A 25. női kézilabda-világbajnokság magyar végeredménye kapcsán az a legmeglepőbb, hogy szinte mindenki ? szövetségi vezető, edző, játékos, szurkoló ? meglepődött. Pedig minden a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, és pontosan az történt, amire számítani lehetett. Illetve, amire számítani lehetett volna, ha nem ringatjuk magunkat abba a hamis illúzióba, hogy a világelithez tartozunk.

A szomorú helyzet ugyanis az, hogy nem tartozunk a világelithez. Sajnos már nagyon régen nem.

Ráadásul erről a vébéről is úgy pottyantunk ki, hogy egyetlen olyan csapattal (norvég, francia, orosz, svéd, holland) sem találkoztunk, amelyek valóban a világelithez tartoznak.

A következő történt:

megvertük azokat a csapatokat (sorrendben: Szlovákiát, Csehországot, Kongót és Dél-Koreát), amelyek nálunk jóval gyengébbek, az esélytelen nyugalmával játszva teljesen simán kikaptunk egy nálunk erősebb válogatottól (Dánia), és szoros végjátékban ugyan, de úgy kaptunk ki egy hozzánk hasonlóan középkategóriás csapattól (Németország), hogy a mérkőzés folyamán egyszer sem vezettünk.

Utóbbinál mindenképpen meg kell említeni, hogy amíg nálunk emberemlékezet óta vérprofi körülmények között készülnek és játszanak a női kézilabdázók, addig Németországban a totál amatőr szintről mostanság indul fejlődésnek a női vonal. Hogy mást ne említsünk: női kézilabda-mérkőzés például nagyjából olyan gyakorisággal látható német televíziós csatornán, mint vízibalett-közvetítés.

Hamis illúziók

A magyar női kézilabdázás újkorának dicső története a 90-es évek elején kezdődik. A sportági szakszövetség vezetői álmodtak egy merészet, és kitalálták, hogy rendezzünk világbajnokságot Ausztriával közösen. Az álmokat tett és számunkra kedvező döntés követte, az akkor már jó ideje vegetáló női szakág felébredt, sőt, felriadt Csipkerózsika-álmából. A Laurencz László szövetségi kapitány, Kökény Bea, Kocsis Erzsébet és Németh Helga nevével fémjelzett csapat 1995-ben nemcsak belopta magát az ország szívébe, de közben úgy szárnyalt ? és nem szállt el! ?, mint a kismadár, és ezüstérmet nyert a bécsújhelyi döntőben.

Ezzel a sikerrel köszöntött be Magyarországon a dicső és ?ezüstös aranykor? (Az Ágai Kis András?Liszkay Gábor Levente szerzőpáros ezzel a címmel adott ki könyvet 2005-ben ? a szerk.), amely szinte napra pontosan tíz évig tartott. Nézzük az időszak eredményeit. Szereztünk

egy olimpiai ezüst- (2000, Sydney) és egy bronzérmet (1996, Atlanta), nyertünk két világbajnoki ezüstöt (1995, Bécsújhely és 2003, Zágráb), valamint egy bronzot (2005, Szentpétervár). Ami pedig az Európa-bajnokságokat illeti: egy aranyérem (2000, Bukarest), valamint két 3. hely (1998, Amszterdam, illetve 2004, Budapest) került a zsákba.

Vagyis az ?ezüstös aranykor? tíz évének mérlege a világversenyeken: 1 arany-, 3 ezüst- és 4 bronzérem. Ezzel szemben a 2005 óta eltelt tizenhat évben összesen 1, azaz egy bronzérmet (2012, Újvidék) szerzett a magyar női kézilabda-válogatott.

Eközben klubszinten jelenleg is van egy csodálatos, már-már verhetetlen Győrünk, valamint egy folyamatosan az élmezőnyhöz tartozó Fradink. Mindkét csapat olyan élményekkel ajándékozta meg a sportág híveit az elmúlt esztendőkben, amelyekre nehéz jelzőket találni. Hogy mást ne említsünk, 2014 óta a Papp László Budapest Sportaréna ad otthont a szakág ünnepének számító Final Fournak, az esemény évről évre egyre grandiózusabb, arról nem beszélve, hogy a hét alkalomból négyszer ? 2014, 2017, 2018, 2019 ? a Győri Audi ETO KC lett a végső győztes. (2013-ban, a Győr első győzelme évében még kétmeccses volt a BL-finálé.) Látszólag utánpótlásszinten is minden a legnagyobb rendben van, hiszen 2018-ban junior vb-, 2019-ben és 2021-ben junior Eb-aranyat nyert Magyarország.

Joggal kérdezhetik persze, miért releváns a női válogatott 2021-es vb-szereplésének elemzése kapcsán a kissé távoli múlt, illetve a klubcsapataink és utánpótlásunk sikereinek felemlegetése.

Nos, sok egyéb mellett azért, mert épp ezek a csudás emlékek kergetnek minket hamis illúziókba.

Magyarország tehát nagyhatalom női kézilabdában. Biztos ez?

A válasz: igen. Sőt, egyértelműen igen, ha a klubkézilabdázásra gondolunk. Csakhogy a (szurkolói) lélektan egészen máshogy működik. Két BL-csapatunk, de leginkább a Győr folyamatos tündöklése bizony óhatatlanul azt a képzetet kelti, hogy szuperszonikusan jók vagyunk, ergo: tessék már újra érmeket nyerni nemzeti színekben is. Az egyikből viszont egyáltalán nem következik magától értetődő automatizmussal a másik. Sőt. És ez még véletlenül sem minősítés, hanem ténymegállapítás.

A Győr hosszú-hosszú évek óta ugyanazt a játékospolitikát követi: szisztematikusan és okosan igazolnak világsztárokat, és teljesen érthetően egyetlen cél lebeg a szemük előtt: folyamatosan a legjobbnak lenni. Ha nagyobb számban lennének a piacon magyar nemzetközi klasszisok, minden bizonnyal több magyar kézilabdázója lenne a Győrnek. A helyzet ezzel szemben az: a kapusok és a szélsők között még úgy, ahogy, van merítés, de a belső posztokon rettenetesen szűkös a kínálat.

Ennek következtében az elmúlt esztendőkben ? írd és mondd ? három magyar kézilabdázó játszott meghatározó szerepet a Győrben ezekben a pozíciókban (irányító, beálló, jobb- és ballövő): a zseniális és azóta már visszavonult Görbicz Anita ? aki az utolsó pályán töltött éveit jobbára a bal szélen játszotta végig, kvázi száműzetésben), Kovacsics Anikó, aki most éppen sajnos sérült, és 2016 óta a Fradi játékosa, valamint Tomori Zsuzsanna, aki két héttel az idei vb előtt Norvégiából mondta le a válogatottságot. Az a három persze négy is lehetne ? nem mintha az akkora különbség lenne ?, de Háfra Noéminek finoman szólva sincs meghatározó szerepe Ambros Martín Győri ETO-jában. De erről majd később.

Az FTC-nél sokáig másként gondolkodtak. A fővárosi zöld-fehérek hosszú-hosszú éveken keresztül magyar játékosokra építették a csapatukat, és csak mutatóba igazoltak egy-két légióst. Miután azonban az évek során feketén-fehéren kiderült, hogy ezzel a modellel majdhogynem lehetetlen megváltani a világot (vagyis a Final Fourba kerülni), folyamatosan puhult a koncepció, és idén már több BL-mérkőzésen is úgy kezdett Elek Gábor csapata, hogy csak a kapuban (Bíró Blanka vagy Janurik Kinga) és a bal szélen (Márton Gréta) szerepelt magyar kézilabdázó. Mindebben persze szerepet játszott Kovacsics Anikó és Szucsánszki Zita sajnálatos sérülése is, de ettől még a tény az tény marad.

Még mindig rutintalan keret

Aktualizáljuk most mindezt az idei esztendőre, a 2021-es világbajnokságra, és Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány világbajnoki keretére, amely a következőképpen nézett ki:

Kapusok: Bíró Blanka (FTC-Rail Cargo Hungaria), Szemerey Zsófi (Motherson-Mosonmagyaróvári KC SE), Szikora Melinda (SG BBM Bietigheim ? Németország) Jobbszélsők: Kovács Anett (FTC-Rail Cargo Hungaria), Lukács Viktória (Győri Audi ETO) Jobbátlövők: Albek Anna (TuS Metzingen ? Németország), Klujber Katrin (FTC-Rail Cargo Hungaria), Planéta Szimonetta (DVSC Schaeffler) Irányítók: Tóth Eszter (Motherson-Mosonmagyaróvári KC SE), Vámos Petra (DVSC Schaeffler)
Beállók: Bordás Réka (DVSC Schaeffler), Szabó Laura (MTK Budapest), Tóvizi Petra (DVSC Schaeffler) Balátlövők: Háfra Noémi (Győri Audi ETO), Kácsor Gréta (Váci NKSE), Szöllősi-Zácsik Szandra (FTC-Rail Cargo Hungaria) Balszélsők: Márton Gréta (FTC-Rail Cargo Hungaria), Fodor Csenge (Győri Audi ETO)

A Magyar Kézilabda Szövetség elvárása szerint tehát ezeknek a játékosoknak kellett volna kiharcolniuk a legjobb nyolc közé jutást, tekintve, hogy ez volt a hivatalos célkitűzés. Ha kizárólag az eredményeket nézzük, nagyon kevéske, konkrétan egy németek elleni kicsit koncentráltabb hajrá kellett volna hozzá, de hatalmas önbecsapás lenne ? ismét csak! ?, ha ennyivel túl is lépnénk a történteken.

Valószínűleg abban teljes a konszenzus, hogy

válogatott szinten akkor a legkönnyebb nagyot villantani, ha a játékosok a Bajnokok Ligájában edződnek, vagy az Európa Ligában tudnak sikeresek lenni.

Talán az sem lehet vita tárgya: a modern kézilabdázásban kiemelt jelentőséggel bírnak az úgynevezett belső posztok, leegyszerűsítve: onnan lehet meccset, meccseket nyerni. A jó szélsők és kapusok természetesen aranyat érnek minden csapatban, más kérdés, hogy ezúttal sajnos még a szélsőink és a kapusaink sem brillíroztak. Kivéve a csupamosoly Márton Grétát.

Ennek fényében ebből az alapanyagból főzhetett Golovin Vlagyimir. A két magyar BL-csapat három belső pozíciókban szereplő játékost adott a magyar válogatottba:

Győr: 1 ? Háfra Noémi (perceket játszik a BL-ben) Fradi: 2 ? Klujber Katrin (jobbára felezi a játékperceket Alicia Stolléval), Szöllősi-Zácsik Szandra (második számú balátlövő Emily Bölk mögött)

A maradék belső posztokon bevethető nyolc játékos a következő csapatokból érkezett:

DVSC: 4 ? Planéta Szimonetta, Bordás Réka, Tóvizi Petra, Vámos Petra

A Debrecen pillanatnyilag a magyar bajnokság harmadik helyén áll, de az Európa Ligában még a csoportkörig sem jutott el. Több, mint elgondolkodtató, hogy az a közepes erősségűnek is csak jóindulattal nevezhető Magura Cisnadiei intézte el teljesen simán (22-22, 25-21) a legtöbb magyar válogatott játékost adó DVSC-t, amely a román bajnokság ötödik helyezettje.

Folytatva a sort:

Mosonmagyaróvár: 1 ? Tóth Eszter Vác: 1 ? Kácsor Gréta MTK: 1 ? Szabó Laura

Nem elveszve a részletekben, de: a Mosonmagyaróvár még nem méretett meg az EL-ben, a Vác vért izzadva (32-27, 24-24) jutott tovább egy ismeretlen német amatőr csapattal (Blomberg Lippe) szemben, az MTK-t pedig az a Herning Ikast ütötte ki (27-34, 29-34), amely a dán bajnokság negyedik helyezettje.

Több, mint szimbolikus, hogy Golovin ? most már csak volt ? klubcsapatát egy dán együttes győzte le összesítésben 12 góllal, majd a magyar válogatott is Dániával szemben vérzett el ? 11-gyel.

Nem hiszem, hogy a fenti tények sok magyarázatra és kiegészítésre szorulnának. Ne feledkezzünk meg azonban a keret egy szem mezőnyjátékos-légiósáról, Albek Annáról sem, vagyis:

Metzingen: 1. ? Albek Anna

Albek Spanyolországban a szlovákok elleni meccs napján ünnepelte a 20. születésnapját, és valószínűleg ő lepődött meg a legjobban, hogy ezt a magyar válogatott tagjaként tehette. Nyilván amolyan kényszermegoldás volt az utazó keretbe kerülése, de ettől még felettébb meglepő döntés volt. A látottak alapján meg még inkább. (Albek amúgy tagja volt Golovin 2019-ben Eb-aranyat nyert junior válogatottjának.)

így állt össze tehát a magyar válogatott a 2021-es világbajnokságon. így állt össze, mert a szövetségi kapitány ezeknek a játékosoknak szavazott bizalmat, de leginkább azért állt így össze, mert máshogy nemigen állhatott össze. Egy-két poszton persze lehetett volna másokkal kísérletezni, de szó sincs arról, hogy tucatnyi játékos szomorkodik most otthon a lehetőség hiányában.

Nem lehetőségből van ugyanis hiány, hanem a választék roppant szűkös. A fő kérdés az, hogy miközben

2011 óta, vagyis immáron tíz éve ömlik a pénz a magyar kézilabdázásba ? csak a taónak köszönhetően több mint 200 milliárdról beszélünk ?, miért nincsenek legalább hasonló adottságú, állóképességű, gyorsaságú játékosaink, mint például a dánoknak?

Tényleg, miért nincsenek?

Érdemes rátérni a közelmúlt talán kissé túlértékelt magyar utánpótlás sikereire. Ideje azokat is a helyükre tenni. Az elmúlt időszakban három világversenyt (2018 ? vb,  2019 ? Eb, 2021 ? Eb) is megnyert a magyar válogatott, ráadásul az első kettőn a Golovin-Pigniczki kettős irányította együttesünket, akárcsak most a spanyolországi felnőtt vébén. Mindebből sokan arra következtettek: viharsebesen visszatérnek a régi szép idők, a fiatalok felnőnek, és fényes sikerekre vezetik majd a nagy válogatottat is. Adja ég, hogy ez előbb-utóbb megtörténjen, de a jelek szerint ettől momentán nagyon, de nagyon messze vagyunk. A miérteket természetesen hosszasan lehetne keresgélni és boncolgatni, mi most koncentráljunk csak kettőre.

Tengernyi ok miatt ? nekünk mindenképpen siker kell; speciális az utánpótláscsapatok menedzselése és versenyeztetése; muszáj igazolni a tao-pénzek hasznos felhasználását ? mi, magyarok teljesen más jelentőséget tulajdonítunk egy-egy korosztályos sikernek, mint szinte az összes vetélytársunk. Az eredmények, sajnos, azt mutatják, hogy mi megyünk a forgalommal szembe az autópályán. Golovin Vlagyimir ugyan megtette, amit a haza és a kényszer megkövetelt, azaz beválogatott a vb-keretbe nyolc junior bajnokot (Albek Annát, Fodor Csengét, Háfra Noémit, Kácsor Grétát, Klujber Katrint, Márton Grétát, Tóvizi Petrát, Vámos Petrát), csak éppen beépíteni nem tudta őket. És tudják, miért nem? Nem, nem csupán az időhiány miatt. Hanem leginkább azért nem, mert voltaképpen nem volt hova beépíteni ezeket a kétség kívül roppant sokra hivatott fiatalokat.Tetszik, nem tetszik ugyanis: ennek a magyar válogatottnak nincs egy olyan rutinos, tapasztalt játékosokból álló magja, gerince, amelybe integrálhatók lennének a rutintalan, tapasztalatlan játékosok. Hogy miért nincs, az persze megint egy más kérdés ? érdemes is lenne elgondolkodni rajta ?, de ez nem befolyásolja a pillanatnyi helyzetet.

Utóbbi felvetés kapcsán el kell ismerni, túlzás lenne azt állítani, hogy a körülmények kedvezően alakultak számunkra. Kezdődött a pechsorozat Szucsánszki Zita és Kovacsics Anikó sérülésével, folytatódott Tomori Zsuzsanna váratlan, ?cserbenhagyásos? döntésével, majd jött Schatzl Nadine pozitív koronavírustesztje, a sort pedig Klujber combizomhúzódása zárta.

Előbbi kapcsán pedig ott van Háfra esete. Noémit évek óta a sportág legnagyobb ígéretének tartják, jó ideje nem volt bombaformában, amikor 2021 nyarán a Ferencvárosból Győrbe igazolt, ám a balátlövő helyzete csak romlott azóta. Háfra alig-alig kap szerepet a Győr Bajnokok Ligája-mérkőzésein, miközben óriási benne a bizonyítási vágy. A vébén sajnos a fontos, kiélezett pillanatokban pont olyan teljesítményt nyújtott, amilyenre ezek alapján számítani lehetett.

A németek elleni nyolc (!) eladott labdája könnyen lehet, hogy Guinness-rekord ezen a szinten. A helyzet(e) nyilván roppant összetett, de nehéz lenne vitába szállni azokkal, akik azt mondják: ahhoz, hogy beigazolódjon az állítás, miszerint Noémi a sportág legnagyobb ígérete, sok-sok játékra és bizalomra lenne szüksége. Minél előbb.

Mi lehet a megoldás?

Pár sorral feljebb már írtuk, hogy ezen a világbajnokságon a 20 éves Albek Anna volt válogatottunk egyetlen légiós mezőnyjátékosa, de nem is lehettek volna sokkal többen, hiszen Albeken kívül a 34 éves Tomori Zsuzsanna az egyetlen, magas szintet képviselő magyar kézilabdázónő, aki külföldön keresi a kenyerét. És ő is csupán néhány hónapja. Persze, ha a hazai klubokban sikert sikerre halmoznának a magyar kézilabdázók, akkor nem lenne ezzel semmi probléma, csakhogy ? mint olvashatták ? a legkevésbé sem erről van szó. Az okok sokkal inkább ott keresendők, hogy

az átlagkeresethez és a külföldi kézilabdás bérekhez képest kifejezetten sok pénzt keresnek idehaza az NB I-es játékosok. És nemcsak a BL-csapatok sztárjai. Ami még ennél is nyomósabb ok lehet: nem nagyon hívnak senkit sem komoly csapathoz, mert kicsi a választék és rosszak a tapasztalatok.

Szomorú példa erre Lakatos Ritáé, aki nem sokkal a győztesen megvívott junior vb-döntő után (2018-ban) a norvég Byasenhez igazolt, majd hanyatt-homlok menekült haza ? alig pár hónap elteltével. Lakatos Rita most éppen Siófokon próbálja felépíteni magát, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Fényesen igazolta az elmúlt néhány esztendő azt is, hogy a szövetségi kapitányi munkát nem lehet félállásban csinálni. A nyár folyamán erre a következtetésre jutottak a Magyar Kézilabda Szövetségben is, mégsem szánták el magukat időben a döntő lépésre. Egy esetleges parádés olimpiai szereplésben bízva ugyanis megvárták a szeptembert Golovin Vlagyimir kinevezésével, addigra viszont már elkezdődött az NB I-es bajnokság, amelyben Golovin (azóta már csak volt) csapata, az MTK is szerepel.

Aki ismeri Vovát, pontosan tudja, hogy végtelenül odaadó, lelkiismeretes ember, aki ? teljes joggal ? cserbenhagyásnak érezte volna az MTK-s elöljáróival és játékosaival szemben, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk lelép a színről. így időt kért, amíg megtalálja az utódját. Az idő pedig csak telt és múlt, a szövetség sem keményített be, így Golovin ? elődeihez hasonlóan ? másodállásban kapitánykodott pályafutása valószínűleg legfontosabb két hónapjában.

Sosem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha, de ártani biztos nem ártott volna, ha ebben az időszakban inkább a BL- és bajnoki mérkőzéseket, valamint az edzéseket járja, és főállásban azon töri a fejét, hogy például mihez kezdünk, ha egy fontos meccsen nagy hirtelen balkezes lövő nélkül maradunk. Vovának ezzel szemben 13 tétmeccset kellett lehoznia az MTK-val ebben az időszakban, megfűszerezve egy törökországi és egy dániai utazással.

A számok azt bizonyítják, itt a helyünk

Mindez persze már történelem, rágódni rajta nem érdemes, válaszokat keresni és találni viszont nagyon fontos lenne. Számokkal és eredményekkel kezdtük, fejezzük is be azokkal. Az elmúlt hat esztendő világversenyeinek eredménysora tudniillik pontos tükörképet mutat nekünk.

Olimpia

2016 ? nem jutottunk ki 2020 (illetve hát 2021) ? 7.

Világbajnokság

2015 ? 11. 2017 ? 15. 2019 ? 14. 2021 ? 10.

Európa-bajnokság:

2014 ? 6. 2016 ? 12. 2018 ? 7. 2020 ? 10.

Vagyis az elmúlt hét évben a legelőkelőbb helyezésünk a 6. volt ? egy hazai rendezésű Európa-bajnokságon ?, átlagban pedig a 10,22222-ik pozíciót foglaljuk el a világban. Egyszerű matek ez, még, ha fájdalmas is szembesülni vele.

Ennek tükrében viszont reálisabb nem is lehetne a mostani 10. helyünk.

Megtehetjük persze, hogy szokás szerint nem veszünk tudomást a fent taglalt problémákról, a tényekről és a tendenciákról, de azért talán mégis érdemes lenne. Van egy felkészült, munkamániás, képzett és most már főállású szövetségi kapitányunk, vannak ügyes, tehetséges játékosaink, van pénz, paripa, fegyver. A szövetség és a szakemberek feladata az lenne, hogy megfejtsék végre, mindezek ellenére miért kerültünk ilyen pocsék helyzetbe, és tessék kitalálni ? vagy ellesni másoktól ?, hogyan lehetne ezt úgy csinálni a jövőben, hogy ne csak mondjuk, hanem igaz is legyen: a világelithez tartozunk.

Ágai Kis Andrásnak, a Sport TV műsorvezetőjének, kézilabda-kommentátorának írása

The post Hamis illúziókat kergetünk, ha elhisszük, hogy a világelithez tartozunk kézilabdában first appeared on 24.hu.