Nem kell ahhoz a világ túlfelére utazni, hogy keveset beszéljünk az anyánkkal. És megfordítva: lehet, hogy Laoszból többet keressük a szüleinket, mintha a szomszéd kerületben laknánk. A konfliktusos szülő-gyerek kapcsolatokat sem rendezni, sem elrontani nem fogja a technika, mégis vannak olyan jellegzetességei a mai életmódunknak, amelyek alakítanak a hagyományos társas viszonyainkon. E sajátosságok egyikéről, a helyhez nem kötődő munka lehetőségéről kezd el beszélni Oláh Kata dokumentumfilmje, a Digitális nomádom, de sokkal személyesebb dolgoknál lyukad ki.

A film végül is arról szól, hogy milyen bűntudatot cipel egy anya, aki hagyta, hogy a lánya gyerekkorában fizikailag ? és valószínűleg érzelmileg is ? eltávolodjon tőle, illetve arról a reményről, hogy ez a távolság még áthidalható úgy is, ha anya és lánya két különböző kontinensen él.

A Digitális nomádom Oláh saját családjának története. A film zavarba ejtő vonása, egyúttal a rendező bátor döntése, hogy Oláh magától értetődő természetességgel mesél az élettörténetéről. Kicsit bumfordin, kicsit színpadiasan adja elő a narrációban, hogy mennyire fiatalon, 22 évesen vállalt gyereket, ráadásul Magyarországról Izraelbe költözve egy francia férfival közösen. Hárman aztán visszaköltöztek Budapestre, de a férjével hamar elváltak, és a lánya, Ela már egy egy másik családban nőtt fel, új apával és két mostohatestvérrel. Ela aztán francia apja miatt Párizsba ment egyetemre, és azóta nem is jött haza hosszabb időre. Összejött egy angol fiúval, és együtt utazgatnak a világban. Skype-on tartja a kapcsolatot az anyjával, aki nem mondja neki nyíltan, de nagyon reméli, hogy a számítógép képernyőjén időről időre felbukkanó, akadozó videóképnél többet is lát még a lányából ebben az életben.

Oláh Kata serdülőkora óta a média különböző területein dolgozik. Hosszú időn át készített tévéműsorokat, volt sajtós és producer, az utóbbi években pedig saját, rendezőként jegyzett filmjei felé fordult. Néhány kisjátékfilm ? köztük a szép fesztiválsikereket elért, Gryllus Dorka főszereplésével készített En passant ? mellett főleg dokumentumfilmeken dolgozik, amelyek gyakran valamilyen szubkultúraként számon tartható, szűk közösség világába vezetnek be. A Rotschild Klári legendái az államszocialista Magyarország divatéletét mutatja be, A bármicvó fiúk és a ? Digitális nomádomhoz hasonlóan a saját családja történéből kiinduló ? Beágyazott emlékeink az elhallgatott múltról, a traumatikus emlékek közvetítéséről szól.

A Digitális nomádomban sem éri be azzal, hogy a lányához fűződő viszonyáról meséljen. Megszólaltat néhány olyan embert is, akik a digitális nomád életformát hirdetik és képviselik Magyarországon és világszerte. A szakértőként képbe hozott portréalanyok szerencsére nem érzik úgy, hogy náluk van a bölcsek köve, inkább a saját életükről beszélnek.

Arról, hogy ők miért nem akarnak lehorgonyozni, miért éreznek ellenállhatatlan késztetést arra, hogy egy borús budapesti délutánon ?csak oda? repülőjegyet vegyenek Brazíliába, és miről mondanak le azért, hogy valóra váltsák az álmaikat. Már, ha tényleg erről álmodtak.

A film felveti, bár nyilvánvalóan nem akarja megválaszolni azt a kérdést, hogy a digitális nomád életmód mennyiben saját, belső késztetés, és mennyiben valamiféle társadalmi divat vagy elvárás.

?Végül is az én munkám sem helyhez köthető. Lehet, hogy én is digitális nomád lettem, csak nem vettem észre?? ? kérdezi Oláh afelé tapogatózva, hogy ez az életforma lényegi kapcsolatban áll azzal, ahogyan manapság élünk és a világról gondolkozunk. A munka egyre inkább absztrakttá vált, a számítógépünket tényleg bárhonnan nyomkodhatjuk. Másrészt a fogyasztói kapitalizmus sugallata, hogy a világ teljes egészében birtokba vehető, hogy az élményeket úgy gyűjtögethetjük, mint kisgyerekek ősszel a vadgesztenyét. A két jelenség együtt arra ösztönözheti azokat, akik eléggé privilegizált anyagi helyzetből indulnak ehhez, hogy átértelmezzék az otthon hagyományos fogalmát, és tartósan arra rendezkedjenek be, hogy néhány hetente vagy havonta továbbköltöznek a világban.

A Digitális nomádom rendezője igyekszik elfogadni, hogy a lányának is ez az életmód felel meg a legjobban, de azért aggódik, hogy nem gyengül-e meg így vészesen a kapcsolatuk. ?Az nem opció, hogy Dannel esetleg Budapesten éljetek?? ? kérdezi Elát ritka magyarországi látogatásai egyikén, mintegy mellékesen, valójában szorongással. Folyton ott munkál a rendező-narrátorban a félelem, hogy ő lökte el magától a lányát akkor, amikor francia iskolába küldte. Vajon későbbi eltávolodásuk már kódolva volt abban, hogy olyan fiatalon szülte meg őt? Oláh nem kap megnyugtató válaszokat ezekre a kérdésekre, de érezhetően megkönnyebbül, amikor Ela és Dan úgy döntenek, Tel-Avivban bérelnek lakást hosszabb távra, éppen azon a környéken, ahol harminc évvel korábban a rendező és volt férje is laktak.

Ahogy anya és lánya konfliktusának sem ásunk a mélyére, úgy a Digitális nomádom a központi témaként felvetett életformát sem járja körbe igazán alaposan. Ez zavaró is lehetne, de a rendező személyes jelenléte, nézőpontja érthetővé és megbocsáthatóvá teszi, miért töredékes a történet. Olyan érzésünk van, mintha nekilátott volna szétszálazni egy bonyolult személyes kapcsolatot, közben belefutva egy aktuális társadalmi jelenségbe, és mindkettőről szeretett volna egy dokumentumfilm keretei között gondolkodni. Egy esetleges folytatásban izgalmas lenne látni, hol tart most ebben a gondolkodási folyamatban. Már csak azért is, mert a Digitális nomádomat 2020-ban fejezte be, így nem tudjuk meg, hogy a koronavírus-járvány még jobban elszigetelte-e egymástól anyát és lányát, vagy paradox módon inkább összehozta őket.

Digitális nomádom (2020), 78 perc. Elérhető a Verzió Filmfesztivál programjában, a héten ingyenesen, online.

The post Kik azok, akik egy borús délutánon ?csak oda? repülőjegyet vesznek Brazíliába? first appeared on 24.hu.