Hideg. Hideg az egész család.

így kezdődik Kemény István nagy verse, és ez a sor mintha Pedro Almodóvar új filmjéhez is illene. Ami első hallásra nagyon meglepő, tekintve, hogy Almodóvar bő negyven éve szinte kizárólag melodrámákat rendez, a forró szeretet és az emésztő vágy történeteit. A nagy érzelmek a Párhuzamos anyákból sem hiányoznak, a film kulcspillanataiban a szereplők mintha mégis meghökkentően érzelemmentes, kegyetlen, hideg döntéseket hoznának. Ez teszi zavarba ejtővé a leghíresebb spanyol rendező új művét, de azoknak, akik úgy érzik, Almodóvar nekik már nem tud újat mutatni, éppen emiatt érdemes megnézni.

Amúgy a hetven felett járó Almodóvar mostanában mintha kísérletezgetne, ha óvatosan is. Miután elkészítette az önéletrajzi ihletésű, szomorú-szép Fájdalom és dicsőséget ? legjobb filmjét az utóbbi tíz évből ?, végre rászánta magát, hogy forgasson valamit angol nyelven. Az emberi hang című, félórás kisjátékfilmben a Tilda Swinton alakította hősnő egy stúdióműterem közepén berendezett díszletlakásban folytat egyoldalú telefonbeszélgetést nagy szerelmével, aki elhagyta őt. A nőnél nincs más, csak a férfi kutyája, egy marék nyugtató meg egy fejsze. A szándékos műviségét különösebben nem indokoló, enyhén irritáló rövidfilm ? amit nálunk a tavalyi spanyol filmhéten lehetett megnézni ? után aztán Almodóvar előállt a Párhuzamos anyákkal, amelyben nemcsak egyéni sorsokról, hanem a spanyol történelemről is mesél.

A Párhuzamos anyák ugyanis nem egy film, inkább kettő. Az egyikben megismerjük a negyven körüli Janist és a tinédzser Anát, két véletlenül megesett nőt, akik a kórházban találkoznak először, és kislányaik megszületése után is kapcsolatban maradnak. Mindketten apa nélkül nevelik a gyereküket, és csakhamar előre nem látható tragédiák és sorsszerű válságok érik őket, amik végső soron ahhoz vezetnek, hogy összeköltöznek, és Ana Janis bébiszittereként kezd el dolgozni. Ez az egyik történet, a másik pedig Janis küzdelme azért, hogy egy tudóscsoport feltárja a szülőfaluja határában húzódó tömegsírt, amelybe a helyi férfiakat lőtték bele a spanyol polgárháborúban, köztük Janis dédapját. A személyes sorsok elrendezése és a társadalmi-történelmi sebek begyógyítása persze egymásba fonódik ? Janis gyerekének apja a feltárást vezető, mellesleg nős antropológus ?, de inkább csak a felszínen.

Almodóvar érzékelhetően összefüggésbe hozná a polgárháborúban elárvult nemzedék örökölt traumáit azzal, hogy miért nehéz anyának lenni a jelenben, de ezt a kapcsolatot inkább csak megértjük, mintsem átéreznénk. Márpedig a melodráma a szív, nem az agy műfaja.

Leginkább azzal nehéz mit kezdeni, hogy Almodóvar az egyik jelenetben a pszichológiai hitelességre és a nézők érzelmi azonosulására épít ? Ana és Janis kapcsolata is konfliktusokkal terhelt, de a fiatal lánynak az anyjával, illetve Janisnak a gyereke apjával is meg kell küzdenie ?, a következőben viszont olyan gyorsan rendezik át az életüket a szereplők, ami minden érzelmi hitelességnek ellentmond, és rendkívül súlyos törést okozna bármilyen egészséges lelkivilágú embernek. Ha ez utóbbi fordulatok a melodráma műfajából adódnak, amely a gesztusok eltúlzására, az érzelmek túlfeszítésére és sűrítésére épít, akkor Almodóvar fölöslegesen untat a hosszabban kibontott lelki tusákkal. Ám ha Janisékat igazi embereknek kell látnunk, akkor bizonyos reakcióikat és döntéseiket csak taszítóan hidegnek tudjuk értelmezni.

Ez a fel nem oldott feszültség is hozzájárul, hogy a polgárháborús sír feltárásának komor mellékszála leválik a történetről. Eleinte a magánéleti konfliktusoknak megágyazó ürügynek tűnik, majd az epilógusban kanyarodunk vissza hozzá, ahol a rendező zárásként mázsás súlyokat aggat erre a valóban önálló filmet érdemlő történetre. Mindez ahhoz vezet, hogy a Párhuzamos anyák formája nem szervesül egységbe, inkább töredezett, enyhén zilált hatást kelt.

Hogy ez mégsem teszi tönkre a filmet, Almodóvar védjegyszerű stílusérzékének és a keze alá dolgozó, csodálatos színésznők áldozatos munkájának köszönhető.

Ha a Párhuzamos anyák egy-egy fordulatát nem is értjük, a képei akkor is velünk maradnak: ahogy a falusiak hullapózban befekszenek a nagyapák tömegsírjába; ahogy a kamera egy rózsaszín eperfagylaltról átmozog Janis hidrogénszőke frizurájára.

Az talán csak a magyar középosztály perspektívájából álomszerű, hogy Almodóvar hősnőit borzasztó veszteségek érik ugyan, de végig fenségesen berendezett, tágas lakásokban szenvednek Madrid belvárosi részén, ahol egyedülálló anyaként is kétfős személyzetet tudnak fizetni. Annyi viszont a világ összes nézőjének feltűnik, hogy Penélope Cruz hajszolt középkorú anyafiguraként is a földkerekség első számú filmsztárjának néz ki.

A Volverben nyújtott alakításához hasonlóan Cruz ezúttal is képes elérni, hogy karaktere egyszerre maradjon talajközelben és emelkedjen tragikus, nagyszabású delnővé (a 2006-os filmért a színésznő Oscar-jelölést és megosztott cannes-i díjat kapott, a Párhuzamos anyákért a velencei filmfesztiválon díjazták). Janis nemes nyugalmát Milena Smit Anájának vibráló kiszámíthatatlansága kavarja fel, de Almodóvar forgatókönyvének buktatói olykor mindkét színésznőt kényelmetlen helyzetbe hozzák ? egyedül a rendező filmjeinek emblematikus alakja, Rossy de Palma gesztusai tűnnek minden jelenetében természetesnek, áradóan nagyvonalúnak. Cruz, Smit, De Palma és a szereplőgárda többi tagja nagyszerű munkát végez. Még jobb helyen lettek volna egy gondosabban felépített, árnyaltabb, bölcsebb filmben.

Párhuzamos anyák (Madres paralelas), 2021, 120 perc. 24.hu értékelés: 6,5/10.

The post Penélope Cruz elkísér a bölcsőtől a sírig first appeared on 24.hu.