikor?. Mindezt úgy, hogy a kertvárosokban, ahol felnőttem, csak az egyik szülő dolgozott, jellemzően az apa. Ennyire gazdagok voltunk: csak az apa dolgozott, és mégis a négynapos munkahét volt a téma. Felmerül a kérdés, hogy volt ez lehetséges?

És hogy?

Mert a valutának volt értéke. Erről persze egyetlen politikus sem fog beszélni. Állandóan a több munkahelyről, és még több munkahelyről szónokolnak. Persze ez is fontos, de ha Amerikában jelenleg élnek olyanok, akiknek van állásuk, és mégis hajléktalanok. Gondoljunk csak ebbe bele! Dolgoznak, de telik nekik egy fedélre a fejük fölött. Ezt elemezze valaki. Akkor persze szembe kéne nézni vele, hogy ma a valutának nincs értéke. Mindenki kihajtja a belét, hogy fizesse a számlákat. Ez morális és mentális szinten ahhoz vezet, hogy mindenki csalódott lesz. Aki pedig csalódott, az keres valakit, akit hibáztathat a problémáidért. ?A szomszéd, a kibaszott bevándorlók, a menekültek, naná, hogy ők okozzák a problémát!? Őrület, de itt tartunk most.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Marad a beletörődés?

Nem, csak mást kell tenni, mint régen. A 80-as években úgy éreztem, azzal hajtok hasznot, ha minderre ráirányítom a figyelmet. Rá akartam mutatni, hogy Ronald Reagan, ez a cowboy színész, akit mindenki imád lóháton látni és nagypapaként az unokáival pózolni, csak a felszínen ilyen imádnivaló figura. A színfalak mögött a világ diktátorainak felét támogatja, és azt akartam, hogy az emberek nézzenek szembe ezzel a kellemetlen igazsággal. Ennek ma már nem lenne értelme.

A politika 0-24-ben ömlik ránk, senki nem rejteget semmit, nyíltan vállalják a rasszizmust, és jelenleg olyan kormányunk van, amelyik büszkélkedik azzal, hogy gyerekeket rabolt el a családjuktól, hogy így rettentsen el mindenkit a bevándorlástól.

Mit lehet erre mondani? Itt nincs itt mit magyarázni. Ma tehát egész máshogy tudom hasznosítani magam, épp az ellenkezőjét kell tennem, mint harminc éve. Össze kell hoznom az embereket, mert még sosem voltunk ennyire megosztottak. Egy hajszálnyira vagyunk a polgárháborútól Amerikában. Nem viccelek.

Olvasom a híreket, de azok nem túloznak egy kicsit?

A helyzet rosszabb, mint ami a hírekből átjön. Ezért a zenémmel össze akarom hozni az embereket. Azt akarom, hogy jöjjenek a republikánusok, a demokraták, a konzervatívok, a liberálisok? teljesen mindegy, én úgyis mindig pártfüggetlen voltam. Aki eljön, kap két órányi gyönyörű zenét, ami megemeli a lelket és spirituális táplálékkal szolgál. Ez nem hozza helyre egy csapásra a dolgokat, de utána megerősödve mehetnek vissza a világba, és talán egy kicsit nyitottabbak a párbeszédre. Mert fontos lenne, hogy szóba álljunk egymással.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

folytatás

Legkedveltebb hírek
Először még a barna haj miatt sem fogtunk gyanút, mivel egy beöltözős képről van szó, de aztán elolvastuk a poszt szövegét is és kiderült, hogy nagyon erősek a gének a Kidman családban
2019-10-22 21:50:42 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Ugyan nyert már edzőként dán és német bajnoki címet, volt a dán válogatottal világbajnok, Nikolaj Jacobsen mégsem rendelkezik a megfelelő edzői papírokkal
2019-10-22 21:42:26 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Újrahasznosítják Nepálban a Mount Everest, a világ legmagasabb hegycsúcsa térségében a hegymászók által hátrahagyott hulladékot ? írja az MTI
2019-10-22 21:41:22 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Az összes Fidesz-plakátot lecserélték két nappal a választás előtt Érden, miután a bíróság kimondta, hogy a kampány ideje alatt használt plakátjaik törvénysértőek voltak
2019-10-22 21:34:26 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Az Európai Bizottságban minden szintet tekintve a vezetői tisztségek 41 százalékát jelenleg nők töltik be, szemben a leköszönő bizottság megbízatása kezdetén mért 30 százalékkal, ami 37 százalékos növekedést jelent – közölte az uniós bizottság kedden
2019-10-22 21:10:42 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Az énekesnővel kezd megint egyre jobban elszaladni a ló
2019-10-22 21:00:31 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Tipp: Kattints a képre a következő hír megtekintéséhez