Egy német katonai repülőgép ért földet El-Alamein közelében 1942. július 20-án. A közelben a német és olasz csapatok a brit 8. hadsereg ellen harcoltak, de a gépről leszálló szőke, kékszemű SS-Obersturmbannführer, Walther Rauff nem azért érkezett, hogy segítsen a győzelem kivívásában. A 36 éves, a hadseregben alezredesi rangnak megfelelő fokozatban szolgáló Rauff már korábban is megmutatta, hogy tehetsége van a gyilkoláshoz. Afrikai útja előtt részt vett azoknak a teherautókból kialakított mobil gázkamráknak a fejlesztésében és gyártásában, amelyekkel az SS nagyjából félmillió kelet-európai zsidót gyilkolt meg.

A reptérről Rauff rögtön Rommel főhadiszállására sietett, ahol ismertette a tábornagy vezérkari főnökével, Siegfried Westphallal, hogy milyen paranccsal érkezett. Egy újonnan felállított gyilkolóegység, egy Einsatzkommando parancsnokaként Rauff feladata az lett volna, hogy ?különleges intézkedéseket? foganatosítson a hamarosan elfoglalandó területek zsidó lakosságát érintően ? azaz mészárolja le az egyiptomi zsidókat, ahogy Rommel elfoglalja az országot. Rauff Berlinből érkezett, ahol a náci vezetés igencsak optimistán várta a hadszíntérről érkező híreket, arra számítva, hogy a tengely erői hamarosan ?Egyiptomon keresztül benyomulnak a Közel-Keletre?, ahogy Ribbentrop ezekben a napokban fogalmazott a berlini japán nagykövetnek. Egyiptom után Rauff következő célpontja a Palesztina területén élő 500 ezer vagy még annál is több zsidó lett volna. És ha ? ahogy Hitler számolt ? Rommel tankjai ezután az iraki olajmezőkre is bedübörögnének, akkor Irak, Szíria és Libanon zsidósága is végveszélybe kerül.

Rommel jobbkeze azonban elmagyarázta Rauffnak, hogy logisztikai nehézségek, elsősorban üzemanyaghiány lassítják a tengely erőinek előretörését. A két tiszt ezért abban állapodott meg, hogy Rauff és csapata Németországból egyelőre Athénba teszi át állomáshelyét. Onnan aztán gyorsan bevethetők lesznek Egyiptomban, amint Rommel bemasírozik az El-Alameintől alig száz kilométerre fekvő Alexandriába, majd Kairóba. Erre persze nem került sor. Az el-alameini sivatag Rommel legnagyobb vereségének színhelye lett, a csata a második világháború egyik fordulópontjaként vonult be a történelembe.

Getty Images Walter Rauff Fokozódó fenyegetés

Azonban hiába nem lett semmi Rauff egyiptomi küldetéséből, mégis van jelentősége, a közhiedelemmel ellentétben ugyanis a holokauszt nem korlátozódott Európára. Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, Marokkótól Irakig, a németek és a velük szövetséges rezsimek szisztematikusan üldözték a zsidókat. Hitler egyértelműen kinyilvánította szándékát, hogy megtisztítsa a zsidóktól a Közel-Keletet, az SS pedig aktívan készült is arra, hogy ezt végrehajtsa.

A szövetségesek ? egyes esetekben csodával határos ? győzelmei megakadályozták a nácikat abban, hogy teljes szörnyűségükben valóra váltsák terveiket,

de ha a holokauszt egészéről akarunk beszélni, akkor vizsgálódásunk körét ki kell terjeszteni Európa határain kívülre is.

A második világháború első hónapjai fenyegető, ám távoli mennydörgésként jelentek meg az arab világban élő zsidóság horizontján. Három, 1940. júniusi esemény aztán gyorsan megváltoztatta ezt. Először Mussolini jelentette be a lelkesen éljenző római tömeg előtt, hogy Olaszország belép Németország oldalán ?a plutokrata és reakciós nyugati demokráciák ellen vívott? háborúba, azaz hadat üzen Nagy-Britanniának és Franciaországnak. A fasiszta diktátor közvetlen célja az volt, hogy kihasítson magának egy darabkát az összeomláshoz közelítő Franciaország jelentette zsákmányból. A nagyobb képhez viszont hozzá tartozott, hogy a háború Észak-Afrikában is elkerülhetetlen, hiszen Mussolini álma az ?új Római Birodalom? létrehozása volt. Ehhez pedig a líbiai olasz gyarmatról kiinduló terjeszkedés volt a legkézenfekvőbb út.

Egy héttel később az első világháborús hős, Philippe Pétain alakított kormányt Franciaországban, és kért békét Németországtól. A megkötött egyezmény Pétain Vichyben székelő kormányának fennhatósága alatt hagyta Franciaország kiterjedt gyarmatbirodalmát, köztük az észak-afrikai Marokkó, Algéria és Tunézia gyarmatait is. A harmadik fontos esemény június végén történt. Egy, a kelet-líbiai Tobrukot védő olasz légvédelmi üteg lelőtt egy tévedésből brit gépként azonosított olasz repülőgépet. Az áldozatok között volt Líbia olasz főkormányzója, Italo Balbo is.

?Faji kiáltvány?

Balbo halála a Líbiában élő 30 ezer zsidó sorsának rosszról borzalmasra fordulását jelentette. Ugyan Balbo hithű, lelkes fasiszta volt, azonban a Mussolini által egyre inkább átvett náci stílusú antiszemitizmussal szemben fenntartásai voltak. A zsidóság elleni olasz intézkedések első hullámára még 1938-ban került sor, amikor a kihirdetett ?faji kiáltvány? az olaszokat árjának, a zsidókat pedig biológiailag alsóbb rendű fajnak nyilvánította. Az ennek nyomán bevezetett faji törvények eltiltották a zsidókat többek között a kormányzati állásoktól, az olasz oktatási intézményekben való tanítástól vagy tanulástól, az orvosi vagy jogi hivatás gyakorlásától.

Roger-Viollet / AFP Benito Mussolini és Italo Balbo 1937-ben.

Balbo nem tartatta be szigorúan ezeket a törvényeket Líbiában, különösen azokat nem, amelyek a gyarmat gazdasági életéből is kizárták volna a zsidókat. ?A zsidók úgyis kihalásra vannak ítélve, semmi szükség arra, hogy kegyetlenül elnyomjuk őket? ? magyarázta Balbo Mussolininek egy levelében. ?Bár a zsidók halottnak látszanak, igazából soha nem azok? ? válaszolta a Duce, hűen a nácik világképéhez, amely a zsidóságot egységes szándékokkal rendelkező, az árja népek ellen szervezkedő, halálos fenyegetésként ábrázolta. Balbo halálával megnyílt az út a líbiai zsidóság elleni keményebb fellépésre.

Eközben a Vichy-rezsim azzal is megmutatta, hogy valójában teljes mértékben a német érdekeket kiszolgáló csatlós, hogy maga is meghozta saját zsidótörvényeit 1940 októberében. A lépés mögött részben a hazai antiszemita szélsőjobboldal kiszolgálása állt, de ahogy a külügyminiszter, Paul Baudouin írta, a német nyomás is jelentős szerepet játszott. A náci törvényeket utánzó rendelkezések a zsidó mivoltot faji alapon határozták meg ? zsidónak számított, akinek három zsidó nagyszülője, vagy két zsidó nagyszülője és egy zsidó házastársa volt. Az intézkedések között a zsidókat eltiltották bármilyen tanári, bírósági vagy rendőri állás betöltésétől, de a legtöbb állami hivatali pozícióból is eltávolították őket. Az orvosok, ügyvédek és bábák körében 2 százalékban maximalizálták a zsidók arányát, miközben e pályákon ennél jóval magasabb volt korábban a részarányuk.

A korlátozó rendelkezések összhangban voltak azokkal, amelyeket Európában a németek többi szövetségese/csatlósa, például Magyarország, Szlovákia vagy Románia nagyjából ebben az időben életbe léptetett. Csakhogy a Vichy-Franciaország keze Afrikába is elért.

Francia-Algériában egy az egyben átvették e törvényeket, míg a marokkói szultán és a tunéziai bej, e gyarmatok névleges uralkodói nagyon hasonló szabályozást vezettek be.

Miután aláírásával szentesítette a zsidótörvényeket, Pétain visszavonta azt az 1870-es dekrétumot, amely francia állampolgárságot adott az algériai zsidóknak. A Vichy hatóságok egy hónapos határidőt adtak a zsidóknak, hogy eladják üzleteiket. A marokkói szultán szintén egy hónapot adott arra, hogy a városok európai negyedeiben élő zsidók visszaköltözzenek a régi, túlzsúfolt zsidónegyedekbe. Ezekben aztán könnyebben terjedtek a fertőző betegségek. Az észak-afrikai zsidók azzal szembesültek, hogy életüket és megélhetésüket lépésről lépésre egyre szorosabb korlátok veszik körül, ahogy ez német sorstársaikkal is megtörtént a nácik hatalomra kerülése utáni időszakban.

Puccs Irakban

Irak is tett egy rövid kitérőt a tengelyhatalmak irányába az arab világ másik végén, amikor 1941 áprilisában négy iraki katonatiszt megdöntötte a britekkel rokonszenvező kormányt. A puccsot Hadzs Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmufti, az 1930-as évek végi palesztinai arab felkelés száműzetését töltő vezetőjének bagdadi otthonában tervelték ki. A hatéves II. Fejszál király nevében uralkodó régens, Abd al-Ilah Transzjordániába menekült, a gyermekkirályt pedig anyja csempészte ki Bagdadból.

INTERCONTINENTALE / AFP II. Fejszál király tizennyolc éves korában leteszi esküjét 1953. május 5-én.

Egy későbbi bizottsági jelentés szerint az iraki állami rádió ?a zsidók elleni gyújtó hangú agitációt és a nácizmus erőteljes dicsőítését? sugározta. Bagdad lakosságának akkoriban mintegy egyhatoda zsidó volt. Az utcákon az olyan nácibarát félkatonai szervezetek tagjai, mint például az Ifjú Falanxok, véletlenszerűen fogdostak össze zsidókat, akiket aztán a rendőrőrsökre vonszoltak, néhányukat meg is gyilkolták. Közben a Bletchley Park brit kódfejtői olyan üzeneteket fejtettek meg, amelyek arról szóltak, hogy a németek és az olaszok felségjelzés nélküli repülőgépeket küldenek az iraki puccsisták megsegítésére, Rodoszra érkező hajók pedig olyan lőszert szállítanak, amit aztán légi úton terveznek Irakba juttatni.

A britek gyorsan elindították a katonai beavatkozás megtervezését, és az iraki hadsereg ellenállása júniusra összeomlott. Al-Husszeini és a többi összeesküvő menekülőre fogta. Amikor Abd al-Ilah visszatért Bagdadba, a brit csapatok a városon kívül maradtak, abban a reményben, hogy így talán nem lesz annyira nyilvánvaló, hogy a régenst az ő fegyvereik segítették vissza a hatalomba. A város zsidóinak egy nagy csoportja a régi-új uralkodó üdvözlésére vonult, de amikor visszaindultak otthonaikba, iraki katonák és az Ifjú Falanxok hozzájuk csapódott tinédzserei rájuk támadtak. Al-Ilah csak másnap adott utasítást a rendőrségnek, hogy oszlassa szét a randalírozók bandáit.

Nagy számban lettek kifosztva zsidó üzletek és otthonok, több száz zsidót nagy kegyetlenséggel gyilkoltak meg

? jelentette a brit követ. A bagdadi pogrom, a Farhud áldozatai talán a nácizmus legkevésbé ismert és elismert áldozatai közé tartoznak.

Husszeini némi viszontagságok árán eljutott Berlinbe, és 1941 novemberében Hitlerrel is találkozott. Arra kérte a Führert, hogy nyilvánosan álljon ki ?Palesztina, Szíria és Irak egysége és függetlensége? mellett. Hitler ugyan erre nem volt hajlandó, azt viszont megígérte, hogy amint a német csapatok a Szovjetunió irányából benyomulnak a Közel-Keletre, ?Németország egyetlen célja a zsidó elem megsemmisítése lesz? az arab világban.

Koncentrációs tábor a sivatagban

A tengely haderői végül más irányból fenyegették a Közel-Keletet. Olaszország 1940 szeptemberében offenzívát indított Líbiából Egyiptom elfoglalására. Télre az Archibald Wavell tábornok vezette brit erők ellentámadásba lendültek, és kiszorították az olaszokat Kireneikából, Líbia legkeletibb tartományából is. Attól félve, hogy a szövetségesek nem állnak meg, és délről fenyegethetik Európát, Hitler egy hadsereget küldött Líbiába, élén egyik kedvenc tábornokával, Rommellel.

US National Archives / Roger-V / AFP Rommel tábornok Líbiában 1941-ben.

A végtelen sivatagban gyorsan tudott változni a hadiszerencse: Rommel Kireneika nagy részét visszafoglalta, majd 1941 végén a brit 8. hadsereg újra elfoglalta a tartományt, hogy aztán megint visszavonulni kényszerüljön. 1942 elejére Bengázi, a tartomány legnagyobb városa négyszer cserélt gazdát. Mussolini megtalálta a tökéletes bűnbakot az olasz hadsereg kudarcainak hátterében: a líbiai zsidókat.

1942. február 7-én kiadott egy rendeletet, amely előírta, hogy egy sivatagban felállított koncentrációs táborba kell szállítani őket.

A gyarmati hatóságok Kireneika kisvárosaiban kezdték meg a végrehajtást, a deportálandók listáját kéthetente függesztették ki a zsinagógákban. A túlélők visszaemlékezései szerint egyszerre 40 embert zsúfoltak fel egy teherautó platójára, majd öt napig utaztak a tűző napon a Tripolitól délkeletre található Giadónál megépített táborig. A férfiakat itt kényszermunkára fogták. A foglyok 100?150 gramm kenyeret kaptak naponta, és amikor a táplálék elégtelenségére panaszkodtak, a tábor vezetői közölték velük: ?Nem az volt a célunk az idehozatalotokkal, hogy etessünk titeket, hanem hogy halálra éheztessünk.? A Giadóban fogva tartott 2600 zsidó közül minden ötödiket néhány hónapon belül elvitt az éhezés vagy a tífusz.

A ?megtisztítást?, vagy a zsidóktól való megszabadulást hirdető sfollamentót egy tényező lassította le jelentősen a Tripoliban szolgáló német konzul szerint, mégpedig a teherautók hiánya. A járművekre ugyanis Rommel új, 1942 májusában indított offenzívájának utánpótlásához volt szükség. Titkos fegyvere, egy nagyon jól értesült kairói hírszerzési forrás segítségével Rommel június 21-ére bevette a kelet-líbiai Tobrukot. Egy Kairóból érkező üzenet arról tájékoztatta, hogy a 8. hadsereg ?döntő vereséget szenvedett?, és ha Rommel ?szándékában áll elfoglalni a Nílus deltáját, ez a megfelelő pillanat?.

Rommel benyomult Egyiptomba. Berlinben és Rómában izgatottan várták az újabb jó híreket, az SS pedig felgyorsította annak előkészületeit, hogy egy Einsatzkommandót küldjön a Közel-Keletre. Azonban 1942 júniusának utolsó, kritikusnak bizonyult hetében a Bletchley Parkban sikerült azonosítani és ennek nyomán elhallgattatni a tengely kairói ügynökét. Ezt a fordulatot mintha a gondviselés időzítette volna. Rommelt meglepte, amikor Claude Auchinleck tábornok az utolsó pillanatban El-Alameinhez helyezte át fő védelmi vonalát. Ez a húzás, a terület topográfiai viszonyai és a brit, ausztrál, új-zélandi, indiai és dél-afrikai katonák elszánt ellenállása megállította a tengely előretörését. Rommel ? és Rauff ? soha nem jutott el Kairóba vagy Tel-Avivba.

A Fáklya-hadművelet

Immár Bernard Montgomery tábornok vezetésével a brit 8. hadsereg az 1942. novemberi el-alameini csata után szétverte Rommel haderejét, majd elkezdett nyugat felé nyomulni. Néhány nappal később a szövetségesek megindították a Torch, azaz Fáklya-hadműveletet, Marokkó és Algéria angol?amerikai invázióját. Válaszul a német csapatok megszállták Tunéziát, hogy utolsó hídfőállásukként szolgáljon Afrikában, az SS pedig útnak indította Rauff csapatát.

Ahogy azt Klaus-Michael Mallmann és Martin Cüppers német történészek részletesen feltárták, Rauff azonnal belekezdett a tunéziai zsidókkal való leszámolásba. Ennek részeként 5 ezret közülük kényszermunkásként dolgoztatott, viszont az SS eredeti tervét, a tunéziai zsidók európai haláltáborokba szállítását Rauff nem tudta végrehajtani, mivel a német szállítási útvonalak állandó szövetséges támadások alatt álltak.

A nácik soha nem inogtak meg abban az elhatározásukban, hogy a zsidók elleni háborút Európa határain kívülre is kiterjesszék. Az el-alameini vereség azonban döntőnek bizonyult abban a tekintetben is, hogy e tervekből végül ne lehessen semmi. Ennek ellenére Észak-Afrika és a Közel-Kelet kihagyása a holokauszt történetéből kiradírozta a történelmi emlékezetből a nácik rengeteg áldozatának szenvedéseit, illetve az el-alameini szövetséges győzelem valódi jelentőségéből is elvett valamennyit.

A teljes írás a magyar nyelvű BBC History magazin 2021. decemberi számában olvasható.

The post A nácik exportálni is akarták a holokausztot first appeared on 24.hu.