Ezelőtt bő másfél esztendővel, amikor Donald Trumpnak nem sikerült újabb mandátumot szereznie, sokan fellélegeztünk, hogy rövid kitérő után minden visszatér a rendes kerékvágásba. A Capitolium ostroma elgondolkoztatott ugyan, de lehetett ezt is úgy értelmezni, hogy az amerikai demokrácia kiállta a próbát. Sőt, azt reméltük, hogy a televíziós kamerák előtt nevetséges jelmezekben hőzöngő trumpisták látványa azoknak a többségét is kijózanította, akik változást remélve beleszédültek a néhány éve egyre erősödő fundamentalizmusba. Legszívesebben konzervatív forradalomnak nevezném ezt a világjelenséget, de én még abban a hiszemben éltem és élek, hogy a forradalom értelemszerűen csakis a modernizációt szolgálhatja. Szóval azzal nyugtattuk magunkat, valljuk be, hogy csak valami furcsa történelmi baleset következményeit kellett a világ leghatalmasabb államának egy elnöki mandátum idejére elszenvednie, és ami a Capitoliumnál a választások után lezajlott, ennek az utórezgése. Joe Bidennél talán jobb lett volna egy energikusabb demokrata elnök, neki viszont az az előnye, hogy van elegendő külpolitikai tapasztalata, és nem most szembesül először a globalizáció kihívásaival. A baleset nyomait el kell takarítani, a roncsokat le kell vinni az úttestről, a sebesülteket el kell látni, a vétkeseket meg kell büntetni, és mehetünk tovább ugyanazon az úton. Donald Trump pedig dicstelenül távozik a színről, ahogy az a bukott politikusokkal történni szokott.