Amit a covid elvett

?Minden elmaradt, ami személyes, baráti találkozó, rendezvény lett volna? ? von mérleget Jásdi István csopaki borász, amikor teákkal és szörpökkel egy téli hétköznap délelőttön letelepedünk beszélgetni az üres panorámaterem közepén. A békeidőben itt zajló borász-vendégesteket vagy éppen elmélyültebb, szakmázós tematikus kóstolókat nem is üzletileg hiányolja. ?Ezeket nem azért csináltuk soha, mert jó marketing, hanem mert így érzem jól magam. Ettől aztán a vendégek is jól érezték magukat, ami aztán marketingnek sem volt rossz: az emberek egyre inkább vágynak arra, ami hiteles, természetes, személyes.? Ezeket online próbálták pótolni, ahogy mondja: nyomorúságosan. ?Az első Olaszrizling Szerintünk még amatőr is volt, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy pont azt a személyességet nem tudják az online változatok, amik elmúltak, és hiányoznak az életünkből.

Öregszünk itt jó néhányan: Bockkal egyidősek vagyunk, Tiffán még idősebb ? nekünk még sokkal jobban hiányzik minden, mert valószínűleg sok mindent nem lehet pótolni abból, ami most kimarad.

Ahogy mindenütt, a nyár tavaly is, idén is hálásabb volt a birtokon, megtartották például a belépő nélküli, rendre telt házas teraszkoncerteket, irodalmi esteket. ?Ezeket a feleségem szervezi, nem volt hajlandó elengedni őket, és nagyon jól tette. A téli alkalmak, amikor be kell zárkózni egy ilyen térbe, azok nem működtek, nem működnek idén sem.? A szakmai és nyilvános részből álló Vörös Balatonból idén legalább egy podcast született a nagyközönségnek, de a Borászok borásza fórumát Zoomon tartották. Jásdi 2017-ben nyerte el a borászoknak alighanem legkedvesebb címet, amelyet mindig a díj korábbi birtokosai ítélnek oda egy újabb társuknak. ?Ezeken nagyon jót beszélgetünk, időnként vitatkozunk: épp ez a személyesség, ami a leginkább hiányzik. Ahogy a fogyasztóknak is más, mondjuk, a hegyborunkkal egy étteremben találkozni egy jó pincér, sommelier segítségével, megfelelő ételkörnyezetben, mint a harmadik-negyedik polcon egy hipermarketben. De üzletileg nincs okunk panaszra, az áruházak átvették a szenvedő budapesti gasztronómia helyét. És jöttek ezek az erős nyarak: aki nem mehetett külföldre nyaralni, az a Balatonra jött, aminek vannak pozitív, vannak negatív hatásai. Vannak régi visszatérő vendégeink, és most lett pár hónap, amikor megjelentek a marbellai meg a Seychelles-szigeteket járó hazánk fiai, akik kicsit azt várják a Balatontól, amit a Balaton nem tud, ugyanakkor nem tudják, hogy mi az, amiről sokkal többet tudna.?

Mohos Márton / 24.hu Szépen épül a Balaton ? befelé

A járvány nemcsak egydélutáni látogatókat, de azok hullámát is magával hozta, akik a budapesti agglomeráció helyett egészen a tópartig költöztek ki a home office lázban. ?Nagyon megértem, hogy menekültek a pesti bezártság elől: na, ők mind a környéken vágytak házat venni. Nyilvánvaló viszont, hogy szőlőt művelni nem tudnak, nem akarnak, tehát szép lassan zsugorodik az a táj, amiért ide jönnek. Mindenki úgy képzeli el, hogy ő még pont ide tud jönni, de közben már Zánka környékét is kezdik megszállni. Azoknak, akik kiöregedtek, vagy eleve spekulációs céllal vettek szőlőt, ez jó. Azoknak, akik szőlőt akarnak művelni és abból bort készíteni, gazdasági nonszensz. Amikor Csopakon 100-110 millióért adnak el egy hektár szőlőt, és gazdasági épületként felhúznak rajta egy nyaralót, azon nyilvánvalóan nem lehet gazdaságosan szőlőt termelni. Nincs olyan termék ma a magyar borpiacon, ami ezeket az ingatlan- és szőlőterület-árakat elbírja, Franciaországban se lenne sok. Az a szerencsénk, amire kevesen jöttünk rá, hogy itt nem feltétlenül a legmagasabb, legjobb panorámájú helyek adják a legjobb szőlőt, a legkarakteresebb bort, hanem lejjebb is vannak ilyen területek. Ebből élünk.?

?Most éppen a Kerekedi-öböl fölött épül be a valamikori bivalylegelő? ? hoz más nagyságrendű példát a környék átalakulására. ?Ahhoz, hogy beépülhessen, szőlőt kell telepíteni, át kell minősíteni a területet, ami látszólag jól hangzik. Az senkit nem érdekel, hogy a vízparton, a nádas fölött minden lerohad, meg az sem volt szempont, hogy az onnét lefolyó növényvédőszeres csapadék a nádast meg az élővilágot fogja lerombolni. A nemzeti park már lemondott róla, az önkormányzat egy darabig tiltakozott, aztán föladták.

Ebből mindenki csak a politikai nyomást veszi észre ? lehet, hogy az is van, nem tudom ? , de ez alapvetően üzleti nyomás, ami itt van már a rendszerváltás óta.

Mohos Márton / 24.hu

Sehol nincs értelme a szőlőterületként történő eladásnak, mert ha egy gazdasági épületre építési engedélyt szerez valaki, abban a pillanatban tízszeres az ár. Egykori bankvezér ismerősöm 15-20 éve vett egy hektár szőlőt: mondtuk neki, hogy 25-30 millió forintért ez értelmezhetetlen lesz, de utóbb szerzett rá építési engedélyt. Ő ugyan már régen Marbellára költözött, de az építési jogát sikerült eladnia, aztán bérbe adnia 99 évre, ügyes ügyvédekkel kikerülni a gazdák elővételi jogára vonatkozó törvényt, és ott áll a ház. Csak éppen a csapdahelyzetet nem veszik észre azok, akik ide bevásárolják magukat. Egy másik régi barátom is ideköltözött, miután eladta a vállalkozását, föl is mentünk hozzájuk vendégségbe. Mondtam, hogy ugye tudod, hogy ugyanilyen házat fognak eléd építeni? ?Nem létezik, majd én megveszem azt, ha kell, meg elővételi jogom van!? Most ott áll előtte az ugyanolyan, csak másfélszer akkora ház, és szétteszi a kezét, mert ő nem ezért jött ide.

Idegenforgalmi attrakcióban mi, magyarok nem vagyunk gazdagok, de azt a keveset használhatnánk jól: a hagyományos tájat, a Dunakanyart, a Balaton környékét, főleg az északi part épített környezetével, Tihannyal. Ha azt próbáljuk ideépíteni, ami a spanyol tengerparton elfért, akkor ennek nincs jövője. De itt olyan pénzek mozognak, hogy esélye nincsen a táj megtartásának.

Amikor világválság van, a világ összes kormánya, a mienk is, az amerikai is ezermilliárdokat dönt a piacra. Az inflációs folyamatok oda vezetnek, hogy észszerű üzleti terveket már nem lehet készíteni, mindenki menekül az ingatlanba, mert az legalább stabil.

Elég sokat dolgoztam a gazdaságban, hogy tudjam, ennek a logikus következménye az ingatlanpiac néhány éven belüli összeomlása.

Ez az, amit az ember hiába magyaráz, amikor pánik van. Az ember Cassandraként azt érzi, hogy a francba, láttam, hogy mi fog történni, de marhára nem érdekel senkit. Akik most fél hektár szőlőkre építenek borospincének nevezett nyaralót, egy idő után azzal szembesülnek, hogy a következő fél hektárra más épít ugyanekkora házat ugyanolyan tűzivíz-tárolónak mondott úszómedencével, ami mellett megrohad a szőlő, mert nyáron párolog. Amikor véget ér a Covid, rájönnek, hogy nem ezt akarták, és mennének vissza Marbellára, de ugyanez érvényes a tóparti lakóparkokra is. És amikor egyszerre akarják eladni, akkor összeomlik a piac. Ha az ember elég időt tölt az üzleti világban is, szőlőben is, borászok között is, természetben is, akkor ezek viszonylag világos képletek. Ha az ember ideérkezik, akkor hajlamos csak egy részét látni.?

Mohos Márton / 24.hu Tájjellegű, asztali bor: tehát prémium

De miért ne nőhetne a borszőlő a panorámától távolabb? ?A csopakiság, a somlóiság, az egerszólátiság és így tovább meggyőződésem, sokunk meggyőződése szerint a bornak fontosabb jellemzője, mint a fajta, és majdnem olyan fontos, mint a személyiség, aki mögötte van. A franciák szerint a terroir fogalma elsősorban maga a terület, és az ember, aki a szőlőt műveli, bort termeli. Magyarul tájjellegűnek mondanám, ha nem rontottuk volna már el ezt a szót úgy, ahogyan az összeset. Az asztali bor valamikor Ferenc József asztalán volt bor volt, mostanra meg azt jelenti, hogy na, ehhez már ne nyúlj.?

Jásdi István túl az ötvenen, egy külkereskedői karrier után, vállalatvezetői és nyugati (franciaországi) tapasztalattal váltott borra: ingatlanokkal folytatta volna az élethosszig tartó tanulást, amikor a romos egykori püspöki birtok épületére bukkant Csopakon, majd gyerekei és a helyiek távolságtartó figyelme mellett borásszá képezte magát.

?A táj meghatározza a borokat, ha nem is azonos minőségben: a homoki borokat is értékelem, bizonyos karaktert azok is adnak, ráadásul nagy területen egységeset. De amíg Magyarország geológiai térképe egy nagy sárga tenger, a Balaton-felvidék egy mozaik benne a sokféle kőzetével, ahogy Tokajban és másutt is vannak ilyen foltok. Ezek a legizgalmasabb karakterű borok, de ezeket sem a termelő, sem a fogyasztó nem két perc alatt fedezi fel. A fogyasztók túlnyomó többsége soha nem jut túl azon, hogy cukrot, alkoholt, aztán idővel gyümölcsösséget keressen a borban, nem hogy termőhelyi karaktert. Amikor az ember ezzel kísérletezik, ezzel foglalkozik, akkor tudomásul veszi azt is, hogy ezzel lemond a piac 90, 95 százalékáról, ugyanakkor időnként váratlan helyeken talál piacot. Mi évekig ott voltunk Közép-Európa legjobb éttermében, a Steirereckben, ami elég jó visszajelzés volt, de nem jelenti azt, hogy ezeket a borokat mindenki észreveszi. Amikor magyarországi borversenyre küldtem őket, tudtam, hogy ott a vastag borokat, az illatbombákat fogják értékelni ? ültem zsűriben, tudom, hogyan zajlik. Az ember negyven bor közül nem veszi észre a halk elegenciát ? mert ahogy az öreg Figula Mihály mondta,

a nagy bor halkan és tisztán szól. A legjobb bor költségei soha nem térülnek meg. Az én jó közérzetemben térülnek meg, meg abban, hogy amikor leülünk azzal a hat emberrel, aki tudja itt a közvetlen környezetünkben, hogy mit keresünk. Nem mondom, hogy aki mást keres, az nem ért a borhoz. Dehogynem, csak nem ezt az élményt keresi.

Nekünk az első hat-nyolc évünk ráment arra, hogy kitaláljuk, hogy milyen fajtákkal és hogyan érdemes foglalkoznunk. Egy borászati hibát a következő évben jóvá lehet tenni, de a telepítésekkel sok dolgot ötven évre eldöntünk. Próbálunk ahhoz, amit már egyszer kitaláltunk, ragaszkodni, és a saját stílust megtartani, fenntartani.?

Mohos Márton / 24.hu A felületi egység, ami sose volt

?Most épp táblázatba írtam azokat a dolgokat, ahol év közben döntenünk kell, hogy erre vagy arra megyünk, és hogy hány ponton megy ezzel szembe a borászati szabályozás, de nem azért foglalkozom a szabályozással, mert érdekel vagy szeretem, hanem mert úgy szar, ahogy van.

A borászatnak nem az a baja, hogy nincsen lobbiereje. Az a baja, hogy pártállástól függetlenül minden miniszter hagyja magát ott meggyőzni, ahol éppen jár,

és miután nincs egységes álláspontunk, a különböző méretű és szándékú borászatokkal még egy felületi egységet sem vagyunk képesek soha összehozni, a miniszter hazamegy a végén, és azt mondja, hogy gyerekek, ezeket nem lehet követni. Ezért oda-vissza rángat minket a szabályozás, a hatóságok, és nincs olyan borász, akinek ne lenne egyfolytában bűntudata, mert az éppen aktuális szabályok valamelyikét nem tartja be? ? mondja.

Vonódott már be ennél mélyebben is az érdekképviseletbe: az EU-csatlakozási tárgyalások idején aktív volt a családi borászatok európai szövetségében, ő is segített a Medgyessy-kormány agrárcsapatát abba az irányba terelni, hogy álljon ki a magyar bortermelőkért, akiket lelobbiztak volna a francia-olasz borászok. Azok végül a történelmi joguk okán magasabb támogatást kaptak ? az újonnan csatlakozók meg egy külön címkézett póttámogatást, amivel pont ugyanakkorára jött ki a nekik jutó összeg. ?Tipikus kecske is, káposzta is európai uniós megállapodás volt. Azóta is minden uniós megállapodás ilyen.?

Azt még többedmagával sikerült elérnie, hogy a Csopakhoz hasonló történelmi bortermelő területeken ne lehessen uniós támogatással szőlőt kivágni ? szerzett is ezzel bőven ellenséget, mondja. Azt már passzívan figyelte, ahogy ezeken az alacsonyabb rangú szőlőterületeken a kivágások után egy ciklussal tömegével hívnak le újratelepítési támogatásokat.

Kapcsolódó Szepsy István: Kijárok beszélgetni a szőlőtőkékkel Élet és életveszély, vulkánkitörés és agyvérzés, Gioconda mosolya és okoskolbászok, suta test és szabad lélek. Hatputtonyos monológ, vagy inkább esszencia.

?8-10 éve mindenféle érdekképviseletből kivonultam. A Szepsy Pista vagy a Tiffán Ede okosabb volt, ők már régebben abbahagyták. Szepsy akkor ült be utoljára a borászati albizottság ülésére, amikor valamelyik egyetemi vezető, akinek komoly üzletei voltak egyik-másik nagy üzemmel, úgy nyilatkozott, hogy félreértés azt hinni, hogy a hegyaljai vagy a Szepsy-féle dűlős válogatások nagyobb értékűek, mint egyik-másik alföldi asztali bor. Az ember belegondol, a tanárnak milyen szempontjai lehettek: hát az, hogy az egyetemről kikerülő diákjainak a nagy részének ezek biztosítanak munkát, és kutatási megbízásokat is ők adnak. Mi kicsik is vagyunk, szegények is vagyunk: aki pénzt akar csinálni, az ne borászatba fektesse. Akinek nagyon sok van, az csinálhat presztízsborászatot, hátha attól majd kevesebb lesz. Ezzel együtt se cserélnénk senkivel.?

Mohos Márton / 24.hu Az EU megmenti a hagyományos agráriumot. Vagy mégsem?

?Nincsen annyi bor, nincsen annyi szőlő a Balaton-felvidéken, se Somlón jelen pillanatban, mint amennyire európai uniós támogatással pince épült.

Mindenki pincét akar építeni, mert pincét építeni, építkezésből az építőiparon keresztül pénzt kivenni, az üzlet: nem véletlen, hogy építőipari vállalkozók is olyan aktívak lettek a bor környékén. Szőlészkedni, borászkodni önmagában nagyon rossz üzlet.

Miközben megnövekedett a szőlőfeldolgozó kapacitás, idén 43 ezer hektárról szüreteltek Magyarországon. Az uniós csatlakozáskor 90 ezer hektárról beszéltünk, 1990-ben 120 ezerről, a történelmi Magyarországon 240 ezer hektár szőlő volt, és az is főleg a mai ország területén. Ezeket az újonnan épült, hatalmas pincéket nem tudták megtölteni tartalommal, viszont a legegyszerűbb módja annak, hogy még több pénzt vegyenek ki belőlük, az volt, hogy megépítették szemben a tükörképét is. Ilyen több is van az országban. Közben a piac is arrébb ment, kevésbé fogy például az érlelt vörösbor, úgyhogy ezekből az érlelőpincékből most rendezvényhelyszínek lettek.

Megvették a pályázati pénzből a legkorszerűbb gépeket is, amiket öt évig nem lehetett eladni a szerződés miatt, utána aztán megjelentek a piacon a soha nem használt, márkás hordók meg gépek, gyakorlatilag egy másodlagos piaca alakult ki a támogatott eszközöknek. Mindez oda kellett volna vezessen, hogy növekszik a szőlő iránti kereslet, a szőlő ára, ezáltal növekszik a termelési kedv, elkezdünk újra szőlőt telepíteni. Furcsa módon nem ez történt. 90 forint körül van egy kiló szőlő átlagos felvásárlási ára, miközben nálunk 200 forint alatt nem nagyon állnak meg a termelési költségek, de az Alföldön is legalább 150. És fölépült egy olyan borfeldolgozó kapacitás az országban, aminek se piaci, se szőlőbeli kapcsolódási pontja nincsenek a maga nagyságrendjében. Ezért nem hiszek az infrastrukturális beruházásokon, tudományos alapkutatások támogatásán, oktatási támogatáson kívül semmilyen európai uniós támogatásban.?

Volt az idők során pályázat olyan fogadók, bemutatóterek létrehozására is, mint amilyenben az interjú során ülünk. ?Amikor pályázni próbáltunk, kiderült, hogy nem a hozzánk hasonlókra gondoltak, mindenféle hülye indikátorokban nem feleltünk meg az elvárásoknak. Akkor írtam egy cikket az Indexre arról, hogy mennyire felülszámlázzák ezeket, mi hogyan zajlik és mennyire nincsen értelme. Behívtak az akkori állami ügynökségbe, ahol a sajtófőnök azt mondta, túl jó volt a cikk, kénytelenek vagyunk támogatást adni: hárman együtt kaptunk 100 millió forintot. A mai fejemmel jobban jártunk volna, ha nem kérjük, mert hat-nyolc évig biztosan elhúzódott, mire kifizették. Annyi idő alatt magunk is megcsináltuk volna, miközben nagyon hülye kötöttségeket vállaltunk érte.

Egy csomó barátom belement hasonló dolgokba: fölépítette a hatalmas pincéjét, éttermét, mindenét, és csak közben jött rá, hogy az 50 százalékos támogatáshoz fel kellett venni 50 százalék hitelt is, amit a piacról a kamatokkal soha nem fog kitermelni. Azóta úgy élnek túl, hogy minden két évben milliárdos támogatást kell kapniuk, különben megáll a verkli. Az egész egy hólabda, és ha valaki egyszer nem löki utánuk a pénzt, abban a pillanatban ekkora hólabdát kell a bankban kisöpörni.

Azok a nigériai úszómedencék!

Jásdi az egykori veszprémi püspöki birtok legújabb kori gazdájaként, egy terebélyes, hithű evangélikus család sarjaként több kötetet is jegyez: van, amelyikben családi vagy a birtokához kötődő történeteket mesél, van, amiben megfigyel, moralizál, elmélkedik. A legutóbbiban, a Lyukas órában sok téma kerül elő Bill Gatestől odáig, hogy meddig lehet átverni az istenadta népet, akár 23 millió románnal riogatva, akár rezsicsökkentéssel varázsolva a számok körül. Bőven ír Kádárról ? szorgos polgári öntudatot hozva otthonról, nem épp a rajongás hangján ?, aki a beszélgetésünkben is szóba kerül. ?Nagyon jó időszakot éltem meg, az én generációmnak mázlija volt. Viszonylag alulról indultuk: nekünk az ?50-es években a családban gyakran csak egy szobában volt fűtés, ehhez képest óriási fejlődésnek éltük meg azt, hogy padlókefélőgépünk és fűtésünk lett. A kor végén már hagyták, hogy az ember tanuljon, és ha nem vonta kétségbe a rendszert, majdnem mindenhova el lehetett jutni. Ahova meg nem, azok meg majdnem láthatatlanok voltak. Ettől még a gazdaság léggömb volt, amiről ?68 óta Magyarországon nagyon sokan tudták, hogy léggömb. Csak fújtuk együtt tovább, és volt, akinek még az egész élete lezajlott békében.?

Mohos Márton / 24.hu

Adódik a kérdés, most mik a hasonló közös illúzióink. ?Ilyenkor télen Szathmáry Eörs evolúcióbiológussal szoktunk itt bor mellett beszélgetni, például arról, hogy a mai legközösebb és legveszélyesebb illúziónk, hogy fenntartható az életmód, amivel az emberiség ma él. Kitört egy járvány, aminek mindenki keresi az egyetlen pontját és felelősét, ahol, aki miatt kitörhetett. De nem a labor és nem a halpiac a felelős, hanem az, hogy nyolcmilliárdan élünk egy bolygón, aminek lassan kimerítjük az erőforrásait.

Olyan piacgazdaságban működünk, ahol minden egyéni cél szembe mehet az emberiség közös céljaival. Akkor tudunk nyereséget termelni, ha a legtöbbet vesszük ki a közös kincsekből, a levegőből, a vízből.

Eörsnek mindig evolúciós párhuzamai vannak: elértünk egy pontot, ahol egy csomó faj már kihalt volna, és ránk is egész más szabályok lesznek érvényesek. Csak belülről ezt nem lehet látni, és ha fel is ismerem, akkor sem szállok ki a kocsimból, mert holnap Budapestre kell mennem. A Seychelles-szigetekre már nem megyek el, de aki eddig járt, azt mondja, amint újraindulnak a járatok, megy vissza. Nyáron hozzánk már sokan jönnek gyalog vagy biciklivel, de közben Kínában, Afrikában, Indiában ugyanazokat a hülye hollywoodi filmeket nézik, ahol mindenkinek úszómedencéje van az udvaron. Ez az egész illúzió: olyasmit építettünk, építgetünk nyugati társadalmakként, amiben nagyon jó élni, de már tudjuk róla, hogy a világ minket utánzó társadalmai számára nem lehet modell. A működő piacban sokáig hittem, ma is hiszek, de a közjót a piac soha nem fogja jól szabályozni.

Most épp sumérokról olvasok, akiknek hihetetlenül magas színvonalú irodalmuk volt, innen tudjuk, hogy még az időszakuk végén, az utolsó ötven évben is volt olyan szerzőjük, aki meg volt róla győződve, hogy ez a történelem vége, ennél nincsen följebb. Ugyanezt látom itt is, és a leépülésnek is ugyanazok a jelei. A történelemben is mindig időjárási okok jelentették a nagy cezúrákat: átszakadt egy gát a Sárga-folyón, aztán a 38 méter magas árvíz után kezdtek mindent elölről; jött a kis jégkorszak a középkorban és a háborúk az erőforrásokért. Ilyen dolgok felé megyünk, csak nem esik jól belátni, mert már annyira okosak vagyunk, hogy lakótelepet akarunk építeni a Marsra, és az erőforrásainknak a nagyobb része megy el erre, mint az afrikai felzárkóztatásra. De ott is épülnek az autópályák, egyre nagyobb a középréteg, valószínűleg ők maguk is úgy élik meg, hogy ha van is, aki leszakad közben a város szélén, ez velejárója a fejlődésnek.

Szétszakadunk: nem tudunk egymás fejével gondolkodni, mert nem is akarunk. Helyette megmondjuk, hogy hogyan kellene gondolkozni a társadalomról, az egyenjogúságról, a kisebbségi jogokról, ki tekinthető kisebbségnek.

Mindenre érzékenyek vagyunk és mindenkinek joga van annak lenni, hogy aztán az érzékenyített iskolából kikerüljön egy piacra, ami egy picit se érzékeny. Se Jeff Bezos, sem a Pfizer nem szívbajos, amikor ezreknek kell felmondani egy tollvonással.

Mohos Márton / 24.hu

Illúziók a hírek is: ami eljut hozzánk, annak a 80 százalékát úgy gyártották nekünk. Aki felmegy egy közösségi oldalra, pontosan tudja, hogy már csak olyan hirdetéseket kap, amik érdeklik, és olyan emberekkel érintkezik, akikkel nem lehet vitatkozni, mert ugyanazt gondolják. De hát ki merné, ki tudná megtiltani a Facebooknak vagy a Google-nek, hogy adatokat gyűjtsön rólunk, és jobban tudja nálunk, hogy mi mit akarunk holnap? Hiszen ez a céljuk. És onnantól kezdve, hogy ők előbb tudják, hogy mit fogunk akarni, gyakorlatilag már azt akarunk, amit ő akar. Ezt én még a politikai csapdáknál is sokkal nagyobb csapdának érzem. Pedig a Mátrix is mekkora hülyeségnek tűnt húsz éve!?

Egymás mellett, koncentrikus körökben

Két évszázadot felölelő családregényében, a 2018-as Mi maradunkban generációk sorsa fonódik össze az országéval (köztük a világháborús hadseregparancsnoké, Jány Gusztávé, aki Jásdi nagybátyja volt). Nem meglepő módon az egyik ismétlődő motívum az, ahogyan a Kárpát-medencében rendszerint valaki rajtunk kívülit ? törököt, osztrákot, oroszokat ? szükséges túlélni. A polarizáló marketinggépezettel, a teremtett táborokkal most nem egymást próbáljuk túlélni ?  és nem volt-e valójában mindig így, kérdezem. ?Ennyire biztosan nem volt ez tudatosan gerjesztett. A politika marketingkérdés lett. Azok lesznek a jelszavak, amiket a big data tanulmányozása után a legalkalmasabbnak találnak arra, hogy a következő választásig a legtöbb embert győzzék meg? ? vezeti le. ?Megint csak Szathmáry Eörs tudja nagyon szépen elmondani, hogy a legközelebbi rokon fajunkból, a háborús alkatú csimpánzból hogyan lettünk egy viszonylag békésen együtt élni képes faj. Amiket most csatáknak hívunk, élesek ugyan, de valójában viszonylag kevés vér folyik. Az a kevés vér viszont a médián keresztül mindenkihez eljut. Ha fölrobbantanak egy kocsit Párizsban, akkor azt én itt megélem személyes katasztrófaként. Falu lett a világ, miközben a falun belül lehet, hogy nem nagyobbak az ellentétek, mint amikor a csopakiak átmentek az arácsi kocsmába, és valakit megkéseltek. Volt ilyen, de utána visszajöttek az arácsiak, és ők késeltek meg itt valakit. Akkor ez volt az együttélés formája.

A nemzetek kialakulása viszonylag új jelenség: amikor az ezeréves Magyarországra hivatkozunk, elég kis történelmet olvasni, hogy az ember tudja, ott nemzetről egy pillanatig nem volt szó. Államról, ami az egyén biztonságát szolgálta, és amelyben a szlovákok ugyanúgy magyaroknak tekintették magukat, mint az itt élő németek nagy része. Amikor Bismarck után kialakult Németország, a szászoktól a cipszereken át mindenki elkezdte keresni a német gyökereit ? ebben vagyok benne én is, ahogy a villányi svábok és a szekszárdiak is. De ez akkor jó, ha az ember nem azt találja meg, hogy mi az, amitől különbözőek vagyunk, hanem mi az, amiben nagyon egyformák.

Ezért tartom veszélyesnek, amikor egy-egy kisebbség vagy népcsoport elkezd ellenségeket keresni magának. Amikor az összes román ellenség, vagy minden ?buzi? ellenség, vagy az LMBTQ-ellenes emberek mind ellenség. Besoroljuk magunkat kis csoportokba, és utána azon kívül mindenkit ellenségnek találunk.

A politikai marketing nyilvánvalóan nem az értelmes embereknek szól. Sehol, semelyik. De miután mindenki tudja, hogy hogyan lehet választást nyerni, senki nem teheti meg, hogy ne azokat a jelszavakat használja, amivel a legtöbb embert szólíthat meg.

Aki átlát azon, hogy őt manipulálják, az az emberiségnek ugyanúgy kis része, mint azok, akik értékelni tudja a termőhelyi borokat.

Nem feltétlenül ugyanaz a csoport, de azért az ordításon túli szólamokat és a halk borokat meghallók között akadhat átfedés.

Jásdi István időről időre a nyomtatott Mandinerben és a pincészet weboldalán is ír naplót, az utóbbi időben kényszerűen gyakorta a járványról és arról, hogy utóbb kinőhet-e valami jobb a megfagyott világból. ?Az emberek elkezdték felfedezni a közvetlen környezetüket, legalább a családtagjaikkal gyakrabban beszélgettek, mert többet találkoztak egymással ? és arra gondoltam, hogy ebből valami kinőhet. Aztán rájöttem arra, hogy erre is rátelepedett az internet, ami kezdetben puszta eszköz volt, aztán marha sok pénzt lehetett keresni vele, és sok részben megint olyasmire fordítják, ami a kedvező folyamatok ellen hat. Úgyhogy ez a halvány optimizmus már fakult azóta, de még mindig bizakodom. Én alapvetően mindig optimista voltam. Azért, mert ha kinézek az ablakon, vagy reggel kilépek a tornácon, akkor körülöttem a világ rendben van. Családban élni jó, egyedül élni rossz. Barátok közt élni jó, barátok nélkül élni nagyon rossz. A pénz nem hozza meg sem az egyiket, sem a másikat, legfeljebb a fenntartásukhoz lehet szükség rá. De inkább célja legyen annak, hogy élek. Ezért nem tudom elképzelni a munka nélküli társadalomképeket, ahol milyen jó lesz, ha mindenki megkapja az alapjövedelmet. És életcélt ki ad nekik?

Egy időben úgy képzeltem, hogy ha ilyen kis koncentrikus körökben elkezdjük magunk körül rendbe rakni a világot, akkor előbb-utóbb lesznek körök, amik összeérnek. Most azt látom, hogy a koncentrikus körök időnként összemennek. De ettől még lehet, hogy idővel tágulni is fognak.?

The post ?Nem tudunk egymás fejével gondolkodni, mert nem is akarunk? first appeared on 24.hu.