Benedek Miklós, Gálvölgyi János, Egri Márta a szereplői Aldo Nicolaj jeles, idős színészek jutalomjátékának megírt, Hárman a padon című, némiképp hevenyészett, félévszázada sikeres darabjának az Orlai Produkció égisze alatt a 6szín Teátrumban. Két elmagányosodott férfi egy padon ücsörögve, nagy nehezen szóba elegyedik, majd összebarátkozik. Életük értelmévé válik, hogy a friss levegőn üldögélve, kibeszélhetik egymással az örömeiket, megrázkódtatásaikat, összeveszhetnek, kibékülhetnek. Időnként macskáját hajkurászva feltűnik egy nyugdíjas óvónő. Kicsit vele is diskurálnak. Féltékenykedni is lehet rá, meg fölidézhetők a nőügyeik. A sok egy helyben dekkolás után, jókora nekiveselkedést követően, messzi kirándulásra indulnának. De egyiküknek ez akkora izgalmat jelent, hogy éppen az utazás előtt meghal. Sovány darab, arra bazíroz, hogy nagy, öreg színészeknek kevés a méltó játéklehetőség, de szereti látni őket a közönség, és ők majd úgyis megoldanak mindent, kitöltik a foghíjasan megírt szituációkat, ha törik, ha szakad, sikert csinálnak. A magyarországi bemutatón a Pesti Színházban, 1974-ben is ez történt. Kapás Dezső valószínűleg inkább hátradőlt, mint rendezett, pedig egyébként mestere volt a szakmájának. A közönség naná, hogy jegyet váltott három színész ősbölényre, Bilicsi Tivadarra, Páger Antalra, Bulla Elmára. Ezúttal Göttinger Pál sem rendezte agyon a színészeket. Lényegében szabadon hagyta számukra a terepet. Kezdéskor Gálvölgyi újságba mélyed Libero Boccaként. Bizonytalan léptekkel beimbolyog Benedek Luigi La Pagliaként. Akkurátusan letisztogatja a pad szabad részét, és letelepszik. Bocca mintha észre se venné, olvas és olvas. La Paglia vizslatja őt, belebámul az újságba, erre mogorva nézés, felhorgadás a válasz. Két öreg harcos mordul egymásra, hogy aztán valamennyire csak-csak elinduljanak a közös nevező, a nélkülözhetetlenné váló barátság felé, ami egymás froclizásával, gonoszkodó zrikálásával is jár, egy érzelmes, de a színészeknek köszönhetően, érzelgőssé nem váló történetben. Benedek komoly kihagyás után ebben a produkcióban lép fel először fia halála után. Nem hiszem, hogy ez ne jutna eszébe annak, aki nézi, és nem hiszem, hogy lenne olyan, aki szeretettel ne drukkolna neki. Olykor félek, hogy megtántorodásai, fulladásai, rosszullétei valódiak. Időnkénti szövegtévesztései, a mondatokban való elbizonytalanodásai feltehetően igaziak. De ez, ha úgy tetszik, illik ehhez a családja által kitaszított, aggok házába űzni akart, elesett, roppant érzékeny emberhez, akinek szerepében Benedek csakúgy kiváló, mint Gálvölgyi a sajátjában. Ő szabadabb, némiképp felvágós, kezdeményezőbb, fiatalos figurát formál. Persze ugyancsak nagyon el tud bizonytalanodni, képes végletesen elkámpicsorodni. Gyönyörű jelenet, amikor a barátja három napig nem jön, nem telefonál, hiába várja, már-már a legrosszabbra gondol. Nyugtalanul rója a köröket a kis téren lévő pad körül, arca holtsápadt. Majd csak oda vánszorog La Paglia. Büszkén közli, hogy kirándulni volt a családjával, de aztán összeroskadva mondja, nem ez történt, meg akartak szabadulni tőle, szeretetházba akarták paterolni. Megáll a levegő a színpadon és a nézőtéren. Érződik, hogy egy idős embernek ez olyan tragédia, mintha hátba szúrnák. Mintha most lenne itt a világvége, és ezzel számára tulajdonképpen itt is van. De az együttérzés hullámai után csak újra jönnek az elmaradhatatlan szurkapiszkálódások, civódások, visszakerülnek a számukra normális kerékvágásba. Kockázattal járhat idős embereket felléptetni. Könnyebben megbetegedhetnek, elfelejthetik, netán meg sem tanulják eléggé a szöveget. Tarr Mari, a Madách Színház legendás súgója, amikor a Forgószínpad című, öregek színészotthonában játszódó darabot adták, csak úgy vállalta a munkát, hogy nem oldalról kell súgnia, hanem visszahelyezik az időközben a divatból kiment súgólyukat a színpad elejének közepére. Makay Margitnak, aki túl a kilencvenen még játszott Karinthy Ferenc Bösendorfer című kétszereplősében a Játékszínben, mivel az egész egyfelvonásos telefonos párbeszéd, a kagylóba súgták a szövegét. A nagy színésznő ennyi idősen is elegáns, méltóságteljes volt, a humora sem hagyta el. A harisnyáját fellépés előtt gondosan bevizezte, hogy tapadva a lábához, kiemelje még mindig formás bokáját, elvégre a nő, különösen, ha színészből van, mindhalálig nő. És akár mindhalálig szerelmes. Ezt írta meg Örkény István a Macskajátékban. Megmutatta, hogy nem csupán fiatalok, középkorúak habarodhatnak totálisan egymásba, hanem dagadt bokájúak, levegőért kapkodó tüdőtágulásosak is. Kevés az időseknek szóló igazán jó szerep. Annak idején Honthy Hannának és Feleki Kamillnak jócskán bele kellett írni a Csárdáskirálynőbéli szerepükbe, hogy méltó feladat legyen számukra, kellőképpen tündökölhessenek. A 96 esztendős Senkálszky Endrének, aki a kolozsvári színjátszás egyik legmeghatározóbb alakja volt, és jó ideig Kelet-Közép Európa legidősebb, még fellépő színészének számított, a III. Richárdba, Tompa Gábor figyelemreméltó rendezésébe, egyenesen beleírtak egy amúgy nem létező, Polgár nevű szerepet, ami egyetlen röpke monológ. Soha nem fogom elfelejteni. Senkálszky állt velünk szemben, és néhány percbe sűrítve, öblösen messze zengő hangján, karizmatikus egyéniségével, átható, vesénkbe látó tekintetével ránk zúdította hosszú élete színészi, emberi bölcsességét, kérlelhetetlen tisztánlátását. A darab gyűlölettel teli, gyilkos káoszában ő képviselte a józan ész szavát. Felemelő és dermesztő volt egyszerre. Bár fiatalon is főszerepek sorát játszotta, ehhez a döbbenetes hatáshoz nem csak nagyszerű színészetére, hanem évei számára is szükség volt. Az idős, nagy színész, olyan, mint a jó aszúbor, beérett, emlékek tömkelege fűződik hozzá a nézőkben, ha színpadra lép, egész lénye óhatatlanul többletjelentést hordoz. Tolnay Klári és Mensáros László szépkorúakká válva megható könnyedségben lubickolva voltak partnerek a Madách Kamarában. Miközben magától értetődő természetességgel szórakoztattak, óhatatlanul sokkal többről szólt a produkció, mint a darab, aminek bámulatos művészetüket, humánumukat kölcsönözték. Igaz ez Molnár Piroska és Jordán Tamás párosára is a Rózsavölgyi Szalon bemutatóiban. És igaz a Hárman a padon, trióvá bővülő duójára is, Benedek, Gálvölgyi, majd Egri Márta játékára. Utóbbi kurta jelenléteiben is olyan derűs asszonyt tár elénk, akinek mosolya mögött temérdek a fájdalom, de megszenvedett kiegyensúlyozottsága, megőrzött nőiessége még fölkelti az öregurak képzeletét. Minden hiányosság dacára szép este ez. Nevettető és olykor megrendítő, lelket megmozgató. Mert a színházban mégiscsak legfontosabb a színész. És ők hárman zsigerből, istenigazából azok. (Szép Szó)