Jobbnál jobb sorozatok várnak ránk a kánikulában

| Cikk eltávolítása
Cimkék:
Jobbnál jobb sorozatok várnak ránk a kánikulában
Kvíz

A tévés vetélkedők történetének egyik legnagyobb botrányát feldolgozó Kvíz a tavaszi televíziós idény legnagyobb közönségsikere volt Nagy-Britanniában, nem is véletlenül. ?A köhögős őrnagyként? elhíresült Charles Ingram és felesége eleve olyan sztori, amely a brit közönséget még mindig foglalkoztatja, az ITV háromrészes minisorozata pedig igen erős alkotógárdával dramatizálta az esetet. A Kvíz pont az a fajta műfaj, amit a britek nagyon tudnak: megtörtént eseményt visznek színre, nem szájbarágósan ábrázolva azt, hanem meghagyva a nézőnek a kételkedés lehetőségét, szórakoztatóan elmesélve, de ügyelve arra, hogy ne fulladjon ízléstelen gúnyolódásba. Sőt, mivel a vetélkedő (amit ugye Vágó Istvánnal átvett az RTL Klub is) az ITV-n futott, a csatorna saját magát és a sorozatban ábrázolt munkatársait is egészséges öniróniával ábrázolja.

A brit hadseregben szolgáló Ingram 2001 szeptemberében vitte el az akkor példátlanul nagy, egymillió fontos főnyereményt, ám a műsor sosem került adásba, mivel a show dolgozói több gyanús motívumra lettek figyelmesek: Ingram az első napon már kikérte két segítségét is a három közül és nem tűnt túl meggyőzőnek, másnap viszont minden kérdésre válaszolni tudott, de úgy, hogy többször is bevallotta, fogalma sincs, miről van szó, és nem egyszer hibás választ készült adni, aztán váratlanul meggondolta magát. A műsor készítői azzal vádolták meg, hogy csalt: a nézőtéren ülő felesége, Diana, illetve az oldalra ültetett versenyzők egyike, Tecwen Whittock köhögésekkel segítették Ingramet a helyes válasz eltalálásában. Az ügyből országos botrány lett, Ingramékre rászállt a bulvársajtó, és végül a perben őket és Whittockot is bűnösnek mondták ki, noha a mai napig hangoztatják az ártatlanságukat.

A sorozat az esetről szóló könyv alapján készült: a forgatókönyvet James Graham írta (Brexit: Háborúban minden szabad), a sorozatot az egyik legelismertebb élő brit rendező, Stephen Frears rendezte, a főszerepet a Halálos temetéstől az Utódlásig rengeteg emlékezetes szerepben látott Matthew Macfadyen alakítja tökéletesen, míg Michael Sheen valósággal lubickol a maníros kvízmester, Chris Tarrant szerepében. De nagyszerűek a kevésbé ismert színészek is, például a show producerét alakító Mark Bonnar, vagy az Ingram simlis sógorát játszó Trystan Gravelle. Külön erénye a sorozatnak, hogy bemutatja azt a sajátos szubkultúrát, amely a vetélkedő szabályainak kijátszására alakult Nagy-Britanniában, és amelynek vagy volt valami szerepe Ingramék győzelmében, vagy nem. A Kvíz ugyanis ránk bízza végső soron a döntést, hogy elhisszük-e a köhögős sztorit, vagy sem, bár azért azt valószínűsíti, hogy valami stikli kellett, hogy legyen a dologban. Sőt, még azt a kérdést is felteszi a sorozat, hogy amennyiben tényleg köhögtek, az tényleg olyan horderejű bűncselekmény-e, hogy rendőröket kell rájuk küldeni és ország-világ előtt megszégyeníteni az őrnagyot, vagy valójában csak megtalálták egy játék kiskapuit? A sorozat megnézése után erre se olyan egyszerű válaszolni.

Kvíz (Quiz), 2020, 3 rész, ITV/HBO-Go. 24.hu: 9/10 (IB)

Perry Mason. Fotó: HBO Perry Mason

Az utóbbi évtizedekben már hozzászokhattunk, hogy a popkultúra sokat foglalkoztatott hősei előbb-utóbb mindig megkapják a maguk keletkezéstörténetét. Nem kerülhette el a sorsát a rettenthetetlen, Los Angeles-i védőügyvéd, Perry Mason sem. Az Earle Stanley Garner által 1933-ban teremtett Masonnek ugyan Magyarországon nem cseng ismerősen a neve, de Amerikában több mint 80 regény és novella, valamint egy rakás film, rádió- és tévésorozat dolgozta fel, hogy milyen diadalmasan bizonyítja védencei ártatlanságát a bíróság előtt. Mivel ezekben szinte kizárólag a munkájáról esett szó, az HBO nagyjából szabad kezet kapott abban, hogy kitalálja a figura eredettörténetét, és azt, hogy miket csinál a tárgyalótermen kívül. Az eredmény kicsit olyan lett, mintha a kultikus noir hősök, Philippe Marlowe vagy Sam Spade egyik hasonmását látnánk: vagyis itt egy újabb megtört, alkoholista, cinikus magándetektív, aki a lelke mélyén persze romantikus idealista, csak ezt a végsőkig igyekszik leplezni a világ előtt.

Maga a sorozat is tankönyvi sűrítményét adja a klasszikus noir filmeknek, szinte tapintható a 30-as évek Los Angelesének bűnöktől terhes légköre, ahol mindenki épp mesterkedik valamiben, szomorkodik, vagy iszik (illetve ezek valamilyen kombinációját teszi), és közben megállíthatatlanul szól a melankolikus szaxofon a háttérben. Az alkotók néhol olyan lelkesen imitálják a stílust, hogy az szinte már paródiának hat, de aki szereti ezt a műfajt, annak az atmoszféra elviszi a hátán a nyolc részt, még ha Perry Masonről életében nem is hallott, és a cselekmény középpontjában álló bűnügyi sztori pedig nem túl eredeti és helyenként zavaros is. A másik nagy erénye pedig a szereplőgárda, ahol nemcsak Jon Lithgow lecsúszóban lévő ügyvédje, vagy Tatiana Maslany karizmatikus szektavezére, de a Masont alakító Matthew Rhys is telitalálat. Ő amúgy Robert Downey Jr. helyére ugrott be a címszerepre, és minden bizonnyal kevesebb pajkos humorral, de több dühvel és megtörtséggel a tekintetében alakítja a védőügyvédként újjászülető magánkopót.

Perry Mason, 8 rész, HBO GO, 24.hu értékelés: 6,5/10 (JM)

Embertelen erőforrások

Eric Cantona, a kilencvenes évek labdarúgásának francia fenegyereke már hosszú évek óta filmszínészként keresi a kenyerét, és ki is derült róla, hogy ebben sem tehetségtelen, de az igazi nagy dobás eddig elkerülte. Az Embertelen erőforrások viszont végre egy olyan projekt, amelyben meg tudta mutatni a világnak, hogy tényleg jó színész lett belőle, bár az is igaz, a forrófejű és az egész világnak hadat üzenő Alain Delambre szerepét gyakorlatilag rá írták. A sorozatot egy igaz történet alapján íródott könyv inspirálta ugyan, de nagy része már az írói fantázia terméke: az ötvenes HR-es, Delambre évek óta hiába keres munkát, amikor úgy néz ki, rámosolyog a szerencse, és egy rendhagyó feladattal bízza meg egy nagyvállalat. A cég egy színlelt túszdráma segítségével szeretné kideríteni, melyik igazgatója a legteherbíróbb – a morbid ötletről pedig sejteni lehet, hogy nem sül el jól.

Delambre már mindent erre az egy lapra tesz fel, mert addigra gyakorlatilag mindenkivel összeveszett (ha nem összeverekedett), viszont meg lehet érteni a frusztráltságát is, hiszen ötvenes munkanélküliként úgy érzi, a társadalom már nem tart rá igényt. Cantona tényleg az elsőtől az utolsó percig hiteles alakítást nyújt, és a cselekmény is kellően fordulatos. Igaz, a többi karakter – talán Delambre feleségétől (Suzanne Clément) eltekintve – közel sem olyan kidolgozott, mint a főhős, de a jól felépített, izgalmas sztori magával ragad, még ha a sorozat második felére le is lassul kicsit. Ziad Doueiri (ő előtte a Baron Noir című politikai drámasorozatot rendezte) alighanem a maximumot hozta ki a sztoriból rendezőként, és a mai kornak megfelelően társadalom- és kapitalizmuskritikus sorozat karakterdrámaként és thrillerként is elsőrangú, még ha el is kell nézni néhány következetlenséget, Delambre-t pedig egyszerre utáljuk, ahogy egyre mélyebbre süllyed és mégis szurkolunk neki, mint ahogy annak idején Walter White-nak is tettük. Cantona pedig újra megmutatta, hogy az isten is antihősnek teremtette.

Embertelen erőforrások (Inhuman Resources, Dérapages), 2020, 6 rész, Netflix. 24.hu: 8/10 (IB)

Nagy Katalin ? A kezdetek. Fotó: HBO Nagy Katalin ? A kezdetek

A kosztümös film műfaji hagyományaiba páros lábban beleszálló A kedvenc Oscar-díja jelölt forgatókönyvírója, Tony McNamara, élt a siker adta lehetősséggel, és saját sorozatot fejlesztett.  A Nagy Katalin ? A kezdetek érthető módon hasonló receptet követ, mint A kedvenc, csak a 18. század eleji angol királyi udvar helyett ezúttal a 18. század közepi orosz cári udvarban járunk. A központi szál pedig azt mutatja, hogy az ide beházasodó, naiv, európai kamaszlány hogyan alakul át a hatalmat puccsal megszerző, majd az orosz birodalmat megreformáló uralkodóvá, aki kiérdemli a Nagy jelzőt. Elsőre furcsa lehet a témaválasztás, mert Nagy Katalinról épp tavaly mutattak be az HBO-n egy sorozatot Helen Mirren címszereplésével. Ám annak a sztorija eleve jóval később vette fel a fonalat, ráadásul elég gyengécskére és jellegtelenre is sikerült. McNamaraék verziójáról viszont sok minden mondható, csak az nem, hogy jellegtelen volna, és az alkotók jól éreztek rá, hogy itt Péter és Katalin házasságának első, kultúrsokkal teli éveiben hatalmas potenciál rejlik.

?Egy alkalmanként igaz történet? ? figyelmeztet már az elején az ironikusan őszinte felirat, és valóban nem érdemes arra számítani, hogy majd innen pótoljuk történelmi műveltségünk hiányosságait. A sorozat ugyanis pontosan ugyanazzal szabadsággal ábrázolják az udvari életet, mint A kedvencben, illetve korábban Sofia Coppola a Marie Antoniette-ben, bármikor beáldozva a történelmi hitelességet egy jó poénért. A különbség talán annyi, hogy itt már a naiv tapasztalatlanság és a cinikus hataloméhség mellett megjelenik a felvilágosodás eltökélt idealizmusa is, mint hajtóerő. Ezek harca és különböző kombinációja nemcsak abszurdan szórakoztató, de relevánsnak is tűnik a 21. század sokszor infantilis közéletében.  A recept tehát nemcsak egy játékfilm erejéig, hanem sorozatként is működik, amihez persze nagy szükség van a groteszk humor és drámai pillanatok között észrevétlenül közlekedő színészekre is. Nicholas Hoult már A kedvencben is bizonyított a parlamenti ellenzék fondorlatos vezetőjeként, de az érzéketlen, egoista, felelőtlen és kegyetlen Péter cárként még jobban ki tud teljesedni. Ellen Fanning tökéletes ellenpontját nyújtja a mimózának tűnő, de a taktikázásba szép lassan beletanuló Katalin szerepében.

Nagy Katalin ? A kezdetek (The Great), 10 rész, 2020, HBO GO, 24.hu értékelés: 8/10 (JM)

Stateless (Bevándorlók Ausztráliában)

Ezt az ausztrál sorozatot is valós történet inspirálta, de itt az alkotók csak merítettek a valóságból, nem konkrét történetet vittek színre. Cornelia Rau esete tizenöt évvel ezelőtt óriási botrány volt a szigetországban: egy ausztrál állampolgárt csaknem egy évig tartottak fogva törvénytelenül a bevándorlási hatóságok. A mentálisan instabil nő – akit súlyosan traumatizáltak egy szektában – folyamatosan kezelésre szorult, ami elől elszökve, hamis személyazonossággal tartóztatták le, de végül egy bevándorlókat gyűjtő táborban (kvázi az ausztrál tranzitzónában) kötött ki. Az ügy aztán ráirányította a figyelmet az ausztrál bevándorlási hatóságok embertelen gyakorlatára, és ez adta az alapötletet a Statelesshez, melyet Rau sztorija ihletett ugyan, de a főszereplőjét, Sofie Wernert csak róla mintázták, aki nagyban merített Rau történetéből is. A sorozat ráadásul nem elégedett meg ezzel az egyébként már önmagában erős történettel, hanem három másik karaktert is követ: bemutatja egy, a családjától elszakadt afgán menekült kálváriáját, továbbá a menekülttábor őrét és egy vezetőjét is, ők négyen a hatrészes sorozat főszereplői. Bár a sorozat alkotójaként is fontos részt vállalt, Cate Blanchett is feltűnik egy mellékszerepben Dominic West oldalán, ők alakítják a szektavezető házaspárt, és valójában néznénk belőlük többet is.

Nem mintha a Sofie-t alakító Yvonne Strahovskival (A szolgálólány meséje) bármi gond lenne, egyszerűen a szektás jelenetek a legerősebbek a sorozatban, hiába csak egy mellékszál. Strahovskinak ráadásul nincs is könnyű dolga, hiszen a sorozat végére passzív szereplő lesz csak, aki csak sodródik az eseményekkel, és némiképp háttérbe is szorul emiatt. A Stateless (a Netflixen adott magyar cím nem adja vissza az eredetit) láthatóan igyekszik mindkét oldalról megmutatni a menekültügy kérdését – a Barton nevű bevándorlási központ dolgozói sem szadista barmok (na jó, egyet leszámítva, akit a Vademberek hajszájában látott karakterét felturbózó Rachel House játszik), a sorsuk eldöntésére gyakran éveket váró bevándorlók sem mind angyalok, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy maga a rendszer az igazi bűnös. A néha thriller elemeket is bevető, és az időrendet is megkavaró dráma megfelelően adagolja a fordulatokat, de igazán nagy csavarokat ne várjunk a Jószándékú Börtönőr vagy a Kötelességtudó Bürokrata történetétől. Hozzájuk képest egész más mélységeket jár be az afgán tanár, Ameer (Fayssal Bazzi), és lánya (Soraya Heidari), akik a tévedésből odakerült, privilegizált Sofie-hoz képest a valódi bevándorlók sorsát hivatottak bemutatni, ami sikerül is, de aránytalanul súlyosabb az összes többi szálhoz képest. A Stateless tehát jól megcsinált és izgalmas sorozat, csak túl sok mindent zsúfol bele ebbe a hat részbe, és ezért is üt át a sorozaton, hogy a jól kidolgozott történetek helyett inkább a hivatal és a procedúra szörnyűségét akarja bemutatni.

Stateless (Bevándorlók Ausztráliában), 2020, 6 rész, Netflix. 24.hu: 7/10 (IB)

Hétköznapi vámpírok. Fotó: HBO Hétköznapi vámpírok

Új-Zéland fő kulturális exportcikke jó ideje a jellegzetesen abszurd humor. Ennek egyik emblematikus képviselője Taika Waititi, aki az utóbbi években nagy léptekkel hódította meg Hollywoodot: előbb belépőt kapott a Marvel-univerzumba, majd egészen az Oscar-díjig jutott egy Hitleres vígjátékkal, a Jojo Nyuszival. Waititi egyik első nagy dobása épp a 2014-es Hétköznapi vámpírok volt, amit régi barátjával, Jermaine Clementtel írt, aki egyébiránt a világ legviccesebb zenei duójának, a Flight of the Conchordsnak az egyik felét teszi ki. A film nem a horror-paródiák unalomig ismert sablonjait ismételgette, hanem A hivatalból is ismert áldokumentumfilmes formát használta fel, hogy bemutassa, milyen kihívásokat jelent egy csapatnyi vámpírnak a modern kor.

A jól eltalált formátum világosan kínálta magát a folytatásra, amiből végül nem újabb filmek születtek, hanem egy amerikai gyártású sorozat. Az FX Hétköznapi vámpírokjában ugyan már nem Waititi és Clement alakítja az anakronisztikus vérszívókat, de az ő szellemük így is ott lebeg a Staten Island-i ház felett, ugyanis Clement az alkotó, Waititi több részt rendezett és mindketten executive producerei a sorozatnak.  A helyükbe lépő szereplők tökéletesen ráéreztek a stílusra és a pergő ritmusra, és a teljesen új figurák is csak hozzáadnak az eredeti koncepcióhoz. Például Colin Robinson, a hagyományos vámpírok mellett megjelenő energiavámpír, aki még vérszomjas lakótársainál is erősebbnek tűnik, vagy Guillermo, az egyik vámpír familiárisa, aki hiába várja tíz éve előléptetését. Az eszelős gegekből pedig egyszerűen képtelenek kifogyni, legalábbis ezt jelzi, hogy a nemrég véget ért második évad ugyanolyan vicces volt, mint az első. Nem csoda, hogy az FX be is rendelte már a harmadikat.

Hétköznapi vámpírok ? A sorozat (What We do in the Shadows), 10 rész, HBO GO, 24.hu értékelés: 9/10 (JM)

A tizenkettő. Fotó: Imdb/Netflix A tizenkettő

A Netflixen jó pár belga krimisorozat nézhető már, és amelyikhez eddig szerencsém volt, azok kimondottan jól sikerültek: mindegyikben volt valami csavar a sztoriban, ami elütött az átlagtól, és a megvalósítás is tökéletes, helyenként egész eredeti megoldásokkal. Ilyen volt mindenekelőtt a Tabula Rasa, de kiemelhető a Beau Sejour is, melynek alkotói, Sanne Nuyens és Bert van Daal készítették A tizenkettőt. A sorozat egy esküdtszék előtt tárgyalt gyilkossági ügyet mesél el: a flamand joggyakorlat is ismeri ugyanis az esküdtszék fogalmát, és itt is tizenkét embernek kell döntenie Frie Palmers (Maaike Cafmeyer) ügyében, akit a legjobb barátnője és a saját lánya meggyilkolásával vádolnak. A sztori azonban nem egy hagyományos tárgyalótermi dráma, ugyanis maga az ügyhöz hasonló súllyal mutatja be az esküdteket is. Ami itt a legjobban sikerült, az pont az egyes karakterek ábrázolása: A tizenkettő szereplőiről elhisszük, hogy hús-vér emberek, sőt, izgulni is tudunk értük, talán még jobban is, mint a bűnügy kulcsfiguráiért.

A tizenkettő gyengesége ugyanis pont ez, hogy a sztorit nem viszi végig következetesen, de ez valahol üzenetértékű is, hiszen a sorozat alkotóit láthatóan nem is igazán a gyilkossági ügy érdekli, hanem az esküdtek döntése mögött meghúzódó személyes indokok. Láthatunk hátborzongató példát családon belüli erőszakra (ez a legerősebb szál talán), de az összes többi minidráma is alaposan ki van dolgozva. Épp ezért a több műfajt is ötvöző sorozat pszichológiai drámaként erősebb, mint krimiként, miközben több kérdést is felvet az igazságszolgáltatásról és az esküdtrendszerről. A sorozat vizuálisan is erős, pedig semmit nem villant fel a helyszínül szolgáló Gent csodaszép belvárosából, mégis érezhető egy egységes stílus, amely a skandináv drámákkal rokon, azoknál viszont hitelesebb sztorival. Épp ezek miatt ajánlható A tizenkettő azoknak, akik nem csak rejtvényt akarnak fejteni.

A tizenkettő (De Twaalf, The Twelve), 2019, 10 rész, Netflix. 24.hu: 8/10 (IB)

Rojst (The Mire)

Ez a lengyel sorozat még 2018-ban készült, idén viszont felkerült a Netflixre is, és milyen jó, hogy így történt. A Rojst (magyarul Mocsár) krimi, amely a nyolcvanas évek legreménytelenebb időszakában játszódik, a szükségállapot utáni években, amikor úgy tűnt, az elfojtott tiltakozó mozgalmak után még évtizedekre ott marad a szocializmus és a szegénység az országban. A történet egy fiktív városban játszódik a nyugati határhoz közel, melynek eredeti, német lakosságát a háború után gyakorlatilag lecserélték az ország minden részéből odaköltöztetett lengyelekre, nem véletlenül forgatták olyan sziléziai iparvárosokban, mint Katowice és Zabrze. A cseh Eszmélethez hasonlóan a Rojst fő erénye nem a kicsit zavaros történet, hanem a miliő megteremtése, csak ott láttam eddig kelet-európai produkcióban, hogy ennyire hitelesen megjelenítették a képernyőn a kései szocializmus időszakát.

A sztori főhőse Witold (Andrzej Seweryn), a kiábrándult, disszidálásra készülő újságíró, illetve a fiatal Piotr (Dawid Ogrodnyk), akik egy brutális gyilkosság ügyében lesznek figyelmesek ellentmondásokra. Az ügy szálai természetesen a párt felsőbb köreibe vezetnek, pláne, hogy egy magas rangú pártvezető az egyik áldozat. A sorozat tényleg nagyszerűen adja vissza az elnyomó rendszer által szétvert vagy ami legalább ilyen rossz, megalázó kompromisszumokra kényszerülő életutakat, és lehet, hogy kicsit jobban is megmagyarázhatnák a cselekményt, mégsem volt igazán hiányérzetem: a remek színészi alakítások és az autentikus közeg (így a korabeli lengyel slágerek is) az átlag fölé emelik Jan Holoubek sorozatát.

Rojst (The Mire), 2018, 5 rész, Netflix. 24.hu: 8/10 (IB)

Kiemelt kép: HBO

folytatás

Legkedveltebb hírek
A helyiek egy csoportja hónapok óta küzd az Öreg-tó partjára tervezett beruházás ellen
2020-08-14 15:11:00 | Hozzászólások: 0 | Index.hu - Belföld
Hétszer változott meg az ország neve, ahonnan Mujo hosszú élete során ki sem tette a lábát
2020-08-14 14:21:11 | Hozzászólások: 0 | Népszava
Még tesztelik a vakcinákat, és hasonló szerződést kötött Brüsszel a vezető francia gyógyszeripari céggel, sőt az amerikaiakkal is tárgyalnak
2020-08-14 14:19:26 | Hozzászólások: 0 | Népszava
A nagynyomású előmelegítőhöz kapcsolódó berendezésben zárlat keletkezett
2020-08-14 14:18:48 | Hozzászólások: 0 | Népszava
Szerintük migránsok használták.
2020-08-14 14:17:00 | Hozzászólások: 0 | HVG
Matt Caplan, az Illinois-i Állami Egyetem munkatársa azt próbálta kideríteni, hogy mikor zajlik majd az univerzum utolsó szupernóva-robbanása – írja a Space
2020-08-14 14:02:46 | Hozzászólások: 0 | 24.hu
Tipp: Kattints a képre a következő hír megtekintéséhez