Ötévesen látott először fehér embert, hetedikben bukott, ma iskolát vezet Miskolcon

| Cikk eltávolítása
Cimkék:
Ötévesen látott először fehér embert, hetedikben bukott, ma iskolát vezet Miskolcon

Ötévesen találkoztam először fehér emberrel, addig nem jártam a faluban, onnan pláne nem jött ki közénk senki. Pedig a cigánytelep a község egyik utcája, mégis kétszáz év választja el tőle.

Azon a napon óvodába vitt édesanyám, Terike néni fogadott, rácsodálkoztam a szemüvegére, olyat én addig sose láttam. Amikor anyám távozott, próbáltam beszélgetni a többiekkel, de senki nem értette a nyelvet, amit használtam, én pedig a magyart nem értettem. Meglógtam, senki nem keresett, se aznap, se később, ennyi volt az én ovis karrierem.

A telepen születtem, negyvennégy éve, Baranya megyében, Hidason. Tizennégy vályogviskó sorakozott egymás mellett, a mi kis szoba-konyhánkban kilencen éltünk huszonöt négyzetméteren, mindig a három legkisebb gyerek aludt az ágyban anyánkkal, a többiek a földpadlón, szalmazsákon háltak. Anyukám számára ez is nagy ugrás, a szülei teknővájásból éltek, faluról falura vándorolva kereskedtek; tízen testvérek, mindegyikük más településen jött világra, valahol félúton, zötyögő szekéren. Apukám is jól bánt a fával, komoly tekintélynek örvendett a telepen, hiszen volt négy osztálya és tudott írni, olvasni. Bennünket is ő tanított a betűvetésre, neki is köszönhetjük, hogy egytől egyig kijutottunk a telepről. Igaz, soha, sehol nem éreztem olyan biztonságban magam, mint ott, esténként közös tűz mellett gyűltek össze a családok, mindenki beszámolt a napjáról, a gyerekek, ha elfáradtak, befeküdtek, bealudtak valamelyik felnőtt ölébe. Sose éheztünk, s mindig tiszták voltunk.

Általánosba súlykedvezménnyel vettek fel: húsz kiló volt a minimum, én csak tizenhét kilót nyomtam,ám édesapám meggyőzte a bizottságot, hogy a három nagyobb testvérem majd segít cipelni helyettem a táskát.

Az iskolában tanultam meg rendesen magyarul. Igaz, olyan feladatokkal, mint például ?keretezd be a déligyümölcsöket?, nem tudtam mit kezdeni. Fölfogtam a feladatot, de azt a fogalmat, hogy déligyümölcs, nem értettem. Aztán leesett, hogy biztos olyan gyümölcs, amit az emberek délben esznek. Mi viszont almát, szilvát, körtét ettünk, de azt a nap bármely szakában.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Hidason minden sváb famíliának megvolt a maga cigány családja, akit dolgoztatott, de nem pénz, hanem élelem járt a kertművelésért, a mosásért, a takarításért. Mély bizalmi viszony, melyre mindenki vigyázott, s nem emlékszem, hogy a falunkban valaha is lett volna cigány-nemcigány konfliktus. A kölcsönös tisztelet ellenére a kasztok még az iskolában is átjárhatatlannak bizonyultak, a státusz meghatározta az osztályzatokat, sose kaptam ötöst, még testnevelésből sem, pedig mindig én nyertem a tizenkét perces futást. Volt egy tanulópárom, sváb fiú, a szülei többször is szóltak a tanárnak az érdekemben, hogy ?tudja ám jelesre a Jancsi?, mire az volt a válasz, hogy ?a hármas elég lesz neki, nem??.

Hetedikben megbuktam. Akkoriban bővítették a hidasi általánost, engem meg az egyik unokatestvéremet felmentett az órák látogatása alól és segédmunkásnak vezényelt a kőművesek mellé az igazgató úr.

Alig bírtam el a talicskát, nehezebb volt nálam, és szóvá tettem, inkább ülnék órán. Mondta az igazgató bá?, hogy ?magadnak építed, öcsi?, azt feleltem, mert a szám nagy volt már akkor is, hogy ?magamnak biztos nem?. Hatalmas pofont kaptam, aztán megbuktam, így vált bizonyítottá az állítás, hogy bizony élvezem én még jó ideig az intézmény vendégszeretetét. Nyolcadikból is csak úgy szabadultam, hogy megállapodtunk. ?Igazgató bácsi, szeretnék dolgozni, várnak Bonyhádon, a zománcárugyárban, tessék engem elereszteni!? Megdicsért, hogy milyen őszinte vagyok, s négy nappal később már udvari segédmunkásként tevékenykedtem. Hamar kiemeltek, a dobozolóba kerültem, exportra csomagoltam, tizenhat évesen tizenkétóráztam, éjszakai műszakot vittem. Gyors voltam és pontos, a főnök nálam vette fel a normát, de előtte szóltak a nénik, a munkatársaim, hogy lassítsak, különben pórul járok.

Vittem haza a pénzt, öcsém taníttatása volt a cél, legyen ő az első a telepről, aki továbbtanul. Gyönyörűen alakult minden, de 1993-ban privatizálták a gyárat, s aki csupán nyolc általánossal bírt, mind utcára került, én is. Munkanélkülire kerültem, hat hónap pokol, aztán behívtak katonának Pécsre. Amikor elhangzott a nevem a legelső állománygyűlésen a hatszáz bevonuló között, hogy Orsós János, tizenketten vágtuk magunkat vigyázzba, csupa roma. ?Anyja neve Orsós Mária.? Még mindig állva maradtunk heten. A többi ötszázkilencvenhárom katona persze röhögött, hogy ilyen sok egyforma cigány van, de a parancsnok rögtön kapcsolt, és kijelentette, hogy aki cigányozik, annak vele gyűlik meg a baja. Ezen túl annyi pozitívuma volt annak az egy évnek, hogy híztam kicsit, ötvenhét kilóról hatvanra.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

A leszerelés után bekerültem a hidasi katolikus ifjúsági körbe, az istenhitet hoztam otthonról. Buzgólkodtam a plébánián, nyírtam a füvet, hasogattam a tűzifát, de a gyülekezetben néhány fehér néni rossz szemmel nézte, hogy cigány keveredik közéjük, azt pletykálták, nem lesz ennek jó vége, mert minden cigány lop.

Egy év kellett eljutni oda, hogy ?jó, Jani, te kivétel vagy, te tán nem lopsz, rendes vagy, tisztán jársz, de az biztos, hogy nem tudsz úgy hinni Istenben, mint mi?. Kértem a plébánost, beszéljen a fejükkel, azt felelte, ?ha összeveszek velük, többet nem hívnak vasárnapi ebédre?. Hát csoda, hogy szépen kezdtem kiábrándulni a ?keresztényi szeretetből??

1996-ban bekerültem Pécsre, az Amrita Egyesület és a Katolikus Karitasz által szervezett szociális gondozói képzésre. Hajtottam, megmondták, a három legjobbat felveszik az Amritába dolgozni. A főnökeim biztattak, hogy érettségizzem le. Megismerkedtem érettségizni vágyókkal, és rájöttem, nem sokkal vagyok lemaradva. Sok idő telt el az általános óta, huszonkét évesen kerültem gimnáziumba. Ahol hamar kiderült, hogy jogosak voltak azok az érzéseim, hogy tudom én az anyagot kettesnél jobban. Elsőben a magyartanárom benevezett az iskola helyesíróversenyére, ahol nyolcadik lettem. Gimnazistaként ültem be először étterembe, rántott sajtot kértem rizzsel, tartárral, amíg faltam, az járt a fejemben, hogy odahaza ebből négyen jóllaknának.

Az Amritában az lett az egyik feladatom, hogy keressem meg a továbbtanulni vágyó hátrányos helyzetű gyerekeket a Dél-Dunántúl falvaiban. Pécs érettségit adó iskoláiba kerültek ők aztán, az egyesület pedig olyan hátteret biztosított, amilyet középosztálybeli szülők adnak a gyerekeiknek: különórák, mozi, színház, nyári táborok. Egyre több gyerek jött Pécsre, mégsem voltam elégedett magammal, arra gondoltam, mi haszna a munkámnak, ha a saját településemről nem vonzok be senkit, ha a telepről senki sem tanul tovább.

Aztán 1998-ban Hidason létrehoztuk a roma kisebbségi önkormányzatot, én lettem a vezetője.  Összehívtam a cigányokat, hogy évi ötszázötvenezer forintot kapunk az államtól, de, ha egyetértenek, ebből nem lesz se cigánybál, se csomagosztás, hanem ösztöndíj, ami azt jelenti, hogy eresszétek a városba tanulni a gyerekeket, én a roma önkormányzat költségvetéséből fizetem az útiköltségüket meg a kajájukat, s ami marad, egyenlően szétosztom közöttük ösztöndíjként. Egyetértettek, pedig egészen addig még szakmunkásképzőbe se ment senki a telepről. Az ösztöndíjra fújt a polgármester, aki már a kisebbségi önkormányzat megszervezését is ellenezte, hogy ?ha a magyaroknak nem tudunk adni, akkor a cigányoknak miért jár??. A programot ennek ellenére sikeresen végigcsináltuk. Úgy nyolcvanan éltünk akkor a telepen, mára tizenheten középiskolát végeztek, nyolcan érettségit szereztek, négyen jutottunk egyetemre, hárman végeztünk is.

Érdekes, hogy a falubeli tanároknak fájt a legjobban, hogy továbbtanulunk. Megfejtettem az okát: míg mi fölfelé lettünk mobilok, a hidasi pedagógusok családja lefelé, az igazgató fia az unokatestvéremmel együtt buszsofőr a Gemenc Volánnál, a magyartanár lánya manikűrös.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Egyre gyakrabban találkoztam a buddhizmussal. Úgy éreztem, hogy ez a vallás a demokráciához illeszkedik, míg a katolikusok a falu feudális világához tartoznak. 2001-ben beiratkoztam a Buddhista Főiskolára. Szerettem, klasszikus kínai nyelvet tanultam, Konfuciusz szövegeit fordítottuk szótárral, még ma is menne. Mégis azt vettem észre, hogy Buddha vallása egész mást jelent nekem, mint a pesti alternatív fiataloknak. Az osztálytársaim azon versengtek, ki tudja jobban megtekerni a lábát a lótuszülésben, ami engem nem vonzott.

Már azt hittem, elmarad a vallási élmény, amikor egyszer csak találkoztam a buddhizmus indiai valóságával. Ma Indiában azok követik Buddhát, akik elutasítják a kasztrendszert, az elnyomást. Ez már tetszett, mert a kasztrendszert én is utálom, hiszen amiben Hidason felnőttem, az bizony kasztrendszer. Harmincéves koromban beteljesült a gyermekkori álmom: eljutottam Indiába. És amit ott láttam, túltett minden elképzelésemen. A mesebeli díszletek megvoltak, a pálmafák, az elefántok, az ókori faragványok, de rám azok az óvodák, iskolák, kollégiumok, orvosi rendelők és takarékszövetkezetek tettek hatalmas benyomást, amiket mind az elnyomottak, a dalitok hoztak létre és működtetnek. Ők a vezetők, ők döntenek. Láttam a nagyszülők nemzedékét, akik írástudatlan faluszéli szegény emberek, és beszéltem az unokáikkal, a saját korosztályommal, akik mikrobiológusok, vasútmérnökök és rendőrparancsnokok. Ezt adta nekik a buddhizmus.

A modern indiai buddhista mozgalmat doktor Ámbédkar alapította, egy kaszton kívüli, vagyis az érinthetetlenek közé tartozó dalit férfi. Ámbédkar kiskorában a származása miatt nem részesülhetett rendes iskoláztatásban, csak az utcáról, az iskola ablaka elé kuporodva hallgathatta az órákat. És mint a mesében a legkisebb fiú: tanulni akart, tehetséges volt, egy maharadzsa fölfigyelt rá, támogatni kezdte a tanulmányait. Ámbédkar végül Londonban és New Yorkban szerzett diplomát, aztán hazatért Bombaybe. Ügyvédi irodát kívánt nyitni, keresett hozzá bérleményt, de amikor kiderült a származása, mindenhol visszautasították. Tisztára, mint engem, amikor megjelentem egy-egy addig kiadó albérletnél.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Amikor India elnyerte a függetlenséget, Ámbédkar lett az első kormány igazságügyi minisztere, ő szövegezte az alkotmányt. Elutasította a kasztrendszert, és öregkorában, 1956 októberében félmillió követőjétől kísérten a hindu vallásról áttért a buddhizmusra. Hat héttel később meghalt, az íróasztalára borultan találtak rá, de a mozgalma él, ma tízmillió lelket számlál. Jelszavaik: tanulj, szervezkedj, lelkesíts! Hirdette, hogy a sorsodért te vagy felelős, s tanulással tehetsz a legtöbbet önmagadért. A buddhizmusban nincs felelősséghárítás, nincs önfelmentés, hogy ?isten akarta így?, s olyan sincs, hogy ha időben sikerül abszolválni az utolsó gyónást, akkor beslisszolhatok a mennyországba.

Arra gondoltam, miért is ne válthatnék vallást én is. Hiszen valami olyasmiben hiszek, hogy az ember teremtette meg az Istent a maga képmására. Abban viszont a legkevésbé sem hiszek, hogy a halálom után a túlvilágon együtt simogatom majd a cuki kis őzgidákat a nyilasokkal, mert az egész egyszerűen nem lenne fair dolog a Teremtőtől.

Az édesanyám az utolsó porcikájáig katolikus. Amióta megtudta, hogy buddhista lettem, igyekszik megmenteni a lelkemet, és teleaggatta a házamat monoteista szimbólumokkal, itt egy Jézus, ott egy Mária, még egy Jézus, Szent család, kisded, pásztorok. Mindezt néhány Buddhával próbálom ellensúlyozni. Egyelőre döntetlenre állunk. Az étkezésben viszont nincs vita köztünk, anyám csak cigányul beszél, és úgy is főz: most épp almás rétes tejföllel a menü, a világon nincs jobb ennél. Nem mellesleg anyukám segít a fiamat nevelni is.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Na de vissza a tanításhoz: 2007-re a Pécs-közeli Alsószentmártonban már három éve működött az iskolánk. Azt mondtuk, ez egy második esély iskola. Ami eufemizmus, hiszen olyan halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgoztunk, akiknek nem adatott meg az első esély, rögtön a másodikkal voltak kénytelenek kezdeni. A Waldorf módszer elemeivel tanítjuk őket, amit úgy fordíthatunk magyarra, hogy emberszámba vesszük a diákot. Az ország túlfelén, Sajókazán 2007 szeptemberében elindítottuk a Dr. Ámbédkar Iskolát. Később béreltünk tantermeket Hegymegen, Ózdon és Alsózsolcán, míg végül 2016-ban a londoni Badur Alapítvány adományából sikerült saját ingatlant vásárolnunk itt, Miskolcon. Ebben is Ámbédkar útmutatását követtük, aki úgy tartotta, ?minél nagyobb városba mégy, annál inkább a tudásod számít, s nem a származásod?.

Egy időben esélyegyenlőségi szakértőként foglalkoztatott az aktuális kormány, minősítettem, értékeltem az uniós pénzre jelentkező hátrányos helyzetű települések pályázatait. Nem egyszer megesett, hogy megyek időpontra a polgármesterhez, belépek a községházára, és odaszól a portás, hogy nincs félfogadás, a segélyt nem ma osztják. Olyankor csöndesen azt feleltem, hogy ?nem segélyért jöttem, hanem én vagyok az önök esélyegyenlőségi szakértője?. Nem mindenütt hitték el elsőre; Kazincbarcikán fölszóltak a titkárnőnek, aki lesietett, forgott, mintha tök üres lenne az aula, hogy hát hol az a szakértő. Egész egyszerűen levegőnek nézett.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Az Ámbédkar Iskolában az indiai modellt követjük: a döntéshozók az érintettek köréből kerülnek ki. Ezt az intézményt olyan szakemberek vezetik, akik cigánytelepen nőttek föl, és a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy ki lehet törni. Egyre nehezebb a dolgunk: mára egyértelmű, hogy az iskolarendszer minden ponton kivezeti a szegényeket a minőségi oktatásból. A középosztály tudja, hogy az ő gyerekeit ez a kegyetlen szelekció nem érinti, az iskola is örül, hogy megszabadul a kolonctól, a szegények pedig képtelenek az érdekérvényesítésre. A halmozottan hátrányos helyzetű diákok kétharmada tizenhét évesen elhagyja a közoktatást, a szakiskolát sem végzi el, jobban megéri úgymond felnőtté válni. A közmunka tőlünk is elszívta, elszívja a legkiszolgáltatottabbakat. A tanfolyamokkal sem tudunk versenyezni, hiszen nincs pénzünk ösztöndíjakra. Amikor a munkaügyi központ elindít egy negyedéves, teszem azt, tésztakészítői tanfolyamot, s kínál havi hetvenezret, a diákjaink lelépnek, negyedévig megélnek, aztán persze nem kapnak tésztakészítői állást, de ide se jönnek vissza, inkább családot alapítanak, közmunkáznak, szóval elkallódnak. Esti tagozaton olyan fiatalokat is felveszünk, akiknek nincs meg a nyolc általánosuk, itt azt is megszerezhetik. És mindenkit arra biztatunk, hogy tanuljon meg angolul, jusson el addig, hogy megértse a körülötte zajló folyamatokat, szerezzen érettségit. A legutóbbi tanévben nyolcvan nappalisunk volt plusz harminc estis, miközben kétszáz diák is elférne.

Nem csupán tantárgyakat tanítunk, hanem a hétköznapi életben szükséges ismereteket, valamint emberséget és demokráciát is. Itt a falon az ebédmenü: a vakarótól a lasagnéig széles a skála… Az eklektikát nézed? A tibeti motívumoktól és a Mengyelejev-táblázattól a falusi falvédőkig és az angol igeidőkig mindennel találkozhatsz nálunk, a diákok maguk dekorálják a termeiket.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Kezdettől támogatók segítenek fenntartani az iskolát, a legbőkezűbb szponzorok nevét termek őrzik: van Innsbruck termünk és London termünk is. Innsbruckban testvériskolánk működik, Anton Mölk, egy ottani bolthálózat vezetője nyolcvanezer eurót gyűjtött nekünk szatyrok eladásából, de az állam pénze nélkül ez is kevés az életben maradáshoz.

Egyszerű a képlet: ha szakiskolába mész, akkor kapsz ösztöndíjat, ha gimnáziumba, akkor nem. A szegény családokból már senki nem jön érettségizni, mindenki tésztakészítő akar lenni. Most tavasszal úgy volt, államosítják iskolánkat. Azt a pár hónapot senkinek nem kívánom. Az járt a fejemben, vagy ezeket a gyerekeket tanítom, vagy senkit. Nem arra születtem, hogy a felső közép csemetéi elé álljak ki a katedrára, inkább lehúzom a rolót, s indulok sajtot csomagolni Franciaországba, Rokfortba, (egy rokonom rég kint van, segít, beállok a szalag mögé, legalább nyugtom lenne, s beosztással spórolnék annyit, amennyit ma idehaza keresek). Gyerekkorom hidasi cigánytelepéről az én generációmban vagyunk úgy százan, abból legalább harmincan nyugaton melóznak, gyárban. Jó ott nekik. Ott ők nem cigányok, hanem megbecsült munkások, s a gyerekeik nem cigány osztályba járnak, mert arrafelé nincs olyan.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Hatalmas szerencse, hogy rendeződött az iskolánk sorsa, talált megoldást az innovációs minisztérium, maradhatunk. Tán ösztöndíjat is ki tudunk szorítani a diákjainknak, Isten éltesse a döntéshozókat. Kérték, legyen belőlünk technikum, hát, technikum lesz belőlünk, érettségi plusz egy pályaorientációs év.

Nagy dolog ám, hogy az itt végzők úgy hozzák meg a pályaválasztási döntésüket, hogy képesek megszólalni angolul. Ők már nem tésztakészítők lesznek.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

folytatás

Legkedveltebb hírek
Száraz, napos, meleg idő várható a jövő héten is
2019-10-20 17:16:00 | Hozzászólások: 0 | HVG
A Magyar Televízió a nyolcvanas évekre eljutott oda, hogy komolyabb anyagi befektetést igénylő sorozatot már csak külföldi részvétellel hozhatott létre
2019-10-20 17:00:19 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Az Orionidák meteorraj okozta csillaghullás csúcspontja minden évben október 21-22-re esik, idén éppen hétfő este éjfél körül lesz a leglátványosabb a jelenség
2019-10-20 16:37:01 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Halálos kimenetelű közúti baleset történt Tatabányán vasárnap
2019-10-20 16:33:39 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
2019-10-20 16:26:00 | Hozzászólások: 0 | Index.hu - Belföld
Orbán úgy beszélt, mintha a leendő magyar EU-biztos nevében állt neki ígérgetni, holott a biztosok a kormányoktól függetlenül végzik a dolgukat
2019-10-20 16:03:00 | Hozzászólások: 0 | HVG
Tipp: Kattints a képre a következő hír megtekintéséhez