Számos félreértés adódhat abból, ha egy kormány kiválasztottnak képzeli magát, felkentnek a kormányzásra Mária országában. Egy átlagos latorállamban persze ebből a tévedésből még nem volna különösebb gond, hiszen ha lelepleződik, és bebizonyosodik, hogy nem ő fújja a passzátszelet és mégsem a stadion az új mesterséges intelligencia, akkor még mindig a tömegbe lehet lövetni, és az ügy elintézve. Ám ahol az állam nyomokban még tartalmaz jogállamiságot, ott a súlyos félreértésből elkövetett közpénzügyi hajlékonyságnak még Polt Péter szíves ellenállásával is lehet következménye. Példának okáért azért, mert egy nap a kormány számára is csak 24 órából áll, és a végrehajtóipart még nem sikerült kiszervezni holdingba vagy magánalapítványokba (felkészül: Répássy Róbert). Mindez Völner Pálról jut eszembe. Nem tudom kiverni a fejemből a képet, ahogy egy 2019-es portréfilmben a riporternek látszó lány felnéz a magasságos államtitkárra, szabályosan a csodájára jár ott a rejtélyes dorogi kőfejtőben, miközben az államtitkár szerényen igyekszik igazolni, hogy ugyan valóban nagyszerű ő, de mégis­csak egy ember. A kereszténység meghatározza Völner Pál napjait c. orális aktusban a kérdező könyörtelenül szembesíti az interjúalanyt, hogy ?nagyon korrekt és nagyon higgadt politikusnak? ismerni őt, mire a meg­alázott ironikusan csak annyit mond: többet kellene beszélgetniük. Nyilván a higgadtságát árnyalta ezzel, mert korrektségügyben nem érheti szó a Tisztelt Házlakó elejét. Völner ott és akkor, egy kis templom tövében már jó ideje úgy vélte, az ország szolgálata többet érdemel, és ezt a többet el is fogadta. Szerintem ezzel együtt is téved, aki szerint egy rabló kormánynak csak pajszer lehetett a jele az óvodában vagy fehér gallér. Lehetnek ugyan kivételek, akik egy szomorú napon ott dilemmáznak a közjó szolgálata és a papírzacskó között, és egy ?egyebasszával? zsebre teszik a kenőpénzt. Biztosan van ilyen politikus is, meg olyan is, aki förtelmesen sokat jön-megy a választókerületében, és úgy hiszi, hogy ezzel óriásit lendít az ország sorsán, és ha azt a jövés-menést sokan tennék egyszerre, nemcsak a 133 bátor ember, akkor az ország felvirágzása menthetetlenül bekövetkezne. A rablás ugyanakkor nem csak az, amikor valaki elveszi a másét, és az a más egy pénztárca mondjuk, a valaki meg egy harisnyás fejű ember. Vagy nemcsak Völner és a kilakoltatások verejtékével megtömött papírzacskó. Rablás az is, amikor egy kormány kiválasztottnak képzeli magát, az ellenzéket pedig a patás ördög és Joker szerelemgyerekének, így tehát hite szerint nem a nép ellen lop, hanem őérte. Történelmileg visszatérő mellévetődés. Itt van példának okáért a miniszterelnök, aki a választások előtti hónapokban megvilágosodott, nem is a betonstadion a frankó, aminek a béközepe annyira boldog a futballcirkusztól, hogy cserébe nem gyújtja föl a tévészékházat, hanem az emberek bére. Azóta minden alkalommal megemeli a fizetését annak, aki szembejön az utcán (erre Hivatásos Sétálókat vettek föl, a miniszterelnökkel nem lehet szembemenni az utcán, mert ő ott nincs). A béremeléshez a gazdaság újraindítása ürügyén orbitálisan eladósítja Magyarországot a miniszterelnök, hogy a következő kormány mégiscsak nagyobb eséllyel kúrhassa el megint. De jutott jó hír is a hétre: a külügyminiszteri repülőgépüzemanyag-égető verseny bajnokicím-várományosa, Szijjártó Péter bejelentette, hogy a kormány ismét elhárított egy akadályt a magyarok boldogsága és kiteljesedése elől. Oltott honfitársaink utazhatnak Iránba. Az öröm azonban hamar lefagyott az Iszlámábádba csomagoló fiaink és lányaink arcáról, amikor Matolcsy György poéngyilkos időzítéssel közölte, jövőre majdnem kétszer akkorát drágulhatnak az élelmiszerek, mint idén. Ezen a ponton értelmet nyer a fizetésemelő rekord­kísérlet, hiszen a magyarok nem hülyék, és látnak összefüggést a bérük és az azt emésztő infláció között. És nagyon kellemetlen volna, ha ez az összefüggés vezetné a kezüket áprilisban, és nem a krumpliszsák. A kormány szárnyaló adakozása egyesek szerint úgy is felfogható egyébként, mint a kenőpénz átadása diszkrét kacsingatás kíséretében (tedd el, polgártárs, mindenki jól jár), de szerintem ez inkább bökkenőpénz. A kenés tankönyvi esetében ugyanis a megkent és a megkenő egymás tenyerébe csap (legalább képletesen), mivel mindketten érdekeltek, hogy az ügyletet jótékony homály fedje, és egy kis adventi áhítat. Az advent szép, de a homály, az már több mint sok. (Visszhang)