Zuhan a Hold. Szökőár pusztít. New York megsemmisült. Az amerikaiakat evakuálták. Fel kell repülni az űrbe. Hogy mikor? Huszonnyolc perc múlva.

Rég láttunk olyan filmet, ami annyira feszes időbeosztással dolgozott volna, mint a Moonfall.

Amíg más megissza a reggeli kávéját, Roland Emmerich romba dönti a nyugati partot, aztán a keletit is, felküld az űrbe egy múzeumból kigurított, régi űrsiklót, levezényel egy családi drámát összesen négy elvált szülő szereplésével, és még arra is marad ideje, hogy újraírja az emberiség történelmét.

Mindez azt jelenti, hogy a Moonfall kulisszahasogatóan ostoba film, de azt is, hogy helyenként elég jól lehet szórakozni rajta.

Vertical Film

Pedig Emmerich nemrég még a megkomolyodás jeleit mutatta. A függetlenség napja és a Holnapután sci-fi katasztrófafilmekre szakosodott rendezője legutóbbi filmjeiben kontinensek helyett mindössze második világháborús repülőgépeket és hajókat borított lángba (Midway), esetleg melodrámai pátosszal adta elő a William Shakespeare kilétével kapcsolatos legröhejesebb, milliószor megcáfolt teóriát (Anonymous). Egy Emmerich léptékű rendezőnek ezek a filmek olyanok voltak, mint másnak egy keresztrejtvény-fejtéssel töltött, esős vasárnap délután. A Moonfall nézői végre visszakapják a régi Roland Emmerichet: aki gyermeki lelkesedéssel vezényel le tömegkatasztrófákat, akinél valaki mindig le akarja dobni az atombombát, míg másvalaki rááll egy felfordított sörösrekeszre, és a hangosbeszélőbe kiáltja, hogy Isten áldja Amerikát.

A Moonfallban ez az ember Jocinda Fowler, volt űrhajós, jelenleg a NASA magas rangú vezetője. Nem tudni pontosan, mi a munkája, de Emmerich kineveti azt, aki ezen gondolkodik: mikor Jocindát a munkahelyéről keresik, a telefonja azt írja ki, ?NASA? hív. Kisvártatva a nő lesz a NASA igazgatója, mert úgy tűnik, csak neki van ötlete elhárítani a napokon belül bekövetkező katasztrófát, jelesül, hogy a Hold röppályát változtatott, és tempós köröket keringve közeledik a Földhöz. Hogy mi történt a Holddal, arról csak egy futóbolondnak látszó hobbicsillagász állít biztosat: szerinte a Hold nem természetes égitest, hanem mesterségesen létrehozott ?megastruktúra?, ami valamilyen oknál fogva meghibásodott.

Vertical Film

Itt jön a képbe a történet harmadik hőse, Brian, a levitézlett asztronauta, aki tíz évvel ezelőtt rejtélyes fekete ködfelhőt látott az űrben, de ezt senki nem hitte el neki. Egészen mostanáig, amikor kiderül, hogy a sötét pára megfertőzte a Holdat. Még csak fél óra telt el a filmből ? említettük, hogy Emmerich nem vesztegeti az időt ?, de máris egyértelmű, hogy végül ez a három ember repül fel a Holdra, és amit ott találnak, azt minden józanabb forgatókönyvíró kihúzta volna az első vázlatból.

Furcsa módon azonban a Moonfallnak éppen a hülyeség áll jól. Ez Emmerich nagy rendezői leleménye: olyan meggyőzően, csillogó szemmel adja elő eszement meséit, hogy végül hátradőlünk, és hagyjuk, hogy elkápráztasson bennünket.

Az Egyesült Államok elnöke hős vadászpilóta? Nyilván. Jeff Goldblum és Will Smith szivarra gyújtanak a földönkívüli anyahajó belsejében? Miért, mit szívnának, e-cigit? Ez csak két emlékezetes mozzanata A függetlenség napjának, Emmerich legnagyobb sikert aratott filmjének, amire mi is szeretettel gondolunk. Ehhez képest indokolatlan volt a gúnyos kacaj a Holnapután vetítésein, mikor hőseink elfutottak (!) a hirtelen beálló fagy elől, mert az sem volt nagyobb ostobaság, mint bármi A függetlenség napjából, a Godzillából vagy az Anonymousból ? mivel ez utóbbi nem hegy méretű sárkánygyíkokról, hanem valóban élt emberekről szólt, a magunk részéről egyedül itt vettük rossz néven a handabandázást.

Vertical Film

Sajnos azonban a Moonfallon meglátszik, hogy Hollywoodban már nem Roland Emmerich számát tárcsázzák, ha tető alá hoznák a következő mozgóképes vidámparkot (pedig a rendező mobilja biztos kijelezné: ?stúdió?).

Az ilyenkor előtalicskázott negyedmilliárd dollárt ma szuperhősfilmekre költik, Emmerich ezért kénytelen volt kisebb költségvetésből, gazdaságos kiszerelésben elpusztítani két égitestet.

Onnan kért pénzt, ahonnan kelet-európai miniszterelnökök is szoktak, vagyis a kínaiaktól, cserébe bele kellett tennie egy kínait a filmbe (ő Jocinda bébiszittere, aki a világvége árnyékában meg is tanítja kínaiul a fogékony lurkót). Ám a kínai tőkével együtt sem gyűlt össze akkora büdzsé, hogy a rombolás olyan jól nézzen ki, mint A függetlenség napjában és a Holnaputánban. A Holdat foglyul ejtő, sűrű, fekete köd viszont így is remekül mutat, különösen akkor, amikor ?életre kel?, és megtámadja a közeledő űrhajósokat. Ezek a jelenetek olyan hátborzongatóak, mint a kilencvenes évek sci-fi horrorjai.

A szebb napokat látott űrhajósokat szebb napokat látott sztárok játsszák, Halle Berry és Patrick Wilson, és néminemű fásultság érezhető az alakításukon. Talán belátták, hogy szerepeiket a legósdibb közhelyekből tákolták össze az írók, köztük az Emmerich két korábbi forgatókönyvébe is besegítő, egyébként zeneszerzőként ismert Harald Kloser. Az ő műkedvelő attitűdje tükröződik a Holddal kapcsolatos, hajmeresztő összeesküvés-elméletek igazolásán is, de persze kár lenne ezt vagy a Moonfall bármelyik másik ötletét komolyan venni. Amíg a közelgő világvégére figyelmeztető, legutóbbi hollywoodi film, a Ne nézz fel! a szatíra örve alatt komoly Üzenettel készült, addig Emmerich a zord katasztrófa jeleneteivel is az önfeledt, bugyuta szórakoztatást célozza. A film bárgyú, a szándék nemes.

Moonfall (2022), 130 perc. 24.hu értékelés: 4,5/10.

Kránicz Bence további cikkei Nem követemSzerzőim Hová tűnt a szex Hollywoodból?Penélope Cruz elkísér a bölcsőtől a sírigEz a méltóságát megőrző tehén 2022 valószínűtlen hőse

The post Demjén Rózsi szerint sajtból van a Hold, a Moonfall szerint meg fémből first appeared on 24.hu.