Hálás pozíció a rendezőé, akinek folyton kimennek a nézők a filmjeiről. A felháborodás vagy enyhe hányinger jelzésének e színpadias gesztusa garantálja, hogy a kritikusoknak legyen mit írniuk a filmről, és ők persze rögtön kíváncsivá teszik azokat, akik még nem látták a legújabb ?botrányfilmet?: vajon én ki fogom-e bírni? Engem is felháborít majd? A helyzetet nehezíti, hogy ma már szinte semmin nincs kedvünk úgy igazán felbosszantani magunkat. A katolikus egyházat másfél évtizede kiborította A passió, a netflixezőket tavaly a Cukorfalatok, de túl sok friss, idevágó példát nem sorolhatunk.

A francia Julia Ducournau tehetsége már csak emiatt is figyelemre méltó. Első nagyjátékfilmjén, a Nyersen állítólag öklendeztek az emberek, pedig a Titánhoz képest az olyasmi volt, mint a Kisasszonyok. A 2016-os film egy elsőéves lány beilleszkedéséről szólt az egyetemi közegbe, ahol hagyományosan a kényszerítés és megalázás különféle aljas formái jelentik a beavatási rituálékat ? ilyen gyakorlatokról akkortájt mifelénk is sokat lehetett olvasni. A Nyers hősnője, mintegy önvédelmi reakcióként, kegyetlenebbé válik a környezeténél. Elhatalmasodó kannibálkésztetései együtt járnak a felnőtt nővé érés stációival.

Nővérét, aki beavatja őt az emberhúsevés élvezetébe, Alexiának hívják, mint ahogy a Titán központi karakterét is. Nem kell aggódnunk, nem ugyanaz a család. Ez a második Alexia ? az amatőr Agathe Rousselle játssza teljes odaadással ? kishúg nélkül is éppen elég súlyos eset. Gyerekkorában autóbalesetet okozott, amiben úgy megsérült, hogy titánlemezt kellett illeszteni a koponyájába. Onnan datálható bizarr vonzalma az autók iránt, amit felnőve sztriptíztáncosnőként él ki, Alexia ugyanis színpad helyett motorháztetőkön táncol, fémrudak helyett lökhárítókra támaszkodik. Mindeközben elvetemült sorozatgyilkos.

Gondjait mégsem az okozza, hogy embereket öl, és emiatt keresi a rendőrség, hanem az, hogy teherbe ejti egy Cadillac. Ideje, hogy Alexia rágyújtsa a házukat a szüleire, és elinduljon az ember?gép hibridek remélt Betlehemje felé, ami talán Párizstól délre található.

Első fél órájában a Titán abszurd, sokkoló, valamint abszurd-sokkoló fordulatokat sorjáz. Ezekkel Ducournau inkább meglep és szórakoztat, mint elidegenít, mivel autós szexet és véres gyilkosságot egyaránt vidám lendülettel vezényel le ? mikor Alexia fáradtan leroskad egy bárszékre, amelynek a lábát előzőleg beleállította egy szerencsétlen férfi arcába, felnevettem. Ennél sokkal zavaróbb, hogy kezdeti együttérzésünket a hősnő percek alatt eljátssza. Mire Alexia átmeneti otthonra lel egy magányos tűzoltónál, már nem voltam biztos benne, hogy érdekelnek-e egy gonosz elmebeteg hányattatásai. Márpedig egy ennyire sűrű szövésű, ingergazdag filmben elég sovány konfliktus, hogy vajon a nő megszüli-e végül a kisautót.

Természetesen nem feltétlenül probléma, ha egy film hőse taszítja a nézőt. E nemben igazi klasszikus a Henry ? Egy sorozatgyilkos portréja, amely a pszichopata működés és az emberi gonoszság dokumentarista bemutatását vállalta. Mit vállal a Titán? Egy freudi szimbólumokkal terhelt, szürrealista vízió feltárását, amelyben a felbukkanó figurák és megelevenedő helyzetek sokkal inkább értelmezhetők az álmok szabálytalansága és a tudatalattiban gomolygó érzetek alapján, mint a ?valóság? logikája szerint?

Nos, nem egészen. Alexia menedékre lel az említett tűzoltónál, aki évtizede eltűnt fiát véli felismerni a fiúsan rövidre nyírt hajú, csúnya sebekkel elrondított nőben. Csak sejthetjük, hogy Vincent az első pillanattól tudja, a fiú nem az övé ? ráadásul nem is fiú ?, de kétségbeesetten társra vágyik.

Innentől kezdve a Titán némi motorolajos testnedvszivárgástól eltekintve szociálisan érzékeny, kisrealista művészdrámává szelídül, amelyben megkérdőjeleződnek a hagyományos férfi és női szerepek, és előtérbe kerül a gyászfolyamat meg az őszinte emberi törődés érzékeny bemutatása.

Megváltozik a film hangneme, a rendező közelítésmódja, és átalakulnak a központi témák is. Az éles váltás összezavarja a filmet, mintha a David Cronenberg Karambolját őrző videókazetta második felére valaki felvette volna a Dardenne testvérek egyik kültelki szociodrámáját. Jelenetek szintjén a Titán továbbra is csodás ? az önfeledten, vadul táncoló tűzoltók homoerotikus bulija nehezen feledhető ?, de a film szerkezete alapvetően sérül, és végeredményben formátlan marad, mint egy félig ember, félig szedán csecsemő.

Ducournau ugyanakkor maradéktalanul sikerrel jár abban, hogy felszínre hozzon néhány aktuális, egyéni és közéleti szinten is kényes kérdést. Milyen sebeket okoz a szabad identitásválasztás, és melyek a társadalmi elvárások ? például egy maszkulin tűzoltóközösség szabályai ? által ránk kényszerített szerepek? Mit jelent gyereket vállalni akkor, amikor sokak szerint a világnak egyszerűen nincs jövője? Hogyan fest majd a következő nemzedék, a ? Titán nyilvánvaló inspirációs forrását jelentő ? cronenbergi ?új hús?, amelyik megörökli ezt a szemétdombot?

Julia Ducournau ezekkel az égetően aktuális kérdésekkel akart foglalkozni, ám maga sem döntötte el, hogy alapállását a cinikus embergyűlölet vagy az érzékeny empátia határozza meg. Tabudöntögető bátorsága és lehengerlő stílusérzéke ellenére az Arany Pálma-díjas francia rendező végeredményben így inkább kizsákmányolja a felvetett témákat ahelyett, hogy alaposan átgondolná azokat.

Titán (Titane), 2021, 108 perc. 24.hu értékelés: 6/10.

The post Az ilyen filmek miatt sátánozza Kövér László Nyugat-Európát first appeared on 24.hu.