Ahogy a nagy filmstúdiók számára a képregények megfilmesítése, úgy ? persze egészen más léptékben ? a hazai kiadók számára a celebek könyveinek megjelentetése jelent biztos, sőt kiemelkedő bevételt. Az elv mindkét esetben ugyanaz: jól kalkulálhatóan lehet számítani a rajongói körre, vagyis nem kell megválaszolni az ilyenkor felmerülő legnehezebb kérdést, miszerint ki lesz vagy lehet a mű célközönsége, kinek lehet eladni a könyvpiacra belépő szerzőt.

De ahogy celeb és celeb, úgy az általuk írt könyvek között is igen nagy a különbség, a választóvonal pedig itt is a teljesítmény alapján húzható meg. Vagyis, akit a való világban is elkerült a teljesítménnyel járó kreatív nyűg, és csak a puszta személye miatt vált érdekessé, abból többnyire a kiadó húz ki amolyan kényszerkönyvet, vagy szellemíró segítségét veszik igénybe, netán marad az évenkénti naptárnál. Sokkal érdekesebbek viszont azok a művek, amelyek belső indíttatásból fakadnak, és a hírességet újabb oldaláról mutatják be, de legkésőbb Leonardo Da Vinci óta tudjuk, hogy a tehetség több műfajban is képes megmutatkozni.

Amikor a humoristák regényt írnak

A specializálódás korában sokan gyanakvással tekintenek a többműfajúságra, és ennek olykor van is alapja. Bödőcs Tibor esetében viszont elég hamar eloszlott a gyanú, már ha egyáltalán felmerült. Az már a fellépései kapcsán is világossá vált, hogy a humorista szakmához viszonyítva nem akármilyen olvasottsággal rendelkezik, így az első kötetével (Addig se iszik) természetes módon csatlakozott a magyar irodalmi hagyományokhoz: legutóbb tényleg Karinthy volt képes ilyen találó paródiákat összehozni. És pont azért, mert különösebb ellenállás nélkül tudta ráhangolni magát a kedvenceire, illetve annak jellemző manírjaira. A Meg se kínáltak viszont már a regény ambíciójával lépett fel, még ha Magyar Oszkár festő és mázoló monológja, amely a Kádár-korszak utolsó éveitől napjainkig festi fel a maga körképét, igazából egy irodalmi stand-up volt a maga összes erényével és hiányosságával.

A harmadik kötetnél derül ki minden, mondták ezt mindig a tapasztaltabb szerkesztők, mert addigra kifúj a hiúság felhajtóereje, csökken a magamutogatás kényszere, és marad az író. A Mulat a manézsban Hettitánia, a cirkuszállam jeles napját, a rendszer fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepli Luigi King, a kissé már korosodó Porondmester, hűséges sleppje és még hűségesebb alattvalói.

Már ebből is látszik, hogy ennek a regénynek is a szatíra, pontosabban a politikai szatíra a terepe. Ennek megfelelően harsány színekkel dolgozik, a túlzás a legfőbb eszköze, bár a hettitániai eseményeket és légkört összevetve a mai helyzetünkkel ? márpedig folyton összevetjük ? olykor még a legvadabb felnagyítást is rögvalóságként érzékeljük. Hasonló pillanat ez, mint amikor Chaplin Hitlerje a földgömbbel játszadozott A diktátorban, vagy amikor Bacsó Péter filmjében (Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája) a Ceausescu házaspárt alakító Bodrogi Gyula és Udvaros Dorottya a fűlevest népszerűsítette a titán nép olthatatlan étvágyának csillapítására. Az persze még kérdés, hogy a Mulat a manézs is ilyen klasszikussá érik-e majd az Orbán-korszak foglalata gyanánt, mint a fentiek, de van rá esély. Bödőcs poénlavinája, barokkos nyelvleleményei folyamatos összekacsintás az olvasóval: ilyen világban élünk, még nem tűnt fel?

Mohos Márton / 24.hu Bödőcs Tibor humorista estje a Budaörsi Latinovits Színházban 2019-ben.

Kell egy kis idő, amíg Kőhalmi Zoltán sci-fijének borítóján, a marsbéli tájon felfedezzük a macimézes flakont, annyira beleolvad a tájba. Pedig Az utolsó 450 évnek épp ez a flakon, pontosabban a polietilén-tereftalát a főszereplője. A tudományos-fantasztikus irodalmat kedvelő Péter ugyanis épp egy ilyet visz haza a boltból, ami környezettudatos párját, Reginát annyira felbőszíti, hogy végül a szakításukhoz vezet. És így kezdi el különös, 450 évig tartó útját a flakon és kupakja, mert ? tudjuk meg Reginától ? ennyi a műanyag lebomlási ideje.

A sci-fi egyszerre reménykeltő (mégiscsak élni fogunk még négy és fél századon át) és rettentően borúlátó, hiszen a disztópikus világban mérhetetlen szeméthalmok és megoldhatatlan problémák között keresi boldogulását az emberiség. A szöveget átható humor minderre csak gyógytapasz. Míg Kőhalmi első könyve (A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit) a skandináv krimi vérbő paródiája volt, addig a mostani a sci-fi jelenlegi trendjébe, az apokalipszist megelőlegező forgatókönyvek sorába illeszkedik. És a mélyén épp a jövőnk iránti alaktalan szorongás munkálkodik, amit semmilyen poén sem képes elfedni.

És amikor a zenészből szépíró lesz

Mindkét fenti könyv a szatíra mögött lapuló figyelmeztetésen túl alapvetően szórakoztatni akar, egészen más ambícióval közelít az olvasóhoz Kovács Ákos novelláskötete, az Ezt nem lehet megúszni. Elég sokatmondó az a tény, hogy ez nem valamelyik nagyobb cégnél, hanem egy frissen, tavaly alapított kiadónál, az MCC Pressnél jelent meg. A kiadó az alapító szándék szerint a ?konzervatív oldal egy új, mérsékelten konzervatív, mégis friss szellemiségű fóruma kíván lenni?, illetve a kötetekkel ?hozzájáruljunk a hazai és a nemzetközi konzervatív szellemi megújuláshoz?. Az pedig már a szokatlan módon a könyv elejére tolakodó szerkesztői beharangozóból derül ki, hogy ?a lírai nyelven megszólaló, láttató próza, a váratlan szóhasználat, a rabul ejtően plasztikus leírások mögött az író olvasmányélményei is felsejlenek?. Jó lett volna, ha erre magunktól, a szövegek révén jövünk rá.

Szigetváry Zsolt / MTI Kovács Ákos koncertje az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) ifjúsági programján, a Forráspont esten a Papp László Budapest Sportarénában 2021. szeptember 10-én.

Az olvasottság, ahogy a stand uposok esetében itt is kétségbevonhatatlan, a szövegek előképei jól kitapinthatók, mint ahogy az is, hogy a szerző valóban megállt Krúdynál és Aranynál, illetve Hrabaltól sem a modern próza nyelvét leste el. A kötet szövegei ugyanis szinte semmit nem tudnak az Ottlik vagy Hajnóczy utáni magyar próza fejleményeiből, mintha Esterházy vagy Nádas (vagy akár Temesi) sosem létezett volna. A nyelv kis túlzással 19. századi, szinte már olyan körülményes és akadálytalanul áradó, hogy az már-már újításnak, posztmodern gesztusnak tűnik. Hol nem tud túllépni egy nyári vakáció teljesen jellegtelen és nagyon hosszúra nyúló elbeszélésén, hol a talányos karcolatoknak sem derül ki a tétje, mint például az Élő közvetítés, amely egy történelmi pillanatot, Orbán Viktor híres, Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédét villantja fel. És azt, hogy ?mi csak nézünk?.

Az egész kötet arról árulkodik, hogy már a filmrendezéssel is kísérletező Kovács Ákos egy ez egyben képes volt átmenteni azt a manírt, amely a rosszabb dalszövegeit jellemzi, és nem is nagyon kívánt reflektálni a kortárs magyar próza fejleményeire. A saját útját járja abban bízva, hogy a rajongói ide is követik majd. Viszont, ahogy azt könyves forrásunk mondta, a szinte borítékolható példányszámokon túl (ez több tízezret jelenthet) egy ilyen kiadványnak mindig is az a legnagyobb kérdése, hogy képes-e új embereket megszólítani. Hosszú távon ugyanis ez az igazi tétje a hasonló kiadványnak: tud-e a jól egyben tartott táboron túl is olvasókat toborozni, értékeket felmutatni.

A szintén zenész Kollár-Klemencz László esetében ez nem is kérdéses. Két novelláskötet után idén ősszel családregénnyel jelentkezett, amelyben saját famíliájának több generációra visszatekintő történetét, illetve a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó rezesbanda históriáját meséli el. Az Öreg Bandának (vagy mai utódjának) minden bizonnyal ő maga is tagja lett volna, ha időközben nem alapít saját zenekart. Kollár-Klemencz saját elmondása szerint mindig is ódzkodott a dalszövegek megírásától (ezért is a sok ismétlődő sor a korai dalokban), mert nehezen alkalmazkodott a ritmikai és egyéb kötöttségekhez. Az irodalom viszont a zeneszerzés szabadságát hozta el számára, s ez a felszabadultság, az áradó mesélőkedv az Öreg Banda minden sorában érződik, amely egyáltalán nem lóg ki a Magvető ? a kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb kiadója ? kínálatából. Úgy is mondhatnánk, hogy szinte természetesen találta meg a helyét az írók között.

Az olvasóban a négy kötet kapcsán végig az a kérdés motoszkál, vajon mi marad, ha a könyvekről hirtelen lehántjuk a szerzőjük hírnevét és mindazt, amit egy másik műfajban már elért. Mi marad akkor a könyvből? Az Öreg Banda ilyen szempontból minden próbát kiáll, épp olyan érvényes mű marad a Kistehén Tánczenekar és a Szájbergyerek nélkül is, csupán izgalmas adalék, hogy a szerző otthonosan mozog a zenészek világában. Bödőcs és Kőhalmi könyvei viszont észrevétlenül simulnának be az igényesebb (a humor szempontjából kiemelkedő), de az átlagot nem nagyon meghaladó művek közé. Kovács Ákos novelláit pedig minden bizonnyal azonnal félretennénk, ha nem érdekelne minket, hogy ki írta őket: pusztán elsőkötetes szerzőként olvasva meglepően érdektelen a produktum. De még ezzel a kudarccal együtt is távol áll a könyv a celebirodalom puszta üzleti megfontolásokat követő termékeitől.

The post Mi a közös Bödőcs Tiborban és Kovács Ákosban? first appeared on 24.hu.