A forgalmazás szeszélyei folytán a magyar mozinézők Kenneth Branagh-val tölthetik a februárt. A múlt héten Hercule Poirot-ként somolygott a bajsza alatt a Halál a Níluson rendező-főszereplőjeként. Ott közelről szemügyre vehettük őt, a Belfastban pedig elmeséli a gyerekkorát. Noha Branagh töretlen lelkesedéssel castingolja magát a saját filmjeibe, a mostaniban nem játszik. Mégis jobban megismerhetjük ebből, mint az Agatha Christie-adaptációból. Ami azt illeti, jobban, mint bármelyik korábbi filmjéből: a Belfast Branagh erősen önéletrajzi ihletésű, személyes története, egyben óda a szülővárosához. Ebben a filmben Belfast nemcsak az észak-ír főváros, hanem az otthon, a gyerekkor és a boldogság szimbóluma.

Jóllehet, a boldogság szimbólumában nem szoktak Molotov-koktéllal dobálózni, márpedig a történet főhőse, a kilencéves Buddy pontosan emiatt kénytelen abbahagyni a fakardozást az utca közepén. Mielőtt ajtókat kezdtek volna gyújtogatni a szomszédok, úgy tűnt, hogy Buddy családjának belfasti utcája maga a földi Paradicsom, ahol együtt játszanak a környékbeli kisgyerekek, a felnőttek pedig kalákában vigyáznak egymás csemetéire. Ám mindez csak addig érvényes, amíg a helyi protestáns kemény fiúk úgy nem döntenek, többé nincs kedvük együtt élni katolikus felebarátaikkal.

UIP-Duna Film

Számtalan mozzanat árulkodik Branagh filmjében arról, hogy a gyerekkori tudat által megszűrve, hézagosan értett valóságot látjuk, nem pedig a múlt elemző, körültekintő értelmezését. E bizonyítékok egyike, hogy a belfasti utcák percek alatt változnak idilli játszótérből háborús zónává, és vissza: nem számít, hogy égnek a porták, másnap a kis Buddy már megint a régi lelkesedéssel lohol az aszfalton.

Branagh hangsúlyosan díszletszerű világot épít. Otthonos belső udvarok ? középen Ciarán Hinds trónol a kerti budin ? és alacsonyra épített téglafalak tagolják ezt a gyerekkori teret, ahonnan Buddynak semmi kedve elköltözni. Mégis miért akarják rosszarcú trógerek feldúlni ezt a békét olyan vallások nevében, amelyek között a kisfiú amúgy sem tud különbséget tenni? Pláne, hogy az ő temploma nyilvánvalóan a mozi: visszafojtja a lélegzetét, mielőtt a Csodakocsi a levegőbe emelkedne, és a zavargások életveszélyes helyzeteit is a Délidő párbajjeleneteként éli meg.

UIP-Duna Film

Mit sem számít, hogy a hatvanas évek végén kirobbant észak-írországi konfliktus elsőrendűen nem vallási kérdés volt, hanem etnikai és politikai. Branagh semmit nem magyaráz el a történet hátteréről, és nem is érzi, hogy el kellene. Főhőse tudatában, érthető módon, gyermeki érzetek, ösztönök, babonák kavarognak, de a rendezőnek nincs jobb ötlete, mint hogy ezt a tapasztalatot a Belfast jobb pillanataiban megkapó nosztalgiával, a rosszabbakban szentimentális giccsel ragadja meg.

Van abban valami veszélyes és ízléstelenségre csábító, hogy a digitális film korában bármit meg lehet csinálni a vásznon. Ezt a Belfast is visszaigazolja: ahogy a Buddyék családja által moziban megnézett filmek színei átszűrődnek Haris Zambarloukos fekete-fehér képeire, vagy ahogy a széles látószögű lencse groteszk tablóvá torzítja a megható családi csoportképeket is, abban kevésbé a letisztult alkotói szándék eredményét látom, mint inkább sajnálatos szépelgést.

Persze, a Belfast olyan típusú, markánsan stilizált megidézése a címbeli városnak, mint amilyen az Amarcord volt Rimini-külsőnek, Spike Lee Crooklynja Brooklynnak, a Roma Mexikóvárosnak vagy legutóbb az Isten keze Nápolynak. Ám ezekkel a ? meglehet, talán kissé igazságtalanul kiválasztott ? filmekkel ellentétben Branagh rendezése vizuálisan nem elég fantáziadús, társadalomképében aligha összetett, és életszagú, személyes sztorikban sem bővelkedik.

UIP-Duna Film

Mi az tehát, amiért igazán lelkesedhetünk a Belfastban? Legfőként a főhős családja. Ők sem kifejezetten bonyolult jellemek, de Branagh annyi törődéssel és szeretettel, valamint a kis színészi rezdülések iránti figyelemmel mutatja be őket, ami megnemesíti a filmet. Buddy nagyszüleinek állandó zsémbelését Hinds és Judi Dench nyilvánvalóan akkora rutinnal oldják meg, amennyiből a Royal Shakespeare Company egy teljes évadot kigazdálkodna. Nagyobb meglepetés lehet ? főleg azoknak, akik Jamie Dornant csak A szürke ötven árnyalatából ismerik ?, hogy Dornan tisztességes színészi alakítást nyújt a kisfiú apjaként, és valahogy azt is lerázza magáról egy sármos félmosollyal, hogy Branagh-nak eltökélt szándéka kifaragni a hősies apafigura szobrát.

Noha Branagh nem tűnik fel a filmben, könnyű elképzelni őt, amint a kamera mögött áll, és jelenetről jelenetre, egyik esztétikusan befotózott utcaképről a másikra elmorzsol egy könnycseppet. Ez a remek színész és tehetséges rendező, a brit színházi és filmes hagyományokat egyszemélyes intézményként Hollywoodba exportáló alkotó kétségtelenül megérdemelte, hogy megannyi film után, amelyekben William Shakespeare alakjait keltette életre, most végre leplezetlenül forgasson egy filmet saját magáról. Munkájának eredménye, hogy a Belfasttal való nézői elégedettségünk mértéke egyenesen arányos lesz a Kenneth Branagh iránti rajongásunkkal.

Belfast (2021), 97 perc. 24.hu értékelés: 7/10.

Kránicz Bence további cikkei Nem követemSzerzőim Mi rejlik Poirot bajsza mögött? ? a Halál a Níluson választ ad a nagy kérdésreWill Smith kiállhatatlan sportapukaként juthat fel a filmvilág csúcsáraOscar 2022: Hollywood behódolt a streamingnek, és már feliratokat is olvasnak

The post Újraálmodta a lángoló-gyönyörű Belfastját Hollywoodban first appeared on 24.hu.