A világ fontos kérdéseire, miszerint hogy működik a politika, lesz-e háború, mi alapján döntenek a politikusok létfontosságú ügyekben, van egy állandó és kiegyensúlyozott forrás, ami mindig választ ad. Ez a Yes, minister! vagyis az Igenis, miniszter úr! című brit sorozat, aminél soha semmi nem ábrázolta még pontosabban a politika és a hatalom működését. Még arra is választ kaphatunk rá, hogy mi történik Oroszország, az Egyesült Államok és Európa között.

Az Igenis, miniszter úr!-nak, pontosabban annak egy későbbi évadának, amelyben a főszereplő Jim Hacker már Nagy-Britannia miniszterelnöke, van egy olyan része, ami a nukleáris elrettentést és a háborús cselekményekre adott nehéz válaszokat szeretné ismertetni. Ebben a részben a miniszterelnököt az egyik tanácsadója válasz elé állítja, hogy mit tenne, ha az oroszok megszállnák Európát. Megnyomná-e adott esetben A Gombot, elindítva ezzel a nukleáris háborút.

Hacker először magabiztosan válaszolja, hogy természetesen meghozná az áldozatot, és elindítaná a rakétákat, ha az oroszok megindulnának. A későbbi kérdésekből azonban kiderül az is, hogy a háború mindig csak visszatekintve ennyire egyértelmű. Melyik ugyanis az a cselekedet, amit már tényleg a határok átlépésének tekintenek a vezetők, és amelyet már visszafordíthatatlanul meg kell torolni? Az Igenis, miniszter úr!-ból kiderül, hogy egészen biztosan talán a brit miniszterelnök is csak London orosz megszállását tekintené annak.

Ehhez képest érdekes, hogy miközben a világ nagyhatalmai hetek óta úgy pózolnak Ukrajna körül, mintha a kubai rakétaválsághoz utaztunk volna vissza, a tét ennél jóval kisebb. A világ két vezető atomhatalma között fel sem vetődik igazán a nukleáris háború gondolata. Oroszország számára ugyanis egyértelműen a direkt háború elkerülése lenne a legjobb lehetőség.

A helyzet igazából nem nagyon változott az elmúlt években, ez is érdekessé teszi a konfliktus kiélesedését. Az Egyesült Államok már Barack Obama elnök alatt látványosan elfordult Európától, Donald Trumpot pedig még kevésbé érdekelte a kontinens sorsa. Ebben Joe Biden sem tesz mást. Európa azt gondolhatta, hogy az elnök, aki ezer szálon kötődik a kontinenshez ? a Balatonnál volt nászúton és egész szenátusi karrierje alatt külügyi munkát végzett, ráadásul nagyrészt a hidegháború alatt ? a legjobb dolog lehet Európa számára. És ez valószínűleg igaz is, Joe Biden a legtöbb, amit Amerikától Európa kaphat. Most azonban kiderült, hogy valójában mennyire kevés is ez.

Oroszország célja Ukrajna tervezett bekebelezésével, illetve a saját politikai hatalmának Ukrajna fölé projektálásával nem más, mint ami eddig volt. Az oroszok, illetve Vlagyimir Putyin, szeretnék visszaszerezni, pontosabban nem elveszteni a posztszovjet területeket, amelyek kényelmes ütközőzónát jelentenek Oroszország és az atlanti szövetség között.

Pontosan ez magyarázza azt, hogy miért nem engedte el Oroszország Aljakszandr Lukasenka kezét, amikor tömegek tüntettek ellene az utcán. Ahogy azt is, miért volt olyan gyors az orosz beavatkozás Kazahsztánban, amikor ott szerették volna megdönteni a kormányt. Az orosz segítségnek mindkét helyen ára volt, mert mindkét helyen szorosabb orosz kontroll alá került a kormány, még ha ez a gyakorlatban nem is jelent igazán sokat. Kazahsztán és Belarusz egyformán fontosak Oroszország számára, mint ahogy Ukrajna is.

Sergey Guneev / Sputnik / Sputnik via AFP

Putyin fejében az elmúlt másfél évtized eseményei úgy tűnhetnek, hogy a Nyugat erővel vette el tőle Ukrajnát, amikor a tüntetők a narancsos forradalom idején megbuktatták a hozzá közel álló, de még nem vazalluskormányt. Ukrajna Oroszország számára nem csak Európa felé ütközőzóna, hanem kijárat is a tengerre, ezért volt minél fontosabb időben elfoglalni Kelet-Ukrajnát és a Krímet. De ahhoz, hogy Ukrajna orosz befolyás alá kerüljön, nem feltétlenül kell Oroszországnak ténylegesen lerohannia azt.

És itt jutunk vissza az Igenis, miniszter úr!-hoz. Mi számít ugyanis Ukrajna lerohanásának? Amikor Oroszország bekebelezte a Krímet, felségjelzés nélküli, oroszul beszélő (ami ott nem szokatlan, hiszen mindenki oroszul beszél) katonák jelentek meg, majd hivatalos népszavazáson döntött a terület arról, hogy visszamennek Oroszországhoz. Ok-e a háborúra az, ha 130 százalék szavaz igennel egy népszavazáson? Amikor Kelet-Ukrajna orosz befolyás alá került, az ott élő oroszajkú kisebbség, pontosabban ott többség, elviekben saját maga kezdett háborút vívni a kijevi kormány ellen. Oroszország sosem ismerte el hivatalosan, hogy részt venne ebben a konfliktusban, sőt, vehemensen tagadták azt. Ok-e a háborúra, ha be lehet bizonyítani, hogy orosz katonák Szevasztopolból posztoltak az Instagramra? Megindulnak-e a nyugati katonák ennyi bizonyíték után?

A mostani helyzet pont azért nem jó az orosz kormánynak, mert nem állhat elő ilyen helyzet. Miközben pár éve talán elsétált volna a világ amellett, hogy egy puccs során megbukik az ukrán kormány, majd egy Oroszországhoz lojálisabb másik kormány kerül hatalomra, a mostani felfokozott állapotban már lehet, hogy ez is háborús cselekménynek számítana. Az orosz csapatösszevonás és az erre adott amerikai reakció pont a hatalom sunyi és bújtatott átmentését tudja megakadályozni.

Ez csak azért baj, mert ebben a helyzetben Oroszország számára kevés lehetőség van. Azt nem engedhetik meg, hogy Ukrajna a NATO tagja legyen, ahogy azt sem feltétlenül, hogy az Európai Unióé, bár itt több mozgástér van. A NATO pedig azt nem engedheti meg, hogy az oroszok megszálljanak egy olyan országot, ami közvetlenül határos több NATO-tagországgal, például Magyarországgal.

Eközben az Európai Unió csak keresi a helyét. A NATO az elmúlt években kissé atavisztikus, céljait és okát vesztett szervezetnek tűnt, hiszen Európa arra készült, hogy a szabadkereskedelem hatékonyabb fegyver, mint a geopolitika. Simán lehet, hogy egy olyan világban, amelyben a három szuperhatalmat nem a hidegháború alatt szocializálódott, és a geopolitikai reflexeket automatikusan elsajátító vezetők irányítanak, ez igaz is lenne. De Putyin, Biden és részben Hszi Csin-ping is a korábbi évszázad emberei, és a korábbi évszázad reflexei szerint működnek.

Az Európai Unió külügyminiszterei hétfőn megegyeztek, hogy egységesen lépnek fel Oroszországgal szemben. Ebben az esetben még Magyarországnak sem érdeke a helyezkedés, hiszen az eddigi oroszbarát vétóknál arra játszottunk, hogy uniós tagországként az oroszok számára értékes kapcsolat lehetünk. Most viszont sokkal veszélyesebbnek tűnik, hogy Oroszország adott esetben megjelenhet a keleti határainknál. Magyarországnak és az Orbán-kormánynak az az érdeke, hogy ne legyen háború Ukrajnában, és ezt Szijjártó Péter nyilatkozatai is tükrözik.

Valeria Mongelli / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP

Az uniós külügyminiszterek egyetértettek abban, hogy ha probléma lesz, szankciókat kell kivetni Oroszországra. Mivel az EU a gazdasági hatalomban hisz, a katonai erőben egyre kevésbé, az unió szemében ez komoly fenyegetés. Mások szemében kevésbé.

Az Európai Unió tagállamainak katonai képességei bizonyos szempontból korlátozottak. Hiába lenne egyébként kifejezetten erős hadserege, nem arra van kitalálva, hogy erőt mutasson távoli földrészeken. Európa nem tudna megakadályozni egy háborút, amelyben egy szomszédos országot rohannak le. Az Egyesült Államok viszont igen, hiszen az elmúlt évtizedek során pont ezt a képességét fejlesztette a maximumra.

Csúnya leegyszerűsítése a világnak, de Amerika abban jó, hogy erőt mutasson távoli országokban is, Oroszország abban, hogy folyamatosan egyensúlyozva biztosítsa a geopolitikai mozgásterét, Európa pedig abban, hogy békeidőben gazdasági nyomásgyakorlással hasson racionális hatalmi szereplőkre.

A mostani idők viszont nem békeidők, és a szereplők sem feltétlenül racionálisak. A kiélezett helyzet arra utal, hogy az oroszok hatalmi ernyőjének kiterjesztése Ukrajna fölé nem most fog megtörténni, de már ahhoz is komoly engedményeket kell tenni Oroszország számára, hogy ne legyen valódi háború.

Vlagyimir Putyin a Krím elfoglalása idején volt legutóbb igazán népszerű, azóta a hatalma ugyan stabil maradt, a népszerűsége viszont folyamatosan csökkent. Oroszország az elmúlt évtizedben nem volt igazán sikeres gazdasági szereplő. Nem nehéz ebből Putyin számára azt a következtetést levonni, hogy akkor népszerű, ha sikeres háborúkat folytat, miközben ez is durván leegyszerűsített értelmezése a világnak. De az biztos, hogy nem engedheti meg magának azt az arcvesztést, hogy a nyugati szövetség ereje előtt meghajol. Ebből a szempontból az, amit az Európai Unió csinál, ha elrettentésre nem is jó, közelebb hozza a háború elkerülését, mint az amerikai válasz, hogy fegyvereket küldenek Ukrajna határaira. A status quo megtartásához ugyanis hagyni kell kibúvót az agresszor számára is.

Az Egyesült Államok könnyebben engedné el ezt a háborút, de csak akkor, ha a mostani helyzet marad fenn Ukrajnában. Joe Biden egy év alatt elvesztette az előnyét a republikánusokkal szemben. Az afganisztáni katasztrófa és a magas infláció mellett nem engedheti meg magának, hogy azt hallgassa a republikánusoktól, hogy Ukrajnát is ő dobta oda Putyinnak.

Az viszont biztosnak tűnik, hogy a NATO és az Európai Unió számára komoly ébresztő a mostani helyzet. A NATO helyzete stabilabbnak tűnik a külső fenyegetés miatt, mint korábban bármikor, hiszen az oroszok izmozása ismét felhívta a figyelmet arra, hogy szükség van a transzatlanti szövetségre. Az Európai Unió pedig azt tanulhatja meg, hogy ha nem erős, nem ülhet le a tárgyalóasztalhoz sem. Amerika pedig nem lesz ott mindig a háta mögött.

The post Komoly pofon az ukrán helyzet az EU-nak, de még mindig az európai válasz vezet legkevésbé háborúhoz first appeared on 24.hu.