Az idén 5. éve turnézó Van Gogh Expo eddig több mint 5 millió látogatót vonzott be, a USA Today a tavalyi év leglenyűgözőbb kiállításának választotta, a CNN pedig a legjobb 12 közé sorolta.

Volt már alvási paralízised? Tudod, az az állapot, amikor hirtelen felriadsz álmodból, lebénulnak a végtagjaid és furcsa hallucinációkat látsz, aztán egy pillanat alatt el is múlik az egész. Alapvetően hátborzongató érzés, de ha tisztában vagy vele, hogy teljesen veszélytelen kis idegrendszeri bukfenc az egész, már sokkal izgalmasabbnak látod.

Talán erős hasonlat, de mégis ez jutott eszembe, amikor bejártam a londoni Van Gogh Experience interaktív kiállítást. Minden idők egyik legnevesebb művészének és legismertebb őrültjének a fejében mászkálni egyszerre lenyűgöző és horrorisztikus, bár a kurátorok szerencsénkre (?) inkább az első jelzőre helyezték a hangsúlyt. De kezdjük a legelején.

Bár már több mint fél éve nyitva van, még mindig folyamatos teltházzal üzemel a londoni Van Gogh Expo. Nem is csoda: a posztimpresszionizmus legnagyobb alakjáról még az is hallott, aki ellógta a rajzórákat, arról nem is beszélve, hogy a fogyasztói társadalom milyen brandet csinált a művész titokzatos személyiségéből és munkáiból. Az ezzel kapcsolatos, talán kissé goromba nézeteimet most háttérbe söpröm mindenesetre, és ünneplem azt, ami ünnepelni való: hogy nyílt egy olyan tárlat, ami egyaránt berántja a kultúra és művészetek ellen lázadó kiskamaszt és a 3 generációval idősebb nagymamáját is. Mert végső soron ez a cél, nem?

És nemcsak, hogy berántja, de valóban megállásra és elmélyülésre készteti: a művész 200 munkáját több mint 1400 négyzetméreten, 360 fokos mappingben csodálhatjuk meg, végigjárva annak különböző fázisait.

Az első két helyiségben egy majdnem hagyományosnak mondható kiállítás fogad: a falakra függesztve Van Gogh életútjának legfontosabb állomásai, meghatározó barátságai, művészi útkeresése és természetesen leghíresebb alkotásai várnak. Bár ez még csak az előjáték, már itt is szembejött pár egészen innovatív installálási megoldás: az animált virágcsendélet, a három dimenzióba kiterjesztett, farostlemezekre szerelt, mennyezetről belógatott képek, valamint a többszörösen megfestett szoba élőben berendezett mása élővé tették a Van Gogh-érzést. És persze amellett sem mehetünk el, hogy rengeteg új és izgalmas információt tudtam meg a művészről.

A száraz biográfiával senkit sem untatnék, de pár meglepő érdekességet azért kiemelek.

szociálisan érzékeny és humanitáris lélek révén Van Gogh eredetileg lelkész pályára készültteológiai tanulmányai alatt a hágai szénbányászokhoz küldték, ahol hittant tanított a gyerekeknek, és itt készítette el első tájképeit isnagy hatást gyakoroltak rá a japán metszetek, többször merített belőlük inspiációtegész életében kvázi futószalagon alkotott (egy évben kb. 150 festményt és 100 rajzot hozott létre), elborult időszakában volt a legproduktívabb, itt 36 óránként festett egy új képetösszesen 844 darab levele maradt fenn, ebből 652-őt legkedvesebb testvérével, Theoval váltottaa híres füllevágós malőrről valószínűleg már mindenki hallott, de azt talán kevesen tudják, hogy ennek hátterében skizofrénia és epilepszia állt, és az eset után a művész önszántából vonult be a szanatóriumbaa tévhitekkel ellentétben A napraforgók nem egy festmény, hanem egy komplett sorozat neve, ugyanis a festő, ha beleszeretett egy témába, akkor rengeteg különböző változatát megfestettesajnos legtöbb festményének pigmentjei teljesen megváltoztak mára, például lila íriszei eredetileg kékek voltak, a fehér háttér pedig rózsaszínleghíresebb festményét, a Csillagos éjt a szanatóriumi szobájából való éjjeli kilátás inspirálta

A kiállítás legkatartikusabb része tagadhatatlan az utolsó, nagy terem – amire már az alvási paralízises résznél is utaltam. Mikor elhúzom a függönyöket, egy másik világ nyílik meg, végtelen mélységű térrel és csillagos égbolttal. A közönség nyugágyakon, padokon ülve relaxál, miközben a terem négy falán és padlóján a Négy évszak taktusaira csorog végig Van Gogh kiömlött festékje. Igen, ez majdhogynem szó szerint értelmezendő: monumentális animáció festi be a teret és világítja be az ott ülő embereket a művész képeiből, így élmény- és atomszféra szinten is átadva a néhai festő látomásait. Ez az a hely, ahol gyakorlatilag megszűnik létezni tér és idő, külső problémák, határidős feladatok és to do-listák: az élmény beránt és a jelenbe helyez.

Bár a kiállítás elején féltem, hogy túlromantizált képet kapunk majd a festőről – hiszen benne van a pakliban egy olyan figuránál, aki még a szanatóriumi ágyából is színes virágokat festett – szerencsére elkerülték ezt a bakit a szervezők. A leírásokon, a megjelenített képeken és az utolsó, alapvetően meditatív vetítésen is átsüt Gogh őrülete. Hiába a kedves témák és a vidám színek, az erőszakos vonalvezetés és a mániás reprodukciók láttán (a szobáját háromszor festette meg teljesen ugyanúgy) érezzük, hogy valami bűzlik, a vetítés végi, pszichotikus-skizofrén állapot pedig felteszi az i-re a pontot. Bármilyen elcsépelt is, kikívánkozik a kérdés, hogy létezik-e zsenialitás őrület nélkül.

A Van Gogh Expo egyértelműen maradandó élmény, de hazudnék, ha azt mondanám, teljesen kielégítette a művészet iránti szomjam. Talán a hatalmas hype, talán a látványos trailer mondatja velem, de szívesen megnéztem volna még 3-4 termet, ahol hasonlóan innovatív megoldások segítenek még mélyebbre merülni. Ettől függetlenül nem csak izgalmasnak, de hasznos is a tárlat: szívem szerint rögtön felhívnám az általános iskolai rajztanárom, hogy hajítsa ki a kötelező művtöris könyvet, és inkább hozza el ide a növendékeit, ha érthetővé és izgalmassá akarja tenni számukra a művészetet. Mert valahol csak így van értelme, nem?

Fotók: Van Gogh Expo/Facebook

The post Miért lubickol ötmillió ember egy félfülű festő látomásaiban? first appeared on Forbes.hu.