Jóleső üresség, az agresszió mély, elemi megélése és az elégedettség megtalálása. Négy kollégánk látogatott el egy dühöngőszobába, hogy ott apró darabokra verjen mindent. Így látják ők, milyen, amikor el kell pusztítanod magad körül a dolgokat.

Ötven üveg, három közepes méretű és egy nagy méretű elektronikai eszköz, néhány klaviatúra, pár monitor, egy próbababa és egy boxzsák. Ezek vártak bennünket a Podmaniczky utcai Wrecking Room dühöngőjében, ahova egyetlen céllal érkeztünk:

hogy büntetlenül, következmények nélkül szétverjünk mindent.

A hely tulajdonosa, Gellén Betti és párja, Orbán Attila kicsivel járvány előtt nyitották meg a helyet. Betti korábban vendéglátózott, a Minner.hu ötletlistájából leste az dühöngőszoba ötletét, egyből beleszeretett.

A nyitást a járvány miatt egyből zárást követte, de a Wrecking Room túlélte a covidot. Év élején bent álltak az RTL Klub befektetői show-jában, a Cápák közöttben, e havi címlaposunk, Balogh Petya neki is állt püfölni a dolgokat.

Jártak már náluk business casualben feszítő üzletemberek, irodai dolgozók, csapatépítők résztvevői, de gyászoló család, frissen szakító egyetemista és nemi erőszak áldozatául esett lány is. A cél mindenkinél ugyanaz volt: előhívni a belső állatot, kiélni a mindenkiben jelen lévő, de hétköznapokon kontrollált agressziót.

„Nagyon furcsa dolgok szabadulnak fel az emberben, sokszor még bennem is, aki csak kint ülök

– meséli Betti. – Volt már olyan, akit a pszichológusa irányított hozzánk, és többször is visszajött. Volt, aki szakítás után érkezett és bent elsírta magát. Viszont amikor kijönnek a szobából, látszik a megkönnyebbülés, szinte érződik, ahogy itt hagyják a csomagjaikat.”

Gellén Betti és Orbán Attila. Forrás: Wrecking Room

Mielőtt belépünk a terembe, fegyvernemet választhatunk: van kalapács, óriási franciakulcs, baseballütő, vascsövek. A pusztítás után Betti egyenként szétszed majd mindent, ami még darabokokra bontható, takarít. A romok telepre mennek vagy újrahasznosításra, a bevétel egy része pedig a Szurkolók az Állatokért Alapítványnak.

Körülbelül 40 percet töltünk benn, aki elfárad, időközben kijön pihenni, vagy lecseréli a fegyverét. Utána hosszú beszélgetés következik: mint kiderül, mindenki máshogy élte meg a bent töltött időt.

Somogyi Szonja: Megszállt a belső béke

Az elmúlt hetekben és hónapokban volt elég stresszelnivalóm, ezért meg voltam róla győződve, hogy igen, biztosan jó eszköze lesz a gőz kieresztésének, ha – szervezett keretek között – engedhetek utat a bennem cirkuláló energiáknak. Érdekelt, mennyire ragad el majd a lendület, mennyire veszi át felettem a hatalmat valami olyan, a mélyről feltörő érzelem, amelynek esetleg nem is vagyok a hétköznapokban tudatában.

Ahogy közeledett a megbeszélt időpontunk, igyekeztem jó kis zúzós, metálos zenével hergelni magam, ordítottak a dobok és gitárok a fülemben a 6-os villamoson.

Mire megérkeztem helyre, kicsit már mérges is voltam – magamra, hogy épp nem vagyok stresszes, nincs semmi kidühöngenivalóm.

Aztán a többiek lendülete, izgalma rám is átragadt. A vascsövek, feszítővasak és baseballütők kézbe fogása, a fejemre húzott védősisak, na és a hangos zene megtették a hatásukat. Nekem is hevesebben vert a szívem, amikor berobbantunk négyen az előkészített szobába. Régi monitorok, üvegek, nyomtató és egy öreg tévé várták a sorsukat. Mondjuk, akadt némi gondom a tévével, mivel rég elhunyt nagyszüleim egykori készülékének kiköpött mása volt. Gondolatban bocsánatot kértem gyerekkorom kedves emlékétől, amikor egy óriási feszítővassal nekiestem és ripityára törtem a képernyőjét.

Izgalmas és érdekes volt mindeközben testközelből látni, ahogy másnál leesik a lánc és valami ősi, állati erővel zúzza a tárgyakat, a védőálarc mögött villanó szemében pedig valami pusztító erő csillog.

A végén. Forrás: Nagy Nikolett

De én magam egy idő után ürességet éreztem. Nagyon hamar megszállt egy belső béke, mert megállapítottam: nincs bennem harag. Nem tudok odaképzelni – pedig próbáltam – a 15 éves monitor vagy a különösen ellenálló kalinkás üveg helyére egy arcot, aki ellen még táplálnám a dühöt magamban. Nem fojtok el, mert ha kell, kimondom, káromkodok, hangos vagyok. De egyszerűen nem az én terepem a pusztítás és az agresszió.

Rájöttem, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert nem voltak az életemben akkora tragédiák, drámák és egetverő igazságtalanságok, melyek miatt a mai napig fortyognék magamban vagy dühöngenék. Váratlanul eszembe jutottak olyan életutak megélői és olyan megaláztatások elszenvedői, akik minden joggal püfölhetnék akár naponta a monitorokat, mégsem lelhetnének megnyugvást.

Hát így lettem elégedett az életemmel egy dühöngőben.

Takács Dalma: Ahol találkozik a düh és a félelem

Hatalmas lendülettel vonultunk be a terembe, körbeálltuk a nagy asztalt tele a felszereléssel, majd hirtelen megfagyott a levegő. Senki nem mert elsőnek ütni. Azt hiszem, az ottani érzés egyben az egyik legmeghatározóbb momentuma volt számomra az eseménynek.

Miközben egész életemben óvom, vigyázom a technikai felszereléseket, és hevesen szentségelek, ha eltörik egy kávéspohár, most hirtelen azt a felszólítást kapom, hogy verjem szét ezeket. De hát ezt nem szabad – mondta a fejemben egy hang, ami nemcsak az értékvédelemre, de en bloc az agresszió megélésére is utalt. Hiszen ott van ez a belső, igazán markáns tiltás, amit onnantól nevelnek belénk, hogy egyáltalán tudomást szerzünk a létezésünkről: ütni nem szabad, bántani nem szabad, az erőszak és az agresszió rossz, a fájdalom rossz, a kontrollálatlanság rossz. Hihetetlen, hogy egy ennyire ősi – és mellesleg szükséges – ösztön ennyire mélyen lesz elfojtva.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Forbes Magyarország (@forbeshungary) által megosztott bejegyzés

Még szerencse, hogy Topolay Gábor megtámogatta az estét némi metál zenével, mert így legalább elő tudtam hívni magamból azt a kamaszkori énem, aki Subscribe-koncerteken, saját erejét és testsúlyát felülbecsülve berohant a pogóba (majd 5 perc múlva ki, fél lábon sántikálva). A zene fontos löket, közvetíti azt az energiát és agressziót, amit alapesetben letiltok magamban. Jólesett metálra zúzni, de pár percnél tovább sajnos nem tudtam kizárni a belém táplált viselkedési mintákat.

Folyamatos aggodalommal töltött el, hogy nehogy megüssek valakit egy rosszul irányzott mozdulattal, hogy merre repülnek a szilánkok, vagy ne ugyanazt akarjam ütni, amit mások is. Irigykedve néztem a többieket, akik teljesen ledobták az ékszíjat, és át tudták élni a következmények nélküli pusztítás örömét.

Én még az üvegeket is szisztematikusan törtem szét, mintha egy kiadott feladatot végeznék el a lehető legaprólékosabban.

És éppen ez a felismerés tette olyan nagyon meghatározóvá számomra a Wrecking Room élményét. Másnap, a szokásos heti ülésen a pszichológusommal szinte végig arról beszéltünk, hol találkozik a düh és a félelem – és felismertem, hogy ezekkel még van dolgom. A Wrecking Room meglátogatása akár minden terápiás folyamat kötelező eleme is lehetne: amellett, hogy elképesztően jó feszültséglevezetési forma, fontos tanulságokkal szolgál saját érzelmeink megéléséről is.

Nagy Nikolett: Ürességből fáradtság, majd elégedettség

Nem mindennapi élmény, hogy üvegszilánkok repülnek feléd minden oldalról, de a biztonságra nagy figyelmet fordítanak a Wrecking Roomban, kötelező a teljes testet és nyakat fedő kezeslábas és az arcvédő is. Az első pár perc után ezt fel is fogtam: nyugi, védve vagyok, nem tudok megsérülni, szóval kezdtem feloldódni. A fizikai erőszükséglet miatt sokkal nehezebb volt a törés-zúzás, mint amire számítottam.

Nem gondoltam, hogy ilyen masszív egy 25 éves nyomtató, hogy ennyi energia betörni egy öreg, képcsöves tévé képernyőjét, de hát került beléjük anyag, na.

Valahol jó érzés volt pusztítani, szépnek találtam, ahogy monitorok roppannak össze, billentyűzetből kiszakadó betűk borítják a padlót. Aztán amikor már nem csak ezeknek a hétköznapi tárgyaknak, munkaeszközöknek az entrópiája volt a fókuszomban, arra is tudtam figyelni, mit érzek belül. Mielőtt odaértem volna a Podmaniczky utcába, arra gondoltam, hogy itt a lehetőség kicsatornázni egy csomó stresszt, szorongást és dühöt ezen az estén. Mégis, mikor ott álltam a szobában, nem tudtam előhívni magamból ezeket. Eszembe sem jutottak. Valahogy annyira lekötött az akkor és ott történtek megélése, feldolgozása, a többiek energiája, a zene, hogy nem tudtam a saját belső világomban elmerülni. Teljesen kikapcsolt az agyam. Egy ponton jóleső ürességet kezdtem érezni, azt a fajta fáradtságot, amit csak nagy fizikai igénybevétel után érzel, és később – látva a szorgos puszításunk eredményét – némi elégedettséget is.

A Forbes munkatársai, Topolay Gábor (balra fent), Nagy Nikolett (jobbra fent), Takács Dalma (balra lent) és Somogyi Szonja (jobbra lent) a dicső Wrecking Room-zúzda után.

Nagyon hatott rám, az a tapasztalás is, hogy hárman lányok, mennyire más energiaszinten csináltuk ezt az egészet, mint Gábor. Így megtapasztalni a férfi energiát, erőt, közvetlenül melletted egyszerre ijesztő és biztonságot nyújtó. Amikor realizálod, hogy ez az ember el tudna pusztítani téged, ha akarna, az valami egészen durva felismerés. Ezen végül csak pár másodpercig merengtem, várt rám egy pár unicumos üveg, de mint kiderült, szinte törhetetlenek.

Topolay Gábor: Jólesett bepörögni

A végén jólesően, kifáradva pihegtünk a fotelekben, csendben beszélgettünk az élményről. Egészen intim, meghitt hangulat volt, megnyíltunk egymásnak, traumákról, szorongásról, megélésről meséltünk.

Ez nem az agresszív emberek helye. A legtöbb látogató jókedvű, csapatépítőre vagy esti programra érkező társaság, de Betti azért nagyon komoly sztorikkal találkozik a dühöngőben. Frusztrált, stresszes értelmiségiekről mesélt, tanárokról, menedzserekről, irodai alkalmazottakról, akik kiadják a dühüket. Súlyos traumát átéltekről, akik konkrét arcot, karaktert képzelnek a kalapács alá. Van, aki egyedül érkezik a szobába és megkéri, hogy kapcsolják le a kamerákat, senki se lássa, mi történik bent.

Mert tényleg ki tud jönni az emberből az állat. Bennem nem volt konkrét düh, semmi harag, kifejezetten könnyed hangulatban érkeztem.

Így is elkapott a pusztítási vágy. Egyszerűen jólesett bepörögni és kontroll nélkül szétverni dolgokat.

Baseballütővel ütöttem tévét, óriás franciakulccsal püföltem a monitorokat, kalapáccsal vertem apró darabokra a klaviatúrát. Akkor húztam fel magam legjobban, amikor a legnagyobb falat, a nagy méretű nyomtató nem adta magát és nem volt hajlandó darabjaira esni.

Következmények nélküli rombolás – nagyjából ez a lényeg. Stresszlevezetés és egy olyan élmény, amit rendezett, polgári viszonyok közt egyszerűen nem tudsz máshol átélni. Tudom, hogy mezei barbarizmusnak hangzik, valami állatias ösztön kiélésének.

De nagyon élveztem.

Hasonló érzést vált ki, mint egy kiadós futás, gyúrás, úszás, bármi, ami kifáraszt, amivel kicsinálja magát az ember. Kemény fizikai munka, megizzadsz, elfáradsz. Viszont sokkal érdekesebb, főleg a helyzet lehetetlensége, a szobán kívül nincs nagyon hasonlóra esély.

A végén megkönnyebbülten álltam egymagam a szoba közepén. Fáradtan keresgéltem még elpusztítandó dolgok után. Egyedül ez a pillanat volt frusztráló. Tudtam, hogy a többiek kintről néznek a monitorokon. Mintha valami szégyenérzet jelentkezett volna. Mert teljesen más, ha a barátok is ott pusztítanak bent veled, mintha csak te vagy egyedül állat.

The post Apró darabokra vertünk egy szobát, sokat tanultunk belőle – élménybeszámoló appeared first on Forbes.hu.