Lehetetlen a tokától a bokáig mindenhez érteni. És bár a legjobb indulattal sem mondható el rólam, hogy visszafogott lennék, számos ügyben annak ellenére sem hirdetek igét, hogy van véleményem, inkább őrzöm a hitelességemet és a szavahihetőségemet.

De most itt ez a Cseh Laci-ügy, és nem tudok lakatot tenni a számra.

Még közvetlenül az olimpia után cseng a telefon, egy újságíró kérdezi, hogy vajon mi jár most Cseh Laci fejében, hogy bejelentette a visszavonulását. Azt felelem, hogy ?ezt tőle kellene megkérdezni?. A kolléga nem adja fel: ?Na de ön is abbahagyta valamikor az úszást, és bizonyára hasonló gondolatok kavarogtak a fejében, mint most Cseh Lacinak.?

Az állítás első részével nincs baj: valóban én is abbahagytam az úszást, igaz, nagyjából az Aranybulla idején, de hogy a Lacika nem azt gondolja, érzi, amit én, arra mérget veszek. Én ugyanis 1975 májusában, huszonegy évesen azért jelentettem be a visszavonulást, mert a fiam úgy döntött, hogy meg szeretne születni, nem mellesleg harmadéves voltam az orvosin.

Tükör, 1975. április-június 12. évfolyam, 13-25. szám / Fortepan Útban a rajtkő felé az 1972-es olimpián, a 100 méteres hátúszásdöntője előtt: Andrea, aki máso­dik lett, mögötte a győztes ameri­kai Belote, és az ugyancsak ame­rikai Atwood, a harmadik helye­zett.

Cseh Laci viszont harminchat éves, egész biztosan nem terhes, és tudtommal nem jár az orvosira. Következésképpen a motivációi is egész mások lehetnek, mint anno nekem. Az egyetlen közös pont, hogy mindketten ezüstéremmel zártuk az aktív sportpályafutásunkat, de annak meg itt nincs jelentősége.

A minap ismét megszólal a telefon, épp egy családi fotóalbumot lapozgatok.

?Kellene ellennyilatkoznod?? ? szól bele egy ismerős újságíró. Nem várom meg a mondat második felét, válaszolok kapásból: ?Nem szeretem az ellennyilatkozatokat. Nem szeretem tovább fújni, amit mások már amúgy is túlfújtak.?

Úgy teszek, mintha nem érteném, de persze tudom, hogy a hívás oka Cseh Laci nyilatkozata a régi edzéseiről, melyeket embertelennek tart.

Cseh László: Lelki terrorban éltünk, ez nem kérdés Nagyinterjú minden idők legsikeresebb nem olimpiai bajnok úszójával, aki az első és a második hely közti különbségről, Michael Phelpszről, a vízben sírásróla , félelemről és arról is vall, ki és miért gondolja azt, hogy csak az a jó versenyző, akit sikerül testileg, lelkileg megtörni.

Letesszük a telefont, elszomorodom. Kezemben egy album, amit még az előző csehlacis beszélgetés után ástam elő anyu lakásának kiürítése közben. Tudtam, érzelmileg nem lesz sétagalopp ?felszámolni a múltat?, ám meglepetésemre nemcsak fájdalmas, hanem felszabadító élményekkel is megajándékozott az a pár nap, és igazolta a tételt, miszerint a tárgyak amellett, hogy túlélik az embert és kegyetlenül feltépnek sebeket, szívet melengető emlékeket is idéznek.

Igen, főleg az uszodából. Az uszodából, amit én egész máshogy láttam, látok, mit most Cseh Laci.

Szóval a második telefon után nézem az albumban a képeket, magamról és a fiatal szüleimről, és azt látom: jó időben, jókor sportoltunk, s még jól is. Hallom apu hangját: ?Tudod, Anduka, ha jól csinálod, ha eredményes vagy, azzal örömet szerzel magadnak, a családodnak, de akár az országnak, sőt, a világnak is.?

Tudom, különleges helyzet volt az enyém.

Anyu szuper edző volt, igazi főnök, én pedig engedelmes tanítvány, és boldogan tettünk meg mindent a közös siker érdekében: rengeteg munkával, s közben sok vidámsággal raktunk követ a kőre, és eljutottunk az égig.

Tükör, 1971. július-szeptember 8. évfolyam, 27-39. szám / Arcanum Digitális Tudománytár Gyarmati Andrea (jobbra), valamint anyukája és egyben edzője, Székely Éva.

Nem volt abban semmi nyomasztó, semmi megalázó.

És se összeverni, se molesztálni, se megerőszakolni nem akart senki. Soha. És soha senki nem vert át. Még óvodásként sem.

Amikor hatévesen bejelentettem, hogy én is versenyző akarok lenni, a szüleim elmagyarázták, mindez mivel jár. Nem titkoltak semmit. Sem az izomfájdalmakat, sem az oxigénadósság szédüléseit, sem azt, hogy megesik, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, mégsem sikerül. De persze azt is elárulták, mit jelent állni a dobogón és hallgatni a Himnuszt.

Az úszás kemény sport, a legerősebb, legelhivatottabb személyiség is megtörik, összezuhan olykor, és amikor épp bedobnád a törülközőt, kell, hogy legyen melletted (vagyis nem fölötted) valaki, akiben vakon megbízol, aki segít továbbmenni az úton. Ha kell, szigorral, de semmi esetre sem megalázásokkal.

Velem is megesett, hogy elbőgtem magam a vízben. ?Gyere ki, ha sírnod kell? ? ezt mondta olyankor anyu, aki sose sírt, mert keményebbre volt huzalozva, mint én. Nekem viszont segítettek a könnyek, oldották bennem a feszültséget, átlendítettek a nehézségeken.

Képes Sport, 1971. július-december 18. évfolyam, 27-52. szám / Fortepan A száz méteres pillangó- és hátúszásban a világranglista élén.

Mi mindig, mindent átbeszéltünk, hiszen minden emberi kapcsolat és minden emberi teljesítmény alapja az, hogy elmondhassuk, amit érzünk, és elmondhassa a másik is, amit gondol, így jutva közös nevezőre. Nem csak a sportban, az életben is.

Együtt érzek Lacival, ugyanis az agresszió gyilkos fegyver. Az agresszió csak további agressziót szül, felesleges, fájó sebeket ejt. Úszni jó, nyerni jó, szeretve lenni jó, ezek nem mennek, nem működnek veréssel, megalázással.

Most is itt a kezemben az album, ülök anyu lakásában, és hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem ilyen emlékek adattak az uszodából. És biztos vagyok abban, hogy Cseh Lacika is tele hasonló élményekkel, abban pedig reménykedem, hogy a negatívumokat mihamarabb feldolgozza.

Leginkább pedig azt remélem, hogy ez a mostani botrány segít megőrizni azt, ami jó, orvosolni azt, ami rossz, és nem riasztja el a jövő reménybeli bajnokainak szüleit attól, hogy ezt a csodálatos sportot válasszák gyerekeiknek.

The post Gyarmati Andrea: Engem az uszodában se összeverni, se molesztálni, se megerőszakolni nem akart senki first appeared on 24.hu.