Olvasóink többségének bizonyosan nem kell bemutatni a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legkiemelkedőbb klasszikusát, Frank Herbert 1965-ös, A Dűne című regényét. Noha a mű helyszínéül szolgáló kitalált sivatagbolygót, az Arrakist a szerző a földi homoksivatagok, leginkább a Szahara mintájára álmodta meg, hasonló szélfútta, dűnék szabdalta kietlen világok valóban léteznek a Földön túl is.

Még a Naprendszert sem kell elhagynunk ahhoz, hogy ilyeneket találjunk. A Vénusz és a Mars bolygók, a Pluto törpebolygó és a Szaturnusz Titan holdja mellett a csillagászok már a 67P/Churyumov–Gerasimenko-üstökösön is azonosítottak dűnéket. A friss tudományos eredmények szerint ehhez a sorhoz csatlakozhat most meglepetésre a Jupiter Io holdja is.

Az Io, a Jupiter legbelső holdja az óriásbolygó rendkívül erőteljes árapályfűtése miatt a Naprendszer legerősebb vulkanizmust mutató égitestje. Emiatt a hold felszíne geológiai léptéken mérve meglehetősen rövid idő alatt képes teljesen átformálódni és megújulni. A NASA Galileo űrszondájával annak 13 éves küldetése során rengeteg felszíni részletet figyelhettek meg a kutatók az Ión. Az egyik azonosított felszínforma, a hosszan elnyúló gerincű dombok egy friss kutatási eredmény szerint valójában dűnék lehetnek. Dűnék, amelyeket a szél által hordott poranyag épít fel, és a légáramlatok formálják is őket.

A NASA Galileo műholdjának felvétele a Jupiter Io holdján sorakozó feltételezett dűnékről. A bal alsó fekete képződmény egy friss lávafolyás pereme. A kutatók elképzelése szerint ennek a lávafolyásnak a nyomán alakulhattak ki a kép nagy részét betöltő, homokdűnéknek látszó, sárga színű felszíni alakzatok. Forrás: NASA/JPL-Caltech/Rutgers Egyetem.

Ez meglepő kijelentésnek tűnik, mert a szakértők, noha korábban is ismerték a dűnékhez hasonló alakzatokat, eddig úgy vélték, hogy az Io légköre nem kellően sűrű, szelei pedig messze nem elég erősek ilyen felszínformák felépítéséhez és átformálásához. „Vizsgálataink felvetik annak lehetőségét, hogy az Io egy új dűne-világ” – fejti ki George McDonald, a Rutgers Egyetem Föld- és Bolygótudományi tanszékének posztdoktori kutatója, a tudományos eredményeket a Nature Communications szakfolyóiratban ismertető tanulmány vezető szerzője. – „Felvetettünk és számításokkal támasztottunk alá egy olyan fizikai folyamatot, amely képes a homokszemcséket mozgatni és dűnéket emelni belőlük.”

„Ez a munka rámutat, hogy a Földről vagy éppen a fiktív Arrakisról ismert klasszikus, végtelen homokdűnék viszonyainál sokkal szélesebb skálán mozgó körülmények között is kialakulhatnak dűnék a világegyetemben” – folytatja McDonald. A Galileo űrszonda 1989 és 2003 között működött a Jupiter körül, ám tudományos öröksége oly hatalmas, hogy még a mai napig is születnek élvonalbeli eredmények az adatai alapján. Éppen ennek az űreszköznek a megfigyelései nyomán tudunk rengeteget az Io különleges vulkanizmusáról is.

A hold felszínén fekete, megszilárdult lávafolyások, lávahomok, lávaárak és kén-dioxid-hó váltogatják egymást. A kutatók matematikai egyenletekkel írták le az egyedi homok- vagy jégszemcsékre ható erőket, szimulálva a hold felszíni viszonyait. Ha a felszín alatt mozgó láva kén-dioxiddal keveredik, a kilövellő anyag kellően sűrű és gyors mozgású ahhoz, hogy megmozgassa a szemcséket az Io felszínén, és akár nagy méretű dűnéket is építsen belőlük. Miután a kutatók kiszámították, hogy ez lehetséges, fotografikus bizonyítékok után néztek a Galileo adatai között. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a dűnék szélesség/magasság arányai, valamint a gerincek távolsága egybecseng a kutatók által felvetett kialakulási móddal.

Lenyűgöző dolog látni, ahogyan egy rendkívüli képzelőerővel bíró irodalmár fantáziája találkozik a világegyetem valóságának végtelen változatosságával.

Forrás: Rutgers Egyetem