Meg akarta mutatni magának azt, amit a szeme egy részével már nem lát, másoknak pedig azt, amit csak ő lát. Önmaga megugrásának legfontosabb eszköze lett a fényképezőgép. Felnövésportré.

Szóval agydaganat. „Ez van, csináljuk.” Ez volt az első gondolata. Befeküdt a kórházba, aztán az intenzívre, műteni kellett. Úgy egyezett bele a műtétbe, hogy ez csak sikerülhet.

„A beteget 2008 májusában operáltam bal oldali, a tractus opticusból kiinduló astrocytoma miatt, mely a pseudothalamicuson helyezkedett el, és kb. 3 cm átmérőjű volt. A beavatkozás kapcsán majdnem 100 százalékos tu. eltávolítást értünk el. Kontroll MR-felvételén néhány mm-es, a cruz cereblin elhelyezkedő halmozó rész maradt. Az azóta eltelt időben a gyermek állapota rendeződött, neurológiai tünete nincs, 1 év múlva kontroll MR-rel kérem ambulanciámra.”

„Barnuci, mondd azt, hogy eper”, hallja az anyukáját. Elképzeli, látja: eper, az piros, szív alakú, rajta a kis magok, zöld leveles illeszkedés a növényhez. Eper, gyerünk. Nem megy. Eper. Valamilyen hangok jönnek ki a száján, de megijed tőle, mert nem az, hogy eper. Zsdfgemb. Nem megy.

I.

– Na várjál, hogy is volt? Fú, ez nagyon bonyolult. Meg sok sztori kell, hogy érthető legyen.

– Nem baj, ráérek.

– De ennyire?

„Ez van, csináljuk.” Fotó: Sebestyén László

Tízéves volt, amikor az apja elkezdte tanítani tömegközlekedni. Otthon, a felsőgödi buszmegállóban föl a Volánra, az Árpád híd, pesti hídfőjénél le, végállomás, nem lehet eltéveszteni. Csak át kellett menni egy aluljárón, onnan már látni a József Attila Színházat, mellette az iskolát.

Új volt az útvonal és az iskola is: matek-előkészítő a nyolcosztályos Kassák Lajos Gimnáziumban, abban a tekintélyt parancsoló, sárga-barna téglás épületben. Talán tényleg kezdett nagy fiú lenni. Az unokatesója, Dóri is oda jár, és egyébként is a nyolcosztályos gimi járja az okos gyerekeknél. Márpedig Barni okos volt, matekos (inkább geometriás) aggyal, barátságos személyiséggel. Folyton legózott, rajzolt, tanult zongorázni, és már hatévesen tökéletesen tudta utánozni Jar Jar Binkset és Ace Venturát. Az apukája még le is kamerázta, ahogy a leszámolásjelenetet játssza a kertben. De most felvételire kellett menni.

Hazafelé a fóti Corában választhatott egy legót, amiért ilyen ügyes volt. Felvették, de őt kivételesen sem ez, sem a legó nem érdekelte, inkább azon gondolkozott, hogy mondja el az apukájának, hogy nem akar elmenni az új iskolába. Andris sem megy, és ő irtózik attól a gondolattól, hogy otthagyja a legjobb barátját. Tízévesen még annyira sem volt világos, hogy lehet ellentmondani a szülőknek, mint most, így bennragadt az ellenállás, és a szeptembert már a Kassákban kezdte anélkül, hogy a szülei bármit tudtak volna arról, hogy ő ezt egyáltalán nem akarja. Pedig lehet, hogy figyeltek volna rá. Szeretetben nevelték, szigorúan, de méltányosan, és bár nem éltek nagy lábon, mindig tudtak arra figyelni, hogy legyen valami meglepetés. Egy csoki, egy kirándulás, egy beszélgetés, egy aceventurázás a kertben. A karácsonyokat pedig olyan gyönyörűen csinálták, hogy Barni harmadikos koráig totálisan meg volt győződve arról, hogy a Mikulás és a Jézuska hozzák az ajándékot. Ki más? Egy jól időzített séta a nagyszülőkkel életben tartotta a varázslatot, ennyi elég volt.

Pontosan emlékszik, kilencévesen nyílt fel a szeme. Nagyon büszke volt magára, hogy leleplezte a titkot, de ahelyett, hogy felvilágosította volna a hatéves öccsét is, tovább játszotta a szülők játékát. Megölelte testvérét hátulról, igen, Marcus, megjött a Jézuska.

Anyukája általános iskolai tanár, apukája üzletkötő, dolgos emberek, akik talán egy kicsit több iskolán kívüli elfoglaltságot szántak három gyereküknek a kényelmesnél. Zongora, karate, versenytánc, kajak, néptánc, trombita, aikidó, tanuljanak, és legyenek műveltek, ez volt az elvárás. Barni szívesen nyomogatta a zongorát, tudta, hogy a szülei szeretik, ha játszik, na meg az órákra vissza kellett járni a régi iskolájába, ahol találkozni tudott Andrissal. Aztán kapott egy idős bácsit tanárnak, aki a félreütésre tarkón ütéssel reagált, de olyan is volt, hogy a pianínó fedelét rácsapta az ujjára, ha úgy érezte, nem gyakorolt eleget. A kötelező szolfézs megadta a kegyelemdöfést: ennek vége, a szakítást még a szüleinek sem kellett túlmagyaráznia. De egy nap, amikor a zongoraórájára várva az iskolaudvaron játszott, zenét hallott kiszűrődni a tornateremből. Korábban sosem hallott itt ilyen jó zenét. Odalopózott, résnyire kinyitotta az ajtót, a hangos, latin zene kiömlött, táncóra volt. A táncolók között kiszúrta Andrist. Ha eddig idegenkedett volna attól az érzéstől, hogy tetszik neki, amit lát, Andris felszabadultsága eloszlatta a kételyeit. Jó időre elbambulhatott, mert a tánctanár rázta fel a kérdésével: nem jössz táncolni? Bement. Utána még négyszer ment be, mire megkérték szépen, hogy most már kezdjen fizetni is az órákért. Fizetett is.

A tánctól olyan élményeket kapott, amit azelőtt sem a karatétól, sem a zongorától, sem az aikidótól nem kapott meg: a szépség egyik első megfogalmazása lett. Szerette a csacsacsát, meg mindent, ami latin, még a salsát is elkezdte (tudniillik az nem tartozik a latin sztenderd versenytáncok közé), de a köldökig kivágott feszülős blúzt már akor sem tudta elfogadni. Majd mindez csak a belépő lett az igazi önkifejezéshez. Idővel nem úgy táncolt, ahogy kell, hanem úgy, ahogy a zene mozgatta.

A tánc a szépség egyik első megfogalmazása lett. Fotó: Sebestyén László

II.

– Ez nagyon jó. Mi ez, a brémai muzsikusok?

– Állatok ketrecben egymásra pakolva.

– És egy fura lény nézi őket?

– Egy szarvas.

– De kétfejű…

– Nem, az a mögötte álló zsiráf, csak perspektívában rajzoltam. Nézik, hogy kellene kimenteni a háziállatokat a ketrecből.

– Ez jó sztori, te találtad ki?

– Aha. Gondolom, valahogy összeállt.

A Kassákban minden szempontból felgyorsult a serdülés. Nem szerette. Mármint a Kassákot, a serdülésben csak a szőrösödés zavarta. Feküdt a kádban, és észrevette az első pihéket a mellkasán. Megrémült, azonnal felkapta az anyukája borotváját a kád mellől, és lekapta. Mintha ott sem lett volna. Két nap múlva már nem pihéket látott. Az istenit neki. Úszáson kijelentette, hogy nem fog levetkőzni.

Barátságos személyisége egyre flegmább, a jegyei egyre rosszabbak lettek. Az igazság az, hogy mindent IQ-ból csinált, és egész sokáig, elég hatékonyan elevickélt ezzel a stratégiával. Az öccse partner lett abban, hogy a rossz jegyek beírását az ellenőrzőbe egészen addig odázzák el, amíg az osztályfőnök félévente összefésülte a tartalmat a naplóéval, és a hiányzó (rossz) jegyeket pirossal bevéste. Epikus lebukás, de legalább lehetett rá készülni. Ilyenkor együtt mentek haza, behajtották az ajtót (becsukni nem merték), és várták, hogy az apjuk felvegye a kikészített ellenőrzőket az étkezőasztalról, utánuk a vízözön. Rendszerint egy-egy emelt hangú „miért nem tanultok” nekikeseredés volt a reakció, de hála a méltányos nevelésnek, komolyabb baj sosem volt. Még akkor sem, amikor három évnyi keserves és felesleges latintanulás (!) szóbeli záróvizsgáján annyira felszívta magát, hogy kihúzta a tételt, leült, némán várt 20 percet, és amikor a bizottság elé szólították, annyit mondott: „Ez egy halott nyelv, én ezen nem szólalok meg.” Egyrészt nem is tudott volna, másrészt tudta, hogy a négyes írásbelijével pont megvan a kettes, és ugyan miért akarna bárki is kettesnél jobb jegyet latinból? Tinikori pragmatizmus.

A megspórolt energiáit a táncra fordította, ami elég fontos lett neki. A szőrösödést egy idő után összekötötte a férfiasodással, és némi önbizalmat is magára erőltetett, de legalábbis rájött, jobb stratégia, mint félni – a tánc ebben is jól jött. És persze a lányok, ők is elég fontosak lettek neki. Bár nagy volt még a kabát, felvett vagánysággal próbált közelíteni feléjük. Mindig, de tényleg mindig szerelmes volt valakibe, és ha egy órán véletlenül összeért a cipője az előtte ülő lányéval, azt hitte, felrobban az izgalomtól. Hát még ha levelezni tudott vele. Itt a másvilág. Az első csókja a Teve utcai rendőr-főkapitányságnál érte. Nem ő intézte így, oda mentek ki suli után Noémivel, aki a mentolos Dunhill és az epres rágó illatával húzta ki maga után Barnit a hepehupás szürke járólapra, a tér közepén lévő szobor elé a forró délutánba. Tudta, mi következik, de nem tudta, hogyan kell csinálni. Azt hitte, szívrohamot kap.

Kibukott belőle: ő még nem csókolózott, de Noémi olyan magabiztossággal, amilyenre csak a hetedikes jócsajok képesek, annyit mondott: „jaj, Barni, hagyjad már”, és húzta is magához. Egy ponton az epres rágót is ki kellett köpni.

A nagy lépésekhez még úgyis nyuszi volt. Amikor úgy adódott, hogy épp üres ház maradt rá egy napra, áthívta Gábor barátját doomozni, és amikor Noémi felhívta, hogy átjönne, visszautasította. Hiszen ott volt Gábor, és játszottak. A prioritások valahogy így alakultak: legó, tánc, Max Payne, Need for Speed Underground, FIFA, Doom – lányok. A játékban minden sokkal könnyebb volt.

„Volt egy Fishbone-övem, ilyen fém csattal. Hazaértem suli után, még nem volt otthon senki, és eskü, nem tudom, mi lelt, de kiszedtem a Fishbone-övemet, és mindent elkezdtem szétcsapni vele a szobában. Mégis, mi az Istent képzelt ez a tanár? Leborítottam könyvespolcot, a cédétartót, mindent, felkaptam egy cédét, a falhoz vágtam, és kettétört. Csak akkor kaptam észbe, hogy úristen, az a Herkules volt.”

„Baszogatós”, de kedves tini volt. Fotó: Sebestyén László

Önjellemzése szerint „baszogatós”, de kedves tini lett kilencedikes korára. A suli nem érdekelte, de az, hogy passzoljon egy közösségbe, nagyon is. A tanárait pedig ez nem érdekelte, mert a személyisége kekeckedős részéből többet láttak (és kaptak), és ez mélyebb nyomokat hagyott, mint a tanulmányi eredmények. Volt, aki megbékélt vele, és hagyták egymást létezni, de volt olyan tanár, aki önrendelkezéssel vette kezelésbe Barni vehemenciáját. Az osztályfőnök, aki szélesebb volt, mint magasabb, félévkor mindenkitől megkérdezte, milyen jegyet javasolna magának a bizonyítványába, és mivel négyesre állt, négyest mondott. De a tanárnő máshogy látta, és úgy döntött, a kettesért kell felelnie a vulkanikus vulkanizmusból, vagy miből, másnap órák után. Barni felkészült, leültek a fekete fémpadra, a tanár elkérte a földrajzkönyvet. Végigbeszélt fél órát a vulkánokról, mégis bukással állt fel az osztályfőnöke mellől. Nem értette, hogy történhet meg ilyen. Ezt már rettegett elmondani otthon, de a pedagógus anyukája karakánul mellé állt. Elvitte a Kassákból.

III.

– Mi a diagnózisod?

– Nem tudom.

– Nem tudod, mi a neve a…

– Na, nézd meg. Tessék, itt a lelet. Nem tudom, érteni fogod-e, én nem értem.

– Ez mikori lelet?

– 2019-es. Ja, kurva vicces, azóta nem voltam kontrollon.

– Menned kellene.

– De nem érdekel.

Úgy volt, hogy a Csokonaiban fog érettségizni, de úgy alakult, hogy ezeket az éveket már nem a tanulás, a tánc, a legó vagy a lányok töltötték ki. Nem tűnt fel, neki, amikor elkezdődött, csak amikor már tartott. Egyre többet aludt, 16 órákat egy nap. Elindultak orvostól orvosig, a szokásos spíl, nincs semmi, jöhet a következő beutaló. Tompultak az érzékszervei, míg végül a jobb oldala teljesen lebénult.

Nem mozgott a keze, a lába, az arca, összezavarodtak a gondolatai. Hideg október volt, az a fajta időjárás, amitől minden sokkal rosszabbnak látszik, mint amilyen. A szülei is mások voltak, már az elejétől kezdve csak a legjobb orvosokhoz voltak hajlandóak elvinni. Az anyukája Debrecenben talált olyan orvost, akire rá merte bízni a fiát. Prof. Dr. Bognár László, gyermekidegsebész, a Debreceni Egyetem Idegsebészeti Klinikájának intézetvezetője. Megnyugtató, mély hang, vállig érő, dús hajával és ravasz, de okos tekintetével hamarabb tűnt egy rockbanda gitárosának, mint agysebésznek. Pedig az, mégpedig az egyik legjobb az országban.

Nem tudja, mennyi időt volt kórházban, az idő eltűnt, csak a relativitása maradt. Azt tudja, hogy karácsonyra hazamehetett. De nem tudott járni, se beszélni, szóval inkább mire hazavihették. Lábadozni kezdett, ágyról kanapéra, onnan vécére, onnan asztalhoz, az agyában teljes a tisztaság, és mindent ezerrel átél, de hangot nem tud adni a gondolatainak. A szülei a „kilátásokat” térképezték fel (apró, pici lépésekben fejlődés, ha ő is akarja, aztán az öregséggel, ha megéli, lassú romlás, talán.), de ő élni akart. Minden este kért még egy napot. Csak a következőt. És ha sikerül, jöhet az az utáni.

Ha elkalandozott, arra kalandozott, amerre minden 17 éves tenné. Szeretnék szerelmes lenni még egyszer, mielőtt meghalok. Hadd csókoljak meg még egyszer egy csodálatos lányt. Szeretnék lefeküdni valakivel, akit szeretek. Szeretnék egy barátnőt.

„Szeretnék szerelmes lenni még egyszer, mielőtt meghalok.” Fotó: Sebestyén László

Aztán kellett még egy műtét. Biztonsági okokból, hogy mindent kiszedjenek. Gyakorolni kezdett. Rituáléi, imái lettek, minden este 23 óra 23 perckor elmondta őket. Fogadásokat kötött magával. A beszédet hol József Attilával, hol Belgával gyakorolta.

Mit kíván a magyar nemzet? Magyar nemzeti hip-hop rapet. Egy-két-há, kurva anyád. Négy-öt-hat… Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál s igy nem szerethetsz. Most hát a töltött fegyvert szoritsd üres szivedhez.

A gödi templomhoz érve mindig megtornáztatta az ujjait, és ha nem remegtek annyira, mint előző nap, boldog volt. És sokszor, megszámlálhatatlanul sokszor nyomorultul érezte magát. Utálta a fejlődő testét, amikor cserben hagyta, utálta a gondolatait, amiket nem tudott szavakká formálni. 17 éves volt, nem így kellett volna élnie. Az öccse szerelmes, a húga szerelmes, ő is mindig szerelmes. Volt, hogy értelmi fogyatékosnak érezte magát. „Barnus, hova mész, mit csinálsz?” Az anyukája aggódik, az apukája fél, mindent megtesznek érte, és ő mindenért hálás volt nekik, de nem tudta nem észrevenni, hogy a saját élete nem kezdődött el. A szülei úgy tervezik, hogy mindig velük fog élni Gödön, és megőrjítette, hogy ő sem tudta elképzelni, hogyan lehetne valaha önálló. Senki nem tudja magáról előre, milyen hozzáállást dob a gép ahhoz, hogy megküzdjön magával két agyműtét után. Ő az első napon túlélővé vált.

Ült az ágyon a szülei szobájában, tévét nézett. Ketten sétáltak a jelenetben, beszélgettek. A következő snittben is emberarcot látott, de nem azt, aki beszél. Mi az Isten ez a film, azt mutatják, aki nem beszél? Jobbrább vándorolt a tekintete, és látta, hogy az is rajta volt a képen, aki beszélt. Csak ő nem látta. Vissza, majd megint vissza. Mi történik? Amire mutat, az feleződik, ha a felére néz, akkor az feleződik, ha a felének a felére néz, akkor az feleződik, ha a felének a felének a felére néz, akkor meg az feleződik. A világ jobb oldala láthatatlanná vált számára.

Nem tudta, mióta lát így, az is lehet, hogy hetek óta, csak nem vette észre.

Mindig seggbe akart rúgni egy galambot. Ott kuksolt egy a peronon a Nyugatiban, kiszúrta magának, és rajta tartotta a szemét a célzásig. Bal láb lép, jobb láb lendít, mindjárt ott a galamb, de valamibe hirtelen megakadt a lába. Hátrafordult, mint a rugó, és egy kétéves forma kisfiút látott a földön. Beleakadt a lába. Hitetlenkedve nézett rá a nagyapja, aki közben próbálta felsegíteni a rémült kisfiút a földről. Bocsánatot kért, nem látta, de túl bonyolult lenne elmagyarázni, mennyire nem látta, úgyhogy inkább felszállt a vonatra. Ez amúgy is az ezredik ilyen sztorija volt már. Végülis jobb, mint amikor biciklizés közben csak egy kocsit látott, de volt még utána egy utánfutó, rajta egy kvaddal. Azt már csak érezte.

IV.

– Emlékszem, hogy Susan Sontag A fényképezésről című könyve volt az első, amivel úgy ültem le, hogy na, én ezt most megtanulom. Olvasom, olvasom, hát rohadt nehéz szöveg volt, nagyon érdekes, de egy kukkot nem értettem semmiből. Elkezdtem járni egy ilyen olvasókörbe, amit Pfisztner Gábor tartott, ott is jöttek az ilyen nehezebbnél nehezebb szövegekkel. Mondom, te jó Isten.

– Mitől lett könnyebb?

– Hát, elkezdtem megérteni az összefüggéseket. Vagyis inkább megérezni. Ez egy ilyen állandó cél lett. Figyelni, figyelni, csinálni, csinálni.

A szépség még mindig fontos volt neki. A lábadozás végtelenedik hetében a kezébe akadt egy régi Zenit fényképezőgép a házban. Arra tisztán emlékszik, mennyire szórakozottan, bármilyen jelentőség nélkül kezdett vele kattintgatni. Szép dolgokat keresett, gödi Duna-partot, naplementét, kertet, furcsa tárgyak véletlen harmóniáját, embereket. Az volt benne a legszimpatikusabb, hogy ezt tudta csinálni. Ha már beszélni, írni még mindig nehezen ment. Önmaga megugrásának legfontosabb eszköze lett a fényképezőgép. A szabadideje egyre nagyobb részét kezdte erre fordítani. Ahogy erősödött, egyre messzebbre merészkedett fotózni – helyben és fejben is. Egyszer a Metropol újság fotópályázatot hirdetett. Egészen a Városligetig ment, hogy szép és érdekes embereket keressen, de nem volt formában. Meg is unta, hazaindult. A Nyugatiban várta a vonatot, amikor a szemben lévő, tizedik vágánynál meglátott egy bácsit feküdni egy beton virágtartón. Mellette kék oszlop, fölötte egy gyönyörű, kovácsoltvas kandeláber. Lefotózta, és csak ezt az egy fotót küldte be a pályázatra. Második hely. Nem rossz.

A műterem, az otthon. Fotó: Sebestyén László

Egyre élesebben látta a jövőjét a fotózás felé kanyarodni. Nem a sikerélmények miatt, egyszerűen azért, mert jól érezte magát, amikor csinálta. A megtépázott önbizalma is lassan, nagyon lassan kezdett visszaépülni, és most már tanulni is akarta a szakmát.

Meg akarta mutatni magának azt, amit a szemével nem lát, másoknak pedig azt, amit csak ő lát.

És a fotó erre alkalmas volt. Az megvolt neki, hogy aki fotós akar lenni, a Momén tanul, de ott még nem tartott az önértékelése, hogy elhiggye, hogy oda való. A Práter utcai fotós suliban tanult alkalmazott fotózást, és annyit fejlődött, hogy két év múlva megpróbálta a Momét is. Első forduló, második forduló, harmadik forduló pipa. De végül nem vették fel.

Barni nem egy fatalista alkat, de arról, hogy végül Kaposvárra ment egyetemre, ő is úgy beszél, mint sorsa egyik „így kellett lennie” pillanatáról. Nem tudta, mit hagy ki, amíg nem kezdte el. Papucsban mentek át a koliból az egyetemre, leakasztották a portán a fotólabor kulcsát, és ha kellett, vagy ha csak akartak, reggelig ott maradtak dolgozni. Az állandó flow élmény, a legjelentősebb szakmai fejlődés és a formatív barátságok helye lett az a kisváros. Nincs ott semmi, csak az egyetem, kocsmák és a barátai, akikkel hajnalig ittak és vitáztak a munkáikról. Olyan volt, mint egy sziget, ahol csak a fotózás létezik.

+ 0 kép a galériában + 0 kép a galériában Válogatás Barni műveiből.

V.

Annyit gyakorolt élni, hogy egészen belejött, kellett a következő feladat. 29 éves volt, amikor először ment kontrollra egyedül. A szülei aggódtak, vele akartak menni, de megkérte őket szépen és sokszor, hogy engedjék el a 29 éves fiúkat egyedül az orvoshoz. Február lehetett, vitte a tizenkét évnyi orvosi paksamétát, leleteket, zárójelentéseket, szakvéleményeket egykori életéről, még cédék is voltak benne. Rettegni kezdett. Vissza akart fordulni, aztán megint vissza, ezt játszotta a rendelőig. Eszébe jutott, hogy a szülei csukott szemmel is tudnák az utat, de neki minden idegen. Aztán meglátja Bognár doktort, aki pontosan úgy néz ki, mint amikor először műtötte, még mindig hosszú a haja, kedves és joviális, kezet fog a kisfiúval, akinek tizenkét éve gyógyítja az agyát. A legintimebb kapcsolata. Elbőgi magát. A doki berakja a cédét a gépbe, lassan tölt be, de addig is nyugtatja a fehér zaj. Bognár doktor túl hamar kiált a gépek zümmögésébe:

Tökéletes! Nagyon, nagyon jó! Nem nőtt. Mi nem nőtt? Egy borsóméretű foszlányra a mutat a képen. Szépen tokosodik, de nem kellene semminek tokosodnia. Tíz éve nem mondta ki ezt a szót, de megkérdezi, az a daganat?

Az volt. Legalábbis a maradványa. Jó hírt hallott, de nem úgy érezte, csak annyit hallott belőle, hogy éveken át hazudtak neki. Most már nem tudja, miért volt annyira dühös, hogy múlna el nyomtalanul egy agydaganat. Kívül sem tud, belül sem tud. Nem akart hazamenni, nem akarta a szüleire zúdítani a dühét, mert tudta, hogy nem tehetnek róla. Sétálni kezdett. Befordult egy fodrászhoz, és nullás géppel letolatta a haját. Látni akarta a sebét. A bal fülétől a homloka közepéig húzódó félkört a hajvonala mentén. Ha már úgy nézett ki, és úgy érezte magát, mint Raoul Duke, vett egy sárga lencséjű napszemüveget is. Teljes stilóváltás. Így ment haza a szüleihez, akikről azt hitte, hazugsággal óvták tizenkét éve.

Ezután lett biztos, hogy elköltözik otthonról. Csak azt nem tudta, hogy hova. Az is, hogy az orvosi ügyeit maga fogja intézni, akkor is, ha nehéz. Vágya az önállósodásra mindentől független volt, nem neheztelésből vagy dacból jött, egyszerűen most már ez a szakasz következett az életében. Ideje volt. Aztán májusban, olyan könnyedséggel, amitől az ember mindig felismeri, ha valami egy kivételes lehetőség, csörgött a telefonja: van egy üres műterem az Art Quarter Budapestben. Nem kéri? Kérte. Egy matraccal, két bőrönddel és a fényképezőivel beköltözött a húsz négyzetméteres műterembe, egy olyan közösségbe, ami pont olyan, amilyennek Fellini elképzel egy művésznegyedet. Festők, szobrászok, táncosok, építészek, iparművészek, képzőművészek, zenészek alkotnak egy közösséget az egykori budafoki Haggenmacher Sörgyár zegzugaiban, és köztük Barni 29 évesen tapasztalta meg először, milyen az, amikor olyan gondolatai, érzelmei és hétköznapi problémái vannak, ami csak az övé. Az élet egy egészen új minőségét élte meg itt.

Talán a megnyugvástól, talán mert tudat alatt azóta kereste a válaszokat arra, hogy mi történt vele, de egyik este olvasott a műtermében, amikor beugrott a második műtét utáni első kontroll emléke 2008-ból. Azon ő is ott volt. Látta, ahogy Bognár doki a borsó méretű foszlányra mutat, hallotta, ahogy leszögezi, ott maradt valami, amire figyelni kell, hogy ne nőjön. De ő nem akart figyelni, a fogadalmakkal, az imákkal, a szeánszokkal is menekült a lehetőségtől, hogy ez a valami továbbra is árthat neki. Annyira mélyre ásta magában, hogy mindez tudat alatt történt. Hosszú idő után rájött, hogy nem a szülei hazugságát kellett feldolgoznia, hanem a magáét. Arra is, hogy ezért kerülte el olyan makacsul az orvosi papírokat, abból azonnal rájött volna. Arra is, hogy minden évben megkérdezte az anyukáját, amikor hazaért a dokitól: ugye mindent kiszedtek, anyu? Persze, Barnuci.

És ő nem emlékeztette magát, hogy felesleges kérdezni. Gyerek volt, de most már nem az. Most kezdhette elfogadni.

Fotó: Sebestyén László Neogrády-Kiss Barnabás

Fotóművész

1989-ben született Budapesten. 2012 és 2015 között elvégezte a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának fotográfia szakát, majd tanulmányait 2015-től 2017-ig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakán folytatta. Első önálló kiállítása 2014-ben Megint a fejemben nézelődnek címmel volt a Faur Zsófi Galériában. 2014-ben a Pozsonyi Off Biennálén a Kaposvári Egyetem fotográfia szakos hallgatóival közösen létrehozott Beavatkozások című kiállítás elnyerte a fesztivál fődíját, az ON Awardot. 2015-ben Wolfgang Tillmans neki nyújtotta át a The Most Talented Young Artist díjat a Budapest Portfolio Review-n. 2017-ben az Asa Nisi Masa Galéria által kiírt pályázaton a zsűritagok között a Scorpion Dagger alkotója, James Kerr beválogatta az and I see this című gif-projektjét a legjobbak közé. 2018-ban a Faur Zsófi Galériában Kő, papír, zokni címmel önálló kiállításon mutatta be a magyarországi SOS Gyermekfalu gyerekeinek és a saját életének párhuzamát. 2019-ben egy formabontó helyszínen és installálásban B címmel volt önálló kiállítása a Lollipop Factoryban. 2010 óta oktat fotográfiát különböző táborokban és iskolában. 2020-ban elnyerte az Akademie Schloss Solitude rezidenciaprogramját. Ugyanebben az évben Kettős kötés című munkájával megnyerte a Capa-nagydíjat. Következő rezidenciaprogramja Salzburgban fog megvalósulni a Budapest Galérián keresztül. 2018 óta a PAD csapatának tagja, projektjük, a Hétköznapi Hiánycikkek a 2021-es Off Biennále keretében mutatkozott be. Ők az alkotói a szabadonbalaton projektnek. 2021-ben bekerült az Esterházy Art Award shortlistjébe. Megjelent a Solitude című könyve. Jelenleg a Ludwig Múzeumban, az Előhívás csoportos kiállításon állít ki. 2022-től az Inda Galériának a művésze, és az év elején lesz egy önálló kiállítása Szemmunka címmel. Oldalpár a Solitude című könyvből.

The post Rituáléim, imáim lettek, minden este 23 óra 23 perckor elmondtam őket – Gyermekkorom története appeared first on Forbes.hu.