A Katona József Színház két kortárs átiratot is bemutatott a Kamrában. Tarnóczi Jakab ókori szerzőkhöz (Aiszkhülosz, Euripidész, Szo­phok­lész) nyúl vissza, hogy a máról beszéljen. Elővesz egy sor görög sorstragédiát, hogy azokat összefűzve, hitet tegyen és állást foglaljon abban, kiléphetünk-e a gyűlöletspirálból és a generációról generációra öröklődő boldogtalanságból. Az Isten, haza, család című triptichon a ?lehet-e jobb?? kérdést feszegeti: van-e kiút az örökös viszálykodásból áldozatok nélkül, megszakítható-e a sor, felülírhatjuk-e sorsunkat vagy önbeteljesítő jóslatként engedünk a nyomásnak, amit a mintázatok és a társadalmi behatároltság jelent? És itt jön be a haza, a közélet is a képbe. Ám Tarnóczi nemcsak a drámákat összegyúrva szól a máról, konkrétan is a mába ülteti azokat, és ez utóbbi nem tűnik túl meggyőzőnek, sem indokoltnak. Mintha enélkül nem érezhetnénk érintettségünket. Még ha tudjuk is, ebben a gesztusban benne van, hogy már az ókortól görgetjük e terhet, nem tesz annyi gondolatot, érzelmi többletet hozzá, hogy megérte volna, pláne, hogy így néhol csikordul a gépezet és hiteltelen a nyelvezet. Igaz, eléri, már mi is úgy belezsibbadjunk e család gyűlölködésébe, céltalan vergődésébe, hogy hálásan, megkönnyebbülve és nyitottan fogadjuk a rendező optimizmusát és a reményt. Amire egyre nagyobb szükségünk van, és amit itt már az irónia sem tud felülírni. (Nyitott mondat)