Az uszoda világa különös közösség, a régieknek és a nagyoknak jár némi kivételezés. Még lányként elkísértem egy barátomat a Lukács fürdőbe, ahol számos közismert ?öregember? úszott (?öreg?, persze némelyikük jóval fiatalabb volt, mint én most), így igyekezve testileg, lelkileg karbantartani magát. Köztük a legfeltűnőbb jelenség volt Kodály Zoltán, egy szikár, jó felépítésű, idős férfi, aki járni már nehezen tudott, de segítői elkísérték a vízhez, ahol egy félig fekvő, félig ülő alkalmatosságból becsusszant a medencébe, ahol aztán ugyan kitett fejjel, de kitartóan úszott nem is keveset. Amihez persze kellett, hogy senki ne zavarja, ne fröcskölje őt a sávban.

Képes Magyarország Képes Magyarország, 1960 (1. évfolyam, 1-5. szám)1960-08-01 / 1. szám / Arcanum Digitális Tudománytár

Eltelt pár évtized, Kodály Zoltán rég nincs köztünk, ma már én számítok ?nagy öregnek? (igaz, nem a zenében, hanem a sportban, de azért ez se rossz érzés), így nekem ?járnak? bizonyos szerény kiváltságok, leginkább az, hogy szerte a városban számos uszodában szeretettel látnak, és a napok zömében sikerül is egy-egy órácskát kiszakítanom az úszásra.

A BVSC-uszoda közel van a munkahelyemhez, és még annál is közelebb a szívemhez. Majdhogynem a nagymedencében születtem, ugyanis Anyu mindvégig úszott velem. Aztán a gyerekkorom összes uszodai emléke a Szőnyi úthoz kötődik, sőt, a régi fedett huszonötös medencét még mi, akkori gyerekek kezdtük alapozni, természetesen szakemberek irányítása mellett (azóta elkészült egy másik, modern huszonötös is).

A víz remek, mindig is az volt, a hőfoka is megfelelő (utálok fázni), szóval úgy érzem: a helyemen vagyok. Gyakran megszólítanak szülők, gyerekek egyaránt, jókat beszélgetünk, mondhatni, fürdök a szeretetben és a tiszteletben, amit képtelen vagyok megunni.

A ragaszkodásomat fokozza, hogy családunk legújabb ?vízi teremtménye?, Brúnó unokaöcsém és az öccse, Simon is a BVSC-be jár úszni, pólózni, s a medencénél gyakran összefuthatok velük.

Amikor úszom, igyekszem nem zavarni a versenyzőket, értsd, a közönséggel úszom, hiszen emlékszem, aktív versenyzőként mennyire utáltam, ha ?kövületek? zavarták az edzés menetét.

A minap is tempózom szépen a kedvenc sávomban, a legszélén, a fal mellett. Már csak száz méterem van vissza a napi penzumból, amikor gyerekcsoport érkezik. Aranyosak, csivitelnek, egymást biztatják. Megjön a két oktató is, az egyik régi ismerős, a másik új lehet. Rám köszönnek jelentőségteljesen.

Értem a célzást: visszaköszönök, s kérdem udvariasan attól, akit most látok először: ?Van még négy hosszam, befejezhetem?? Kérdőn néz vissza rám. ?Gyarmati Andrea vagyok? ? teszem hozzá mintegy indokolva a kérésemet. És rögtön el is szégyellem magam, hiszen azért alapjában azt gondolom, hogy extra elbánás senkinek és sehol nem jár, de attól még persze tud jólesni az embernek egy-egy gesztus.

Az új oktató szintén bemutatkozik, és azt mondja, ha nem a tanfolyamra jöttem (ami meglehetősen nyilvánvaló lehet a mozgásomból, lévén elég szabályosan úszom mind a négy úszásnemben úgy hatvanhét éve), akkor nem maradhatok. Kicsit csalódottan, de némán veszem tudomásul a döntést. Kapaszkodom kifelé, és közben hallgatom az indoklást: ?Ugyanis, ha nincs a közelben úszómester, akkor nincs, aki figyeljen önre, és még baja esik a vízben.?

Átslattyogok az utolsó hosszokra a másik medencébe, s közben csalódottságom vidámságra vált; igencsak nehezemre esik nem hangosan felnevetni ezen a faramuci helyzeten. Egy olimpiai érem sem mentesíthet a biztonsági alapszabályok alól: a vízben felügyeletre van szükségem.

Megeshet, egyszer én is úgy járok, mint édesanyám sok évvel ezelőtt.

Császárfürdő, a kilencvenedik életévéhez közelítő Anyu épp a saját reggeli edzésének utolsó hosszát ússza, amikor megérkeznek a kicsik. Egyikük nézi, és odaszól: ?Szépen úszol, néni. Régen tanultad??

?Elég régen, és azóta is imádom csinálni.?

?Nekem is kezd egész jól menni ? így a kis srác. ? És mondd, néni, hány éves vagy??

Anyu elárulta.

Mire a srác: ?Nahát, és ilyen öregen is még tudsz úszni! Az nagy dolog!?

Anyu napokig boldog volt a dicsérettől.

Eddig tart a történet napos része. Mert a folytatás úgy szól, hogy néhány héttel később egy új ember kiparancsolta Anyut a medencéből, mondván, zavarja az oktatást, ?tessék visszajönni két óra múlva?, amin az én világéletében végtelenül büszke anyukám úgy megsértődött, hogy abbahagyta a napi edzéseit. És fizikailag, szellemileg elindult lefelé a lejtőn.

Mázli, hogy nekem most ott volt a másik medence. Ahol az utolsó százon eszembe jutott Kodály, akit segítők csapata kísért a vízig s vissza.

The post Gyarmati Andrea: Felügyelet nélkül nem úszhatok first appeared on 24.hu.