A rosszaktól kelnek életre. Általában nem így képzelem el őket, sőt, úgy is mondhatnám, hogy tökéletes állapotban látják meg a napvilágot, ahogy minden csecsemő. Romlatlanok, magabiztosak, tán még az idő is lepereg róluk. Csak épp élettelenek. Többször észrevettem már, hogy egy-egy szereplőm akkor válik igazi hús-vér karakterré, ha kitalálom a gyengeségeiket, rigolyáikat, vétkeiket. A rossz tulajdonság öltöztet, olyan, akár a szemüveg egy ostoba arcon. Hiába jóságos valaki a szomszédaival, pontosan érkezik a megbeszélésekre, és mindig lesöpri a havat a járdáról, izgalmassá mégis az teszi, ha kilopkodja a levelet a postaládákból, vagy mérgezi a galambokat. Igazából ekkor kezdünk iránta érdeklődni, ekkor kezd feszíteni a miért. A csupa jó olyan, mint a formaldehid, csak konzervál és bebalzsamoz. Innen is látszik, hogy a mennyország csak erős idegzetűeknek való.