Nők, akik minden szörnyűséget túlélnek, és még csak meg sem látszik rajtuk

| Cikk eltávolítása
Cimkék:
Nők, akik minden szörnyűséget túlélnek, és még csak meg sem látszik rajtuk

Dédanyám 1944-ben negyvenéves volt. Húsz éve élt házasságban dédapámmal, Bergman Sámuellel, aki sofőrként dolgozott, és nem vetette meg az italt, a kártyát, és ehhez szinte törvényszerűen hozzátartozik, hogy a szép nőket sem. Adler Lenkét megviselte, hogy apa nélkül kellett felnőnie, hogy senkit nem szólíthatott apának, és bár élete végéig hálás volt Rosenthal Móricnak, amiért felnevelte, képtelen volt apaként tekinteni rá. Éppen ezért dédanyám megfogadta, hogy soha nem fog elválni, bármi történik, kitart a végsőkig, és erre nevelte a lányait is. És amit egy Adler lány elhatároz, azt véghez viszi, bármi áron. A Bergman lányok pedig szófogadó kislány módjára követték anyjuk tanítását. Alkohol, kártya, nők nem számítottak. Ragaszkodtak, amíg a halál el nem választ.

Samu és Lenke első gyereke 1926-ban született. Bellának nevezték el. Ő volt a nagyanyám.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Bella születését még öt lány követte a sorban egy-két év korkülönbséggel: Ilona, Lili, Janka, Eszter és Judit. A Bergman család egyszerű, ortodox zsidó család volt, tartották a szombatot, lányaikat pedig a Dob utcai elemi iskolába járatták. Cseppet sem voltak jómódúak, nem rendelkeztek semmilyen vagyonnal, a pénztelenségükhöz nagymértékben hozzájárult dédapám kicsapongó életmódja, amit Lenke némán, összeszorított szájjal tűrt, nem veszekedett, nem kiabált, legalábbis a lányai jelenlétében. Vacsora tájt Lenke gyakran szalajtotta nagyanyámat a Kálvária téri kávézóba dédapám után, hogy ideje hazamennie, a kérésnek Bella örömmel tett eleget, és elsősorban nem azért, mert ilyenkor dédapám mindig feltette a kérdést, hogy kérsz egy fröccsöt, kislányom, majd jókedvűen kacsintott, hanem mert nagyanyám rajongott az apjáért, legszívesebben minden szabad percét vele töltötte volna. Bella szerint apuka vicces volt, nyugodt, melegszívű, vidám természetű. Nem tartotta őt rossz embernek, vonzotta dédapám kávéházi bohém személyisége. Ellentétben az anyjával, aki nem figyelt rá, nem beszélgetett vele, csak folyton a segítségét kérte a házimunkában, a húgai ellátásában. De a legnagyobb hibája dédanyámnak nem a fáradtsága, a fásultsága volt, nem az, hogy az élet megkeményítette őt, hanem hogy Ilonát nevezte ki a család kedvencének. Ilona két évvel később született, mint Bella. Akár még jó testvérek is lehettek volna, akár még szerethették volna is egymást, a különbözőségük még szerencsésen is alakulhatott volna. Bella barna hajú, éles eszű, nagyszájú lány hírében állt, mellette Ilona bájos szépsége, szőke, göndör fürtjei és simulékony természete jól illeszkedett az idősebb nővéréhez, kiegészíthették volna egymást. De nem így történt. Éket vert közéjük az anyai szeretet. Nagyanyám féltékenysége, irigysége Ilonán csattant a leggyakrabban. És hiába, hogy nagyanyám volt az elsőszülött, az életnek hívott versenyben folyton lemaradt Ilona mögött, csak másodhegedűs lehetett, a szeretetért folyó küzdelem végén a dobogó tetejére Ilona állt fel.

A második világháború a Bergman család életébe is komoly változásokat hozott. Életre szólóakat. Először a családfő hagyta el a Kálvária téri kis lakást, dédapámat munkaszolgálatra vitték 1941-ben. Dédanyám próbált talpon maradni, összetartó családja a segítségére volt ? Rózáék és gyerekei mind együtt lavíroztak az egyre elhúzódó háborúban az életben maradásért. Igyekeztek nem gondolni arra, hogy évről évre nehezebb és rosszabb lesz, és hiába, hogy a zsidótörvények fokozatosan keserítették meg az életüket és szűkítették be az életterüket, hiába, hogy már öt éve tartott a háború, az 1944-es évre nem lehetett felkészülni.

Míg a legnagyobb kelet-európai gettók éveken át fennálltak, Magyarországon mindössze egy-két hónapot töltöttek a zsidók gettókban és táborokban. 1944. május 15-én kezdődött tömeges deportálásuk, amelyet július 7-én, amikor a budapestiekre került volna sor, Horthy leállított. Budapesten 1944. június 15-én rendelték el hivatalosan a zsidó lakosok összeköltöztetését a sárga csillaggal jelölt házakba. Az összeköltöztetés tíz nap alatt megtörtént. A balul sikerült október 15-i kiugrási kísérlet után hatalomra kerülő nyilasok már október 20-án kényszermunkára rendelték a csillagos házakban összezsúfolt, jogfosztott emberek közül a munkaképes férfiakat és nőket. November elején Budapestről elindították az első halálmeneteket: az árokásásra kirendelt embereket és a csillagos házakban összefogdosott zsidókat a csikorgó hidegben élelem nélkül, gyalogmenetben hajtották a nyugati határra, hogy ott a németeknek végezzenek erődítési munkát. A lemaradókat és a legyengülteket agyonlőtték. A halálmeneteket a budapesti képviselettel rendelkező semleges országok és a Vatikán tiltakozása miatt a hónapközepén leállították, és a zsidók gettóba zárását rendelték el. Először 1944. november 15-én az úgynevezett újlipótvárosi gettó jött létre a pápai, svájci, svéd, spanyol és portugál védelem alatt álló házakból, a ?nemzetközileg védett gettó? határait nem jelölték ki. A Margit híd pesti hídfőjénél álló épületekbe hivatalosan 15600 védett személy költözhetett be (a hely nekik is szűkösen lett volna elég), de a hamis papírokkal rendelkezők miatt ennél kétszer-háromszor többen zsúfolódtak össze. A védettség ellenére a nyilasok folyamatosan razziáztak, raboltak, az embereket a Duna-partra hajtották és agyonlőtték. A gettó 4513 lakásába ? ahonnan mintegy 12 ezer kereszténynek kellett kiköltöznie ? 40 ezer embert telepítettek a városban elszórt csillagos házakból, ez a szám gyorsan emelkedett, és 1945 elején elérte a 70?80 ezret. Védelmükre vegyes őrség szerveződött, így a rendőrségnek többé-kevésbé sikerült megritkítania a nyilasrazziákat. Az összezsúfolt embereknek a Vöröskereszt erőfeszítései ellenére is csak napi hétszáz-nyolcszáz kalória élelem jutott (a kenyérfejadag tizenöt deka volt), és amikor december végén bezárult a szovjet ostromgyűrű, a helyzet még kritikusabbá vált. A gettóban az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak, az emberek tömegesen haltak meg, decemberben naponta 80-120 halottat vittek ki. A gettót magas deszkapalánkkal vették körül, majd lezárták. Területét csak különleges esetekben (például kórházi kezelés,temetés miatt), illetve csak a kijelölt személyek hagyhatták el. Négy központi kapuját fegyveresek őrizték. A beköltözők a Klauzál térre érkeztek, ahol ékszereiket, értéktárgyaikat elkobozták. Eredetileg megközelítőleg 63 ezer zsidó lakos, zömmel idősek és tizenhat éven aluliak elhelyezésével számoltak, így átlagosan tizennégy személy jutott egy szobára. December első napjaiban a gettóban megközelítőleg 33 ezer zsidó tartózkodott, de a beköltöztetés folytatódott, és januárban már megközelítette a 70 ezer főt. 1945. január 18-án a Vörös Hadsereg közeledtére a nyilasőrség eltűnt, a kerítés deszkapalánkjait az emberek eltüzelték. A gettó felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint 3 ezer temetetlen holttestet találtak. A ?nagy? gettóban 70 ezer, a ?nemzetköziben? 30-35 ezer ember élte túl az ostromot és a nyilasok rémuralmát.

1945 tavaszán véget ért a háború. Először dédanyám és a négy lány tért vissza a gettóból a Kálvária téri otthonukba. A családból dédapámról és Ilonáról nem volt hír. Lenke nem tehetett mást, mint várt. Minden éjjel ott állt az ablak előtt és várta a férjét meg a lányát, hogy hazatérjenek. Dédapám egy tavaszi reggelen érkezett vissza,egy vonat tetején utazott Kiskunhalastól Budapestig. Túlélte a munkaszolgálatot és a kiskunhalasi vérengzést. Az egyike volt a kevés túlélőnek.

1944. október 11-én a kiskunhalasi vasútállomáson, a negyedik vágányon állt a 101/322 számú munkaszolgálatos századot szállító szerelvény. A túlnyomórészt tizennyolc éves fiatalokból álló alakulat a Délvidékről érkezett. A hangulat rendkívül feszült volt, két nappal korábban a Hadműveleti Területi Kormánybiztosság elrendelte a kisváros kiürítését. A vonalak eldugultak, a szerelvények feltorlódtak és az indulás reménye nélkül vesztegeltek az állomáson és a nyílt pályán. A Délvidékről visszavonuló SS-alakulatok elözönlötték a környéket. A menekülő polgári lakosság is északra tartott. A helyiek partizántámadástól tartottak. Dél körül robbanás rázta meg az állomást, lövéseket lehetett hallani. Elszabadult a pokol. Az SS-tisztek felrántották az egyik vagon ajtaját, kézigránátokat hajigáltak be, akiket nem ért szilánk és nem találták el, a másik ajtón próbáltak menekülni. Az állomáson a mészárlás nem tartott tovább, mint fél óra. Ezután a vagonokból szerteszét futó zsidók ellen hajtóvadászat indult a környéken. Akit megtaláltak, azzal a síneken túl előbb gödröt ásattak, odahordatták velük a holttesteket, majd a sírhoz állították és lelőtték őket is. Azon a délelőttön összesen 194 embert öltek meg.

A vérengzésnek a lakosság is szemtanúja volt, némelyek kövekkel dobálták a menekülőket, segédkeztek az elfogásukban, kivégzésükben, de akadtak olyanok is, akik elbújtatták a menekülőket. Utóbbiak közé tartozott a dédapám is, akinek az életét a Molnár család mentette meg. Elbújtatták a padlásukon, enni adtak neki, megvárták, míg megerősödik, majd, amikor már biztonságban elhagyhatta a házat, egy hátizsákkal felszerelve, amelybe pokrócot és élelmet tettek, útjára indították.

És hogy mi történt Ilonával?

Három héttel a tizenhatodik születésnapja előtt, ?44.október 23-án Ilonának is be kell vonulnia a többi 16-40 éves zsidó nőhöz hasonlóan. Plakát hívja fel az emberek figyelmét városszerte a bevonulás napjára és helyszínére. Aki esetleg elfelejtene eleget tenni a kötelességének, azt a házmestereknek és a buzgó polgároknak jogukban áll figyelmeztetni vagy feljelenteni. Ezrével sorakoznak a zuhogó esőben kamaszok, fiatal felnőttek, középkorúak vegyesen a zuglói KISOK-pályán, a Mexikói út Erzsébet királyné útja Columbus utca által határolt területen. Köztük van Ilona is. Káosz és fejetlenség uralkodik. Egész nap ordítoznak, vezényelnek, szortíroznak. Szakad az eső. Az emberek éhesek, fáznak, kimerültek. Este indítják őket útnak kisebb-nagyobb csoportokban. Gyalog. Az útirány változó, Megyer, Göd, Vác, Tata, Sződ, Gönyű, Győr, Hegyeshalom, napi nyolc-tíz órát menetelnek összevissza, minden cél és értelem nélkül.

*

Állig begombolt selyemblúz. Halvány barackszínű kardigán. A kardigán színével harmonizáló rúzs, apró, gyöngyházfényű fülbevaló. Hullámos, szőke árnyalatú haj, oldalt eltűzve egy apró aranyszínű csattal. Fel sem tűnnek a ráncok az arcon, a homlokbarázdái észrevétlenek, a kék szemek úgy világítanak, szinte elfeledtetik velem, hogy egy kilencvenéves asszony ül velem szemben. Buenos Airesben vagyok. A negyedik emeleti tágas lakás nappalijába mindig besüt a nap. Mindenütt családi fotók, régiek és újak. Az étkezőben kerekasztal, a tálalószekrényben porcelán csészék, étkészlet, amit csak ünnepek alkalmával vesznek elő. A tizenhat órás repülőút után elgyötörten érkezem meg a forró magyarországi nyárból a nyirkos, szeles, téli Argentínába. Amikor belépek az ajtón és meglátom Ilonát, folyni kezdenek a könnyeim, nem tudom, hogy a kimerültségtől vagy a meghatottságtól. Ilona elindul felém, mosolyog, átkarol, és miközben öleljük egymást, azt mondja, micsoda boldogság, hogy itt vagy, nagyon vártalak, Anna!

Fotó: GHI/Universal History Archive via Getty Images

Az utazás előtt minden este futni megyek. Megvárom, amíg az augusztusi hőség visszavonulót fúj. Esteledik, mire elindulok a megszokott útvonalon. Elmúlt hét. A levegő még mindig fülledt és fojtogató. A hegy mögött lemenő nap megvilágítja a mezőn a szalmabálákat, csendéletbe illő fények. Lassan indulok. Tesztelem magam. Nem tervezem meg előre, hány kilométert teszek meg, hány percig futok, kíváncsi vagyok, mennyit bírok. Befordulok a sarkon. Három kilométer, hat perc harmincas átlag. Gyorsítok. Négy kilométer után kezdem érezni, hogy élek. Amikor a félmaratonra készültem, az adta a legnagyobb adrenalinlöketet, ha a célba érést vizionáltam magam elé.

Ahogy apám vár.

Az első félmaratonnál a férjem a lányaimmal szurkolt az indulástól kezdve. Messziről kiabáltak, amikor megláttak nyolcnál és tizenháromnál. Jól indultam, tartottam a tempót, beosztottam az energiám, de a Gellért tér után egyre elhagyatottabb lett a rakpart. Sehol egy szurkoló, semmi, ami elterelné a figyelmem. Teszem a lábaim egymás után. Monoton menetelés. A hosszútávfutó magányossága, ez a film forog a fejemben, meg a Maraton életre-halálra, amiket gyerekkoromban láttam, és ott, a rakparton én voltam a sztár, a hős, akit egy város ünnepel, aki előtt leborul mindenki, mert megcsinálta, lefutotta, fejben dől el minden, hajtogatom magamban. Nem lehetek fáradt, most már nem állhatok meg. De hiszen te szeretsz futni, Anna, mondja egy hang a fejemben, neked a futás az egyetlen mentsvárad, az egyetlen az életedben, amikor azt érzed, élsz, amikor azt érzed, levegőhöz jutsz, amikor elmúlik a mellkasodból és a gyomorszájadból a szorítás, amikor senki nem mondja meg, mit tegyél, milyen gyorsan fuss, milyen messzire, nem kell alkalmazkodnod, másra figyelned, azt teheted, ami neked jó, te akartad a félmaratont, te akartál 21 kilométert futni, hát most itt van, csináld, most nem hibáztathatsz mást, élvezd, érted, élvezd! Kurvára nem élveztem. Rohadtul utáltam az utolsó öt kilométert, semmi örömöm nem volt benne. Tizenhétnél a rakpart pesti oldalán feltámadt a szél, szemből fújt, port kavarva mindenfelé. Az arcomba, a szemembe, a számba ? ropogtak a homokszemek a fogaim alatt. Jánosékat a Jászainál láttam utoljára. A célba érkezésről elképzelt filmjelenet elmaradt. A valóság prózai változatában lekéstek rólam, lekéstek a győztes bevánszorgásomról, János annyira akart a véghajrában szurkolni, hogy elszámolta magát, nem értek vissza a Jászaitól a Margitszigeti Víztoronyhoz. Apám nem is tudott a versenyről. A célnál anyám állt a kordon mögött, aggódva tördelte a kezét, hogy nem ájulok-e el, miután a nyakamba akasztottak egy érmet és a kezembe nyomtak egy szatyrot banánnal meg pár müzliszelettel. Egyre csak Jánosékat kerestem a tömegben, és bár alig éltem, kínzó fáradtságomban arra még maradt energiám, hogy kifejezzem a csalódottságomat a lihegve érkező és a gyerekeket maga után ráncigáló férjemnek. Büszkeségre vágytam, elismerésre, ehelyett egyedül éreztem magam. És nyomorultul. Nyoma sem volt eksztázisnak,a katarzis közelébe se jutottam. Az motoszkált bennem, hogy jobban is sikerülhetett volna.

Hat. Innentől automatikusan visznek a lábaim. Futás közben Ilonára gondolok. És Zsófira meg magamra. Kutatok az emlékeim között, milyen voltam tizenhat évesen, mit gondoltam, mit éreztem, kit szerettem, hová tartottam. Ilona vagyok, Zsófi vagyok, az összes Bergman lány vagyok, anyám vagyok. Érzem, ahogy a hátam mögött állnak, kezüket a vállamra teszik, meggörnyedek a súly alatt, összemegyek, már nem is én vagyok, hanem énke, egy miniatűr Anna.

Látom magam előtt Ilonát, látom, ahogy megszökik, ahogy menekül, érzem az ereiben keringő vért, amit nem a szégyen pumpál, hanem az élni akarás, érzem az ösztönt, ami arra sarkallja, hogy az életéért küzdjön, az életösztönt, amit én is magamban hordozok, érzem magamban az összes női felmenőm erejét, nagyanyámét, anyámét, ott sorakoznak mögöttem, szívósak, állhatatosak, kemények, kitartóak. Együtt lélegzünk, együtt menekülünk Ilonával. Kilépünk a szögesdrót árnyékából. Addig szaladunk, amíg be nem érünk az erdőbe, minél messzebbre jutni, menedéket találni, futni, ameddig bírunk. Csak a kis házra gondolunk, amiről a katona beszélt nekünk a reggeli sorakozónál, futunk, ameddig el nem érünk a házhoz. Kapkodjuk a levegőt, szúr az oldalunk, a fejkendőnk lecsúszik, visszafordulunk, lehajolunk, felvesszük, nem hagyhatunk nyomot magunk után. Rongyos cipőnk feltöri a lábunkat, talpunkon az apró hólyagok megtelnek gennyel, futunk tovább, a maradék erőnket is összeszedve kaptatunk fel az erdei úton. Egynapi járóföld. Mintha órák óta úton lennénk, de nem állhatunk meg, amíg esteledni nem kezd. A gyenge napfény itt-ott előbukkan, beszűrődik a fák lombjai közt, szélcsend van, csak a lépteink zaja és a madarak szárnycsattogása zavarja meg az erdő némaságát. Október óta nem láttuk a családunkat. Nem tudunk róluk semmit, ők sem rólunk. Miközben megyünk, rájuk gondolunk. Elképzeljük apukát, ahogy Széder este ül az asztalfőn és imádkozik. Az imádságszavai összemosódnak, egybefolynak egy dallammá. Magunk előtt látjuk, ahogy anyuka a gőzölgő levest az asztalra teszi, az omlós kalács ízét érezzük a szánkban. Az emlékeink visznek előre, az emlékeink tartják bennünk a reményt, az emlékeink éltetik a hitünket.

Hétnél visszafordulok. A hegy mögé bújt a nap,vörösre festve az égalját. Nézem a Dunát, ezt a rejtélyes, komor, magányos folyót, mennyi naplementéhez statisztált az idők során, mennyi történetnek lehetett szemtanúja. Tudni akarom, mi történt Ilonával, hogyan élte túl a háborút, ki segített neki, hogyan szökött meg, mindent tudni akarok, amiről nagyanyám hallgatott, minden történetről, amit nagyanyám a sírba vitt magával, tudni akarom, hogy létezett-e a kisház az erdőben, vagy csak a képzeletem szüleménye, tudni akarom, Ilona meddig bujkált, mit evett, hogyan jutott vissza Budapestre, tudni akarom, mit érzett, amikor beért a gettóba, felment a Wesselényi utcai bérház első emeletére és nem találta ott dédanyámat és a húgait, tudni akarom, mi járt Ilona fejében, amíg a gettóból elindulta régi lakás felé a Kálvária térre, tudni akarom, mit érzett, amikor befordult az utcába, amikor belépett a lépcsőházba, tudni akarom, ki nyitott ajtót, mi volt az első szó, amit kimondtak, amikor meglátták egymást. Mindent tudni akarok.

*

Amíg Ilonánál vagyok, alkalmazkodom a napi rituáléjához. Ébredés után mosakodás, öltözés, általában valamilyen sötét színű nadrág és blúz, amit előző este kikészít magának a szék karfájára, halvány smink, fésülködés. Reggelire narancs, banán, kivi összevágva, késsel-villával elfogyasztva, utána tejeskávé, mellé pirítós lekvárral vagy dulce de leche-vel. Délelőtt főzés. Gyakran kerül magyar étel az asztalra, lecsó, rakott krumpli, gulyásleves, almás pite, szilvás gombóc. Ha szép az idő, rövid sétát teszünk a közeli parkba, útközben bemegyünk a zöldségeshez, vagy megállunk aprósüteményért egy cukrászdánál. Ebéd után csendespihenő, később telefonbeszélgetések barátnőkkel, a gyerekeivel, az unokáival, kártyázás, dominózás, este az aktuális politikai műsor megnézése a tévében. A szombat a hét fénypontja. Aznap Ilona bridzselni jár a klubba, este hatkor indul és kilencre ér haza.

Az együtt töltött idő alatt rengeteget mesél. Néha magyarról átvált spanyolra, ilyenkor jelzem neki, hogy nem értem, mit mond. Mindenre emlékszik, nem veszti el a fonalat, ha egy telefon félbeszakítja a beszélgetésünket, ott folytatja, ahol abbahagyta. Mesél a dédszüleimről, nagyanyámról, a gyerekkoráról, a háborúról. Elmeséli, hogy mindenki szép lánynak tartotta a szőke hajával, kék szemével, bájos mosolyával, hogy fiatalkorában modell akart lenni, de azt mondták, mivel alacsony, sosem lehet belőle az, elmeséli, hogy Bella ki nem állhatta őt kislánykorában, hogy inkább átment az út túloldalára iskolába menet, csak ne kelljen egymás mellett menniük, elmeséli, hogy a dédanyám a lelkükre kötötte, hogy tanuljanak, legyen szakmájuk, mert így bárhová kerülnek az életben, bármi történik, mindig tudnak dolgozni, elmeséli, hogy a fodrászüzletben, ahol nagyanyám is dolgozott, ismerkedett meg Rotschild Klárival, akihez beállt tanulólánynak, megtanult bánni a varrógéppel és szabni, de olyan is előfordult, hogy őt küldték el Karády Katalinhoz a kész ruhával, elmeséli, hogy milyen szerencsés volt, mert a gettóba költözés előtt megismerkedett a Lőbl házaspárral, akik a Benczúr utcában laktak, és más tehetős zsidó családhoz hasonlóan őket is arra kötelezték, hogy a törvény szerint túl nagynak ítélt házukba ismeretlen zsidókat fogadjanak be, elmeséli, hogy Lőblék nemcsak az otthonukat osztották meg vele, hanem lányukként szerették, és amikor október végén be kellett vonulnia, a hátizsákját telepakolták minden olyan holmival, amire az életben maradásához szüksége lehet: meleg ruha, pokróc, gyógyszerek. Első éjszaka az óbudai téglagyárban a földön aludtunk, emlékszem, egy néni egész éjjel egy dalt dúdolt mellettem, még most is hallom: csak még egyszer hazatudnék menni, ezt énekelte. Hajnalban megjelent három mentőautó, keresztény orvosokkal, akik a feleségüket keresték, és elvitték a betegeket. Előkerestem a hátizsákból az összes gyógyszert és bevettem, a mentőautó előtt ájultan estem össze, bevittek a Szent László kórházba, onnan a Lőblék segítségével egy védett házba kerültem, ahová éjjel betörtek a nyilasok, volt, akit elhurcoltak, a Duna-partra vittek és belelőttek a folyóba, a szerencsésebbeket csak ütötték-verték. Amikor az ágyhoz értek, amiben feküdtem, azt mondtam, hogy paralízisem van, nem tudok mozogni, erre ütni kezdték a lábam, némán feküdtem, azt mondogattam magamban, nem érzek semmit. Visszakerültem a téglagyárba, ahonnét Vácra vezényeltek bennünket, gyalog mentünk, úgy hajtottak minket, mint az állatokat, némelyik nyilasnál ostor volt, a menetből kilépni nem lehetett, aki lemaradt, lelőtték. Volt egy velem egykorú lány, akinek nagyon kellett pisilni, fogta magát és elment egy fa mellé, elkapták, azt állították, hogy megakart szökni, egy gödröt kellett ásnunk, a szemünk láttára lőtték agyon a lányt, belezuhant az ásott sírba, mi földeltük el. Magamban imádkoztam, mindenki magában imádkozott, senki nem mert másként, kértem az istent, hogy mentsen meg, közben meg azt gondoltam, hol az isten, ha ilyet enged. Nem féltem, ez volt a szerencsém, azt éreztem, hogy még nem halhatok meg, olyan fiatal vagyok, annyi mindent kell még csinálnom, nekem élnem kell.

Aludtunk temetőben, istállóban, ahol a vályúból kellett igyuk a vizet, elkerültem egy hajóra, ahol egy Olga nevű lánnyal dolgoztam, és ahol egyszer egy katonától kaptunk egy hatalmas adag mákos tésztát, amit egy ültő helyünkben befaltunk. Voltam Győrben, a gyűjtőfogházban zsidókkal, cigányokkal, mindenféle emberrel, akiket összefogdostak, a földön aludtunk télvíz idején. Kaptam egy bakancsot, ami olyan nagy volt rám, hogy újságpapírral kellett kitömködjem, hogy ne essen le a lábamról. Győrben minden reggel két katona kísért minket a hivatalba dolgozni, a pincéből kellett a hátunkon felhoznia fát meg a szenet, sajgott a hátam a cipeléstől. Néha megsajnáltak minket és kaptunk egy darab száraz kenyeret, meg almát. Egyik reggel a szokásos sorakozó után vonatra kellett szállni, többen elbújtunk a bombázás után maradt romok között, ott rejtőzködtem, amíg be nem sötétedett. Két napig bujkáltam, aztán jelentkeztem. Azt mondtam, itt vagyok, adjanak munkát, bármit elvégzek. Dunaszerdahelyre hajtottak a cigányokkal együtt. Február volt, csak mentünk, ahogy bírtunk, az úton jött egy szekér, egy katona ült a bakon, megállt mellettünk és megkérdezte, ez a fehér lány mit keres a cigányok közt, és felültetett maga mellé a szekérre, elvitt egy parasztházba, azt mondta, az unokahúga vagyok, és hogy vigyázzanak rám, holnap értem jön, soha többet nem láttam. Mondtam a családnak, hogy minden munkát elvégzek, takarítok, varrok, csak maradhassak, azt mondták, csak akkor maradhatok, ha jelentkezem a csendőrségen, bementem jelentkezni, az úton mindenhol a fákon felakasztott emberek lógtak, a csendőrségen azt hazudtam, hogy Máriának hívnak és keresztény vagyok, elhitték. Március volt, húsvét, egy másik tanyán dolgoztam, ahol egy nap katonák jelentek meg, az egyikük, egy velem egykorú nyilas fiú azt mondja nekem, én ismerlek tégedet, te ott laktál a nyolc kerületben, azt se tudom, hol van, soha nem láttalak, mondom neki, biztosan összetévesztesz valakivel. A katonák között volt egy tiszt, azt mondja nekem, Mária, hozd a hátizsákod, és beültetett maga mellé az autóba, Vitéz Virágvölgyinek hívták. Az autó hirtelen megállt, Virágvölgyi kiszállt, előrement, amikor visszajött, holtsápadt volt, azt mondta, Mária, szállj ki az autóból, ne nézz semerre, csak menjél, menjél, ne nézz hátra, kiszálltam, elindultam az erdő felé, s ahogy szaladok,érzem, hogy csurogni kezd a vér a lábamon, egy istállóhoz értem, bementem, leültem a szalmára, odajött egy paraszt, látja, hogy véres a lábam, kérdezi, mi történt veled, megerőszakoltak, de én csak sírok, nem tudok válaszolni, bólintok, hogy igen, hozott egy rongyot, vizet, lemosta a lábam, elvitt egy családhoz, náluk maradtam. Napok voltak hátra a háborúból. Nagyon szép lehettem még így csúnyán is, mert bekenték az arcom szénnel, jöttek az oroszok, tudták, hogy minden nőt megerőszakolnak. Amikor bejöttek az oroszok, mindenki elbújt, pár nappal később hallottam, hogy megjöttek a partizán zsidó fiúk, mondtam a családnak, hogy beszélni akarok a partizánokkal, mert zsidó vagyok, csak néztek rám némán, azt hiszem, sejtették. Visszajött a rabbi fia, a mikvés fia és még legalább öt-hat fiú, eléjük álltam és mondtam nekik, hogy zsidó vagyok, azt mondták, azt akárki mondhassa, de én ismerem az összes imát, áldást, azt akárki megtanulhassa, de hát én zsidó vagyok, engem elvittek, csak sikerült megszöknöm. Ha zsidó vagy, gyere, itt egy imakönyv és imádkozzál, a Dob utcai iskolának hála, elkezdtem olvasni az áldást Báruch ÁtáÁdonáj Elohénu Melech HáOlám, hámoci lechemmin háárec. Akkor mindegyik meg akart velem házasodni, mondtam, hogy kiskorú vagyok, nem mehetek férjhez, előbb meg kell találni a szüleim, fel kell jutnom Budapestre. Közülük az egyik fiú ment Pestre, kértem, hogy vigyen magával, adtak nekem ruhát, cipőt, még melltartót is, elmentem a mikvébe, megfürödtem, és ezzel a fiúval teherautóra szálltunk, és elindultunk Budapestre. A teherautó a Wesselényi utca közelében tett ki. Felmentem az emeletre, és teljesen üres volt a lakás, minden szoba, sehol nem találtam senkit. Lementem az utcára, lerogytam a földre és csak sírtam. Odajött hozzám egy szomorú bácsika, és kérdi, kislány, mit csinálsz te az utcán, kijárási tilalom van, mondom neki, a szüleimet keresem a gettóban, és nincsenek sehol, azt mondja a bácsi, mi is hazavárjuk a lányunkat, gyere fel hozzánk, maradj nálunk éjszakára, holnap megkeressük a szüleidet, felmentem ehhez a házaspárhoz, nem volt ágyuk, a padlón aludtunk, volt egy darab sajtjuk, ragaszkodtak hozzá, hogy én egyem meg. Reggel a bácsi elkísért a Kálvária térre, a régi házunkhoz, talán ott vannak a szüleim, gondoltam, valahol kell, hogy legyenek. Felmentem a harmadik emeletre, bekopogtam, Eszter nyitott ajtót, és amikor meglátott, azt kiabálta, anyuka, itt az Ilona, itt az Ilona. Mindnyájan zokogtunk. Otthon mindent elmeséltem, utána soha többet nem beszéltünk róla.

A gyerekeimnek, az unokáimnak sem beszéltem a háborúról. Soha. Féltem, hogy gyűlölni fogják az embereket.

*

Egy dolgot nem bocsátottam meg magamnak, hogy sokáig nem gondoltam arra, vajon mi történhetett a Vitéz Virágvölgyivel, miután megtalálták a hátizsákom a kocsijában, benne a nevemmel, Bergman Ilona. Reggel korán ébredek. Még mindenhol csönd honol a  lakásban. Ilonánál éjszaka sokáig ment a tévé. Elaludt az argentin tehetségkutató show zajában. Hajnalban én mentem át kikapcsolni a készüléket. Tüsszentek. Csöpögni kezd a víz az orromból. Viszket a szemem. Könnyezem. Ez nem megfázás. Allergia. Hoztam magammal antihisztamint. Kipattintom a kék pirulát a levélből, gyorsan lenyelem egy korty vízzel. Délelőtt már megállás nélkül folyik belőlem a sós víz, az orrom teljesen eldugul, szemem égő vörös, a füljáratom viszket, a torkom kapar. Forró fürdő, meleg italok ? kávé, tea, langyos citromos víz. A kanapén heverek zsebkendőhalmok között, állig betakarózva, ráz a hideg, de nincs lázam. Ilona megáll a szoba előtt, nekitámaszkodik az ajtófélfának, pont úgy, ahogy annak idején nagyanyám, a mozdulat ismerős, csak a ruha más, pongyola és kitaposott mamusz helyett piros garbó és fekete nadrág, Ilona előredől, megkapaszkodik a kilincsben, épp úgy, mint nagyanyám, csak a hang más, a mondatok, a szavak, ahogy azt kérdi, mit hozzak, Anna, hogyan segítsek? Hervadt mosolyt küldök felé. Nem mondhatom neki, hogy üljön le és vegyen az ölébe, vetkőzzön félmeztelenre, hagyja, hogy összeérjen a mellkasunk, hogy együtt dobbanjon a szívünk, egy ritmusra, egy ütemre, nem mondhatom, hogy ringasson, hogy érintésre van szükségem, hogy csak az nyugtat meg, nem mondhatom, hogy tegyen úgy, ahogyan a férjem szokta, ahogyan együtt kitapasztaltuk az évek során, nem mondhatom neki, hogy felkavarnak a történetei, hogy úgy érzem magam, mint egy csecsemő, akit magára hagytak, aki annyi ideje sír már, hogy berekedt, aki magányos és egyedül van, aki nem tudja, mikor jönnek oda hozzá, mikor veszik fel, mikor szoptatják meg, mikor ölelik meg, egy kiszolgáltatott csecsemő fekszik az ágyon, egy negyvenkét éves nő testébe zárva.

Órák telnek el így. Hiányzik a családom. A férjem, a lányaim. Tizenhat éves korom óta vagyok allergiás. Nyáron kezdődött. Anyámmal és nővéremmel egy időben. Nálam lett a legkomolyabb. Régebben gyakran kellett az ügyeletre vinni, orvost hívni éjjel, egy időben a kalcium-injekciónál megnyugtatóbb érzést nem tudtam volna elképzelni, ahogy szétáramlik a testemben, átmelegítve az ereimet, a bensőmet. Lassan alábbhagy a roham. Beszéltem Jánossal. Megnyugtatott. Azt mondta, ne pánikoljak, nem fogok megfulladni, nem fogok meghalni, haza fogok menni épségben, azt mondta, képzeljem el, ahogy a Duna-parton sétálunk, azt mondta, csukjam be a szemem, lélegezzek, azt mondta, szeret.

A kimerültségtől mély álomba merülök. Nem alszom többet harminc percnél. Álmomban egy kórházban vagyok. Az ablakon rácsok, málló falak, ismerős hely, mintha jártam volna már itt, talán a János kórház lehet. Minden fehér körülöttem, a vaságy fehérre van mázolva, a falak koszos fehérre festve, az ágyon a lepedő, a takaró, a párna ? fehér kórházi ágynemű, rajtam is fehér köntös van. Nagyon szomorú vagyok, bezártak ide, azt érzem, hogy elvettek tőlem valamit, hogy hiányzik valami vagy valaki mellőlem, hirtelen zajt hallok, a folyosóról szűrődik be, kiállok az ajtó elé, messziről látom, ahogyan két fityulás nővér egy csapat kisgyereket vezet, felém közelednek, és akkor belém hasít a tudat, hogy itt van velem Zsófi is, megörülök, hogy nem vették el tőlem, hogy biztonságban van, egyre közelebb érnek a gyerekek, kettesével jönnek, kézen fogva, énekelnek, alig várom, hogy odaérjenek hozzám, hogy lehajoljak és megöleljem Zsófit, a hároméves, barna hajú, barna szemű, örökké vidám kislányomat. Lehajolok, leguggolok, Zsófi rám néz, rám emeli a tekintetét, mosolyog, össze van verve az arca, a szeme körül kék-zöld foltok, ütésnyomok, szája felszakadva. Nem jön ki egy hang se a torkomon. Szűkölök, nyüszítek, ébredj fel, Anna, ébredj fel, ez egy rettenetes álom, nem akarok benne maradni, nem akarok kijönni belőle, visszaálmodom magam, elhatározom, hogy megszökünk, hogy a mosdóban fogunk az ablakon kimászni, hogy Zsófit a hátamra veszem, egy lepedőt csavarok magunk köré és úgy szökünk meg a kórházból, ahol rácsok vannak az ablakokon.

? Jobban vagy? Gyere! Amíg aludtál, begyúrtam a tésztát, és előkerestem régi fényképeket. Amíg sül az almás pite, megnézhetjük a fotókat.

A konyhában édes tésztaillat terjeng, a sütő begyújtva, a délelőtti allergiám már csak rossz emlék. Ilona nem nyújtja ki a cipóformájú tésztát, nem használ gyúródeszkát és sodrófát, a kezével nyomkodja bele a kör alakú tortaformába, az almát sem reszeli le, inkább vékony szeletekre vágja, úgy halmozza egymásra azokat, és szórja meg fahéjjal a legvégén.

? Az én anyukám olyan finomakat sütött, te azt el nem tudod képzelni ! Tőle tanultam én is sütni, főzni,anyuka pedig az ő anyukájától.

? A Hirsch Rózától?

? Igen, a nagymamámtól, a Rózától. Ki is ő neked? Már nem fog úgy az agyam, mint régen.

? Az üknagymamám. És miket sütött anyukád?

? Kuglófot, kalácsot, diós linzert, flódnit.

Ilona beteszi a sütőbe az almás pitét, az asztalhoz lavíroz, fél kézzel megtámaszkodik a szék karfáján, nem ül le, úgy szól oda nekem:

? Nézd ezt a fotográfiát, ez itt Bella, milyen szép volt fiatalon! A mi családunkban szépek a nők, tudod. Te is szép vagy, Anna! Ezek vagyunk mi. Nők, akiken átsöpört a történelem. Nők, akik erősek, akik mindent túlélnek, minden szörnyűséget, és még csak meg sem látszik rajtunk.

A fényképen egy húsz év körüli, barna hullámos hajú nő, lazán, keresztbe tett lábbal, hanyag eleganciával ül egy erkélyen, térde kivillan a kabát alól, nem néz a kamerába, elfordítja az arcát, mosoly bujkál a szája szegletében, kezében cigaretta. Boldognak tűnik.

? Miután hazatértem, elmentem Bellához a Szív utcai lakásba, ahol Ervin, az első férje bújtatta ?44-ben. Elmeséltem neki az összes szörnyűséget, mindent. Azt mondta nekem, Ilona, te nagyon erős vagy, én nem éltem volna túl. Együtt sírtunk abban a sötét kis szobában. Éreztem rajta a megkönnyebbülést, hogy fülig szerelmes Ervinbe, éreztem, hogy boldog, mert túléltük a háborút, éreztem, hogy bánja, amiért nem voltunk jobb testvérek, hogy elszalasztottuk az éveket, és csak egy hajszál választott el minket attól, hogy elveszítsük egymást. Akkor éreztem utoljára, hogy Bella szeret.

Esténként, amikor Ilona leül a számítógép elé bridzselni, mellé telepszem, ölemben a laptop. Nevekre, helyszínekre, eseményekre keresek rá. Adatbázisok, jegyzőkönyvek, Google találatok. Képes vagyok órákig belemerülni mások emlékeibe, szinte a rabjává válok a háborús történeteknek. Ilona pedig minden egyes találatnak, minden egyezésnek, szereplőnek, történetnek, amire az elmesélése alapján bukkanok rá, úgy örül, mint egy kisgyerek. Valójában nem tudom, mit keresek, mi szolgálna megelégedésemre, a valóságnak melyik szelete csillapítaná kielégítetlen tudásszomjam a múlt felkutatásában. Ilona a visszatérése után elment a Lőbl házaspárhoz, a Benczúr utcába. Első szerelmét, Andrást kereste, akivel egy házban laktak, és nem sokkal a bevonulás előtt ismerkedtek meg. Andrást a nyilasok bevitték az Andrássy út 60. szám alá, megkínozták, megalázták, egy vödörbe szartak, és ezt a vödröt húzták a fejére, azzal kellett körbemasíroznia és azt mondogatnia, büdös zsidó vagyok. Túlélte.

Ilona és András szerelme a háború utáni években teljesedett ki. Már jegyben jártak, egy vasárnap délelőtt koncertre mentek, délután a Városligetbe, este úgy váltak el, hogy másnap András meglátogatja Ilonát. Ilona várta Andrást, aki nem érkezett meg. Sem délelőtt, sem délután. Ezért este elindult Andrásékhoz, de otthon sem találta. Amikor hazaért, azt mondta apukának, hogy a mai naptól fogva többet nem akar hallani Andrásról. Apuka Ilonára nézett, halkan beszélt:

? Ilona, kérlek, ülj le szépen, Andrással szerencsétlenség történt, az öccse járt itt, és mesélte el. Reggel András bement a körúton egy kávézóba, ahol rászakadt a födém, meghalt.

Ilonát csak a fájdalom köti Magyarországhoz, nincs többé maradása. 1948-ban útnak indul és meg sem áll Buenos Airesig. Nyolc évvel később a Bergman család többi tagja is csatlakozik Ilonához. Az ?56-os forradalom idején dédapám táviratot küld, amiben egy szó áll: élünk. A második távirat már hosszabb: mindent intézz el, vigyél ki minket innen!

Az egész család elhagyja Magyarországot. Mindenki elmegy. A dédszüleim, Lenke és Sámuel, és az összes Bergman lány, Lili, Janka, Eszter és Judit. Kivéve Bellát. Nagyanyám marad. A Szív utcai szoba-konyhában. A fiával, a nagyapámmal és az anyámmal.

Viharverten, mint egy háborús hős, mint egy sebesült katona térek vissza Argentínából Magyarországra. A repülőgép rogyásig tele, egy tűt nem lehet leejteni, mindenhol nők kisgyerekkel, a stewardessek megállás nélkül rohangálnak, szervezkednek, pakolásznak. Kisebb káosz a fedélzeten. A felszállást követő félórában hozzák a vacsorát, az első harapásnál kettétörik a bal hátsó fogam, a hatos, nézem a tenyerembe köpött apró csontdarabkát, elmosolyodom, ha hazaértem, elmondhatom magamról, hogy a fél fogam Buenos Airesben hagytam. Nem hiszem, hogy kibírom a tizenhat órás utat. Aztán valahogy csak leszállok Amszterdamban, csak elvergődöm a budapesti járatig, csak beszállok, csak földet érek. A hazaérkezésem után két hétig fekszem. Vírusos torokgyulladás, felső légúti fertőzés. Miután felépülök, végigjárom az összes helyszínt, térképet rajzolok a szívem köré, elágazásokat, verőereket, utcákat, artériákat, pitvarokat, tereket. Dankó utca. Kálvária tér. Wesselényi utca. Városmajor utca. Szív utca.

Gurubi Ágnes: Szív utca

Kalligram Kiadó 2020

folytatás

Legkedveltebb hírek
Claas Moser beviszi a munkanélküli Groterjahnt a rendelőbe
2020-10-25 02:07:01 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
Carola Wiesner indítani szeretné Napolitát az ügetőversenyen, mert reméli, hogy ha nyer, akkor beindul a lovaspanzió forgalma
2020-10-25 02:00:00 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
Fokozzuk a hangulatot, mert a szórakoztatás nem áll le
2020-10-25 01:00:00 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
A Tények plusz 2020. október 24., szombati ...
2020-10-25 00:52:25 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
Kováts Gergely Csanádot, azaz a Megatánc egykori győztesét, a Dancing with the stars szigorú zsűrijét most otthonában látogattuk meg
2020-10-25 00:51:53 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
"All you need is love", azaz minden amire szükséged van, a szerelem
2020-10-25 00:51:10 | Hozzászólások: 0 | Tények TV2
Tipp: Kattints a képre a következő hír megtekintéséhez