Négy lány, két hét, egy ország, négy repülőút, négy város. Ezzel a tervvel vágtunk neki május elején életünk első dél-amerikai útjának, ami egyenesen az inkák földjére, Peruba vezetett.

Áldozni a biztonság oltárán

Amikor kitaláltuk, hogy a nyakunkba vesszük Perut, az ismerőseim 98%-a hasonlóan reagált. A szüleim azt kérdezgették, jön-e velünk fiú, a mamám elmondta, hogy a televízió szerint sok ott a maffiózó, egy korábban kint járt barátnőm pedig lövöldöző drogkartellekkel és hegyről lezuhanó buszokkal sokkolt.

Hát igen. Egy dél-amerikai út megtervezése egészen máshogy néz ki, mint egy romantikus római kiruccanás – itt sokkal előbb kértünk konzuli védelmet, mint hogy feltérképeztük volna a látnivalókat. Hogy túlaggódtuk-e? Egy vérbeli backpacker talán azt mondaná, hogy igen. Én másodszorra is így csinálnám.

Barranco negyed, Lima

Sajnos, vagy nem sajnos, sokat kellett áldoznunk a biztonság oltárán. Két opciónk volt: ha meg akarjuk ismerni a helyiek mindennapjait és kultúráját (igen, meg), azzal veszélynek tesszük ki magunkat, ha viszont a turistáknak szentelt, biztonságos övezetet választjuk, aligha lesz valós képünk a perui életről. Komoly kognitív disszonanciát okoz ez egy kalandvágyó, de beszari csapat számára, mindenesetre utólag is örülök, hogy a B opció választottuk. Az előzőt ugyanis nem lehet megúszni. Onnantól kezdve, hogy leszálltunk a reptéren, arcon csapott a nyers valóság. Bár a taxi egy biztonságos Airbnb-be vitt az óceánpartra, az út a nyomornegyedek bélrendszerén keresztül vezetett, és baromira örültem, hogy zárt ajtók mögött utazunk.

Lima a kontrasztok városa, és az, hogy melyik véglettel találkozol, gyakran egy utcányi távolságon múlik.

A sok rákészüléssel relatíve sikeres biztonsági játékot játszottunk, de még így is megesett, hogy a churros illatú, gyönyörű főtérről potom 3 perc alatt sodródtunk olyan utcába, ahol már nem mertük elővenni a telefonunkat. A valódi kultúrsokk ebben a kiszámíthatatlanságban rejlik: a turistanegyedben megszokod a tiszta, virágos utcákat és a felszerelt boltokat, aztán egy kicsit kijjebb mész, és máris pofon üt a betört ablakú, omladozó házak, a szemétben turkáló kutyák, a kiégett autókban gangelő helyiek látványa.

Side note: Limában annyian élnek, mint egész Magyarországon, óriásiak a társadalmi különbségek, virágzik a drogkereskedelem, és folyamatosan tüntetnek az infláció miatt. Nem csoda, ha itt senki sem érzi magát teljes biztonságban. A kisvárosokban más a helyzet: Cuzcóban, Aguas Calientesben és Paracasban már nem néztünk a hátunk mögé két percenként.

Lima belvárosa.

Mindenki egyért, egy mindenkiért

Lima sok szempontból hasonló ahhoz, amit az európai nagyvárosokból jól ismerünk: nagy a tömeg, brutális (és enyhén szólva szabados) a forgalom, vannak bevásárlóközpontok, szép és kevésbé szép részek, de itt még nem jön szembe az az autentikus hangulat, amibe a National Geographic-on belezúgtunk. Amikor Cuzcóban leszállva szembesétált velünk két inka néni nyakig népviseletben, az egyikük hátára kisbaba, a másikéra bébialpaka kötve, éreztük, hogy megérkeztünk. Az egykori Inka Birodalom fővárosa sokkal többet mond erről a több ezer éves kultúráról, mint egy szmogos nagyváros.

Hosszasan írhatnék az elképesztő kézműves piacokról, az alpakákról, az inka romokról, de leginkább az élet milyensége fogott meg.

A peruiak nagy része a mai napig mélyen vallásos – képesek még a szupermarket halpultja mellé is Mária szobrot emelni –, szemmel láthatólag elképesztően büszkék hagyományaikra és nagyon tisztelik közösségüket. Amellett, hogy minden alkalmat megragadnak inkaságuk kihangsúlyozására (ami nyilván marketinfogás is) – Pharminka, Inca Kóla, Inca Bus – , a legtöbb vállalkozást családostul csinálják. A szállásunk mellett például inka masszázsszalont nyitottak, ahol a mamá átadta ősi tudását lányainak, a nők masszíroztak, az unoka a tükröket hozta, a papá meg a köveket melegítette.

A család együtt gondoskodott arról, hogy a vendég minden igényét kielégítsék. Egyenesen indiszkrét érzés volt behatolni a család otthonába (mert nyilván az a szalon is egyben), befeküdni a masszázságyukba, és elfogadni a szolgáltatásukat. A kézzel-lábbal végzett smalltalkokból egyértelműen kiderült, hogy a család, a közösség minden feletti prioritást élvez. Valószínűleg ezért is szenvedte meg ennyire ez a nemzet a covidot, és ezért is óvják magukat a vírustól már-már túlzó módon a mai napig.

Cuzco

Lassan járj

Amikor Magyarországon slow life-ról beszélünk, az mindig úgy jelenik meg a lelki szemeim előtt, mint valamiféle pátoszos, buddhista életstílus, amiről ácsingózva olvasok, de képtelen vagyok gyakorlati síkon elsajátítani. Na, Peru a tökéletes terep arra, hogy ezt gyakoroljuk – és ez legalább annyira feszélyező, mint amennyire felszabadító. Az van, hogy itt tényleg senki nem siet sehová. Amikor kiderült, hogy a vonatunk 4 és fél óra alatt teszi meg a 110 kilométert… enyhén szólva leizzadtunk. Ahhoz, hogy ne elvesztegetett időnek éljük meg ezeket a programokat, mindsetet kellett váltani.

A felismerés, hogy ez milyen nehezen megy, rávilágított, hogy mennyire a kapkodásra, a multitaskingra és a görcsölésre rendezkedtünk be a mindennapi életünkben.

Könnyű erről prédikálni, de Peruban értettem meg igazán, hogy a lelassuláshoz nagyobbat kell lépnünk a komfortzónánkból, mint akár a sült tengerimalac megkóstolásához. Nem állítom, hogy két hét alatt tempót váltottam, de bízom benne, hogy egy picit magammal viszek majd ebből a szemléletmódból.

Ételért kuncsorgó pelikán a paracasi strandon

Lemenni a legmélyére

Apropó, az előbb említett tengerimalac. Bármilyen sokan figyelmeztettek előre, valahogy nem vettük elég komolyan, hogy milyen kihívás jelent az európai gyomorra nézve a dél-amerikai étel. Számomra az utazás mélypontját jelentette, amikor egyszerre ütött be a gyomorrontás és az altitude sickness, azaz a hegyi betegség a 3400 méter magasan fekvő Cuzcóban. A kettő kombinációja – hasparák, szédülés, légszomj – körülbelül három napom lehetetlenítették el. Ezen a ponton új értelmet nyert a kultúrsokk fogalma.

Volt egy nap, amikor az utazás értelméről és örömeiről megfeledkezve csak a hazatérés lebegett a szemeim előtt. Azt éreztem, egy ilyen idegen kultúrában, ennyi akadály között megbolondulok. Az nem újdonság, hogy a rossz fizikai állapot lelki síkon is kihat, de azt nem gondoltam volna, hogy hirtelen ennyire elveszettnek, kicsinek, sérülékenynek érzem majd magam, több százezer kilométerre az otthonomtól. És még csak angolul sem beszél senki! A pszichológusom – aki egyébként már előre felajánlotta, hogy hívhatom krízisben – ennyit mondott:

Talán ez az út nem arról szól, hogy hány fotót készít a Machu Picchuról, hanem arról, hogy mit tanul a saját határairól. És higgye el, a kultúrsokkból lehet trauma, de lehet megnövekedett énerő is.

Itt még csak bizakodtam benne, hogy a második lesz.

You are my guest, you are my friend, chica

Ha nem jön az imént említett gyomorrontás+hegyi betegség+pánikszorongás csomag, talán sosem tapasztalom meg azt, ami aztán az út egyik legkedvesebb emlékévé vált. Mikor másnap, kissé túlzott önbizalommal taxiba ültem, nagyjából a 15. percben konstatáltam, hogy jobb lesz visszafordulni a gyomrom érdekében. Bár a sofőr egy áldott szót sem beszélt angolul, az addigra tökélyre fejlesztett activitymből megértette a problémát és telefonálni kezdett. Arról fogalmam sincs, mi hangzott el pontosan, de mikor visszavitt a szállásra, a recepció személyzete az utcán várt, kifizették a taxim, bekísértek a szobába, nehogy elájuljak, és úgy betakartak, ahogy arra csak egy gondos anya képes. Aztán érkezett egy fiatal, angolul szintén nem beszélő lány, aki Google fordítóban tudtomra adta, hogy gyógyteákat főzött nekem kokacserjéből, és hogy ha nem vagyok jobban, bekísér az ügyeletre. Utóbbira szerencsére nem volt szükség – ez a kokalevél csodákra képes – és mikor lementem hálálkodni a recepcióra, ennyit mondtak: You are my guest, you are my friend, chica!

Nem tudom, hogy az Airbnb-s értékelésemet akarták bebiztosítani, vagy valóban ekkora bennük a vendégszeretet, de az biztos, hogy az ilyen helyzetekre találták ki a jattot. És nevezzetek naivnak, de én elhiszem, hogy náluk az anyatejben csordogál a felebaráti szeretet – talán épp a mély hitüknek köszönhetően.

A peruiak nem vendéglátók, hanem egy nagy-nagy család, akik bármikor befogadják az új tagokat.

Gyógynövények, főzetalapanyagok és hangszerek – egy szertartás kellékei

Felülni a spiri-vonatra

A spiritualitást, mint olyat, mindig tisztes távolságból, érdeklődéssel, de erős szkepticizmussal szemléltem. Persze nekem is vannak barátaim, akik elképesztő élményekről számolnak be az ayahuaska, a kango béka meg az egyéb, itt fel nem sorolható szerek hatására, de valahogy mindig nonszensznek tartottam, hogy a megtisztulást egy nagy hányástól várjam. (Tudom, ebben én vagyok szűk látókörű.)

Peruban a spiritualitás olyan, mint az étkezés, az alvás, a folyadékbevitel, a beszélgetés. Egyszerűen csak van.

Van reggel, délben, este, áthatja a hagyományokat, a hitrendszert, a praktikákat, a gyógyászatot. Ott van a művészetben, ott van a boltok kialakításában, ott van a szolgáltatások között. Mikor a cuzcói hegy tetején teljesen véletlenül betértünk egy ayahuaska központba, egy fiatal (véletlenül angolul beszélő) indián hosszan mesélt nekem élményeiről. Azáltal, hogy semmit sem akart lenyomni a torkomon, egyszerűen csak válaszolt a kérdéseimre, önkéntelenül is közelebb kerültem a témához.

Szerinte a spiritualitás mindenki számára mást jelent: van, aki Istennel kommunikál, van, aki az öngondoskodásban találja meg, van, aki pszichedelikus utazáson vesz részt, és van, aki szimplán túrázni megy, és ott érzi meg a természet erejét. Mivel már csak pár nap választott el a Machu Picchu meglátogatásától, eldöntöttem, hogy megpróbálom magammal vinni a szemléletét.

És sikerült is. Egy percig sem állítom, hogy beszéltek hozzám Peru hegyei és tavai, de arra az élményre nehéz felkészülni, amit a Machu Picchu jelent. Szívesen jellemezném hosszasan, de ehhez még nem találtuk fel a megfelelő szavakat, az általam ismert melléknevek nem méltók az élményhez. Peru nagyon gazdag természeti kincsekben, de a 111 éve felfedezett, hegytetőn elterülő szent falu külön kategóriát képez.

Azt hiszem, ebben a magasságban, ebben a kulturális háttérben megértettem valamit a spiritualitásról, ami leginkább a természet nagyságáról és a hagyományok tiszteletéről szól.

Kilátás a romváros körüli hegyekre Láma a Machu Picchun napfelkeltekor

,,Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint sejted, és okosabb, mint véled.”

Az utazásunk utolsó napjaiban Paracasba, az óceán partja felé vettük az irányt. Itt jött az ötlet, hogy ne csak simán megnézzük a homokdűnéket, de egyből fizessünk be egy sandbuggyra és próbáljuk ki a sandboardot is. Elsőre nevetséges ez egy olyan embertől, aki még a hullámvasútra sem mer felülni – ha pontosan tudtam volna, mire adom a fejem, 80%, hogy nemet mondok rá. De nem tudtam, és így életem egyik legmenőbb és legemlékezetesebb élményén vagyok túl. 

Homokdűnék Paracasban

Nagy vonalakban arról van szó, hogy a sivatagot és az elképesztő oázist, Huacachinát quad-szerű járgányokkal jártuk be, amik olyan elképesztő tempóban közlekednek, hogy többet voltunk levegőben, mint talajon, a végére pedig tele volt a szánk homokkal. Az első 5 perc pánikrohamát őrült adrenaliksokk váltotta fel, ami már éppen elég löketet adott ahhoz, hogy a sandboardot is kipróbáljuk. Amikor kifáradva, a homokdűnék tetején ülve, nyakig homokosan néztük végig a naplementét, valamit megértettem arról, amit a pszichológusom mondott az énerőről.

A perui út életre szóló élmény, és ez legalább annyira köszönhető a diszkomfortot okozó helyzeteknek, mint a gyönyörű látványosságok bejárásának.

The post 4 lány, 2 hét, 12 ezer kilométer – néhány gondolat, amit magammal hoztam Peruból first appeared on Forbes.hu.

The post 4 lány, 2 hét, 12 ezer kilométer – néhány gondolat, amit magammal hoztam Peruból appeared first on Forbes.hu.