Poldi mindössze másfél hónapos volt, amikor Prágába vitték, négyhónapos, amikor Ausztriába, öthónapos, amikor Mexikóba, és kilenc hónapos, amikor 5000 kilométeres lakóautós túrára ment a család Los Angelesbe. Mióta betöltötte negyedik életévét, a negyvenedik országot is kipipálta. Szívesen interjúznék vele, de most épp dackorszakban van, meg amúgy is leköti a kavicsdobálás. Szülei, Okos Tímea és Zoltán, a Világjárócsalád alapítói viszont örömmel válaszolnak a kérdéseimre.

Forbes.hu: Az interjúnk pillanatában is éppen egy útra készültök. Merre mentek?

Zoli: Eredetileg Szlovéniába, Mariborba szerettünk volna utazni, de a munka miatt csak később tudunk indulni, így végül Horvátországba megyünk vitorlázni egy hétre. Kibérelünk egy hajót, és kikötőről kikötőre járunk majd vele. És ez lesz az első alkalom, hogy Poldi tengeren vitorlázik!

Ezek szerint a tavi vitorlázásban már gyakorlott?

Timi: Ott nyitottunk vele, 3-4 hetes volt, amikor elvittük a Balatonra vitorlázni. Persze olyan piciként szinte végigaludta az egészet.

Gyakran kérdezik tőlünk, mikortól javasolt babával utazni, és általában azt válaszoljuk, hogy akkor, amikor a szülő felkészül rá.

De a személyes véleményünk az, hogy minél korábban, annál jobb. Egy párhetes kisbabával a legkönnyebb, nekik még nincs nagy szükségük semmire, az ember csak magára köti a gyereket és megy.

„A minőségi együttlét ajándék, és megtaláljuk azt a tempót, ami mindhármunknak komfortos.”

Mi volt Poldi első nagyobb útja?

Zoli: Ehhez definiálnunk kell, mit jelent a nagyobb út. Másfél hetesen Siófokra, másfél hónaposan Prágába vittük, négyhónapos korában pedig síeltünk Ausztriában. Öthónapos korában Mexikóban voltunk vele, és kilenc hónapos volt, amikor közel 5000 kilométeres lakóautós túrára mentünk Los Angelesbe.

Mennyiben más vele utazni, mint anno kettesben?

Zoli: Ha egyedül utazol, az teljesen más, mint ha a pároddal mész, ha a pároddal mész, az egészen más, mint ha mondjuk egy szervezett útra mész. Mi Timivel teljesen tervezetlenül utaztunk mindig is. Csak egy kis kézipoggyásznyi cucc volt nálunk, és általában csak az első éjszakára foglaltunk szállást, a többi meg majd alakul. A Poldival való utazás egy tanulási folyamat volt. Amikor először utaztunk vele, a szokásos roadtrip helyett egy helyre foglaltunk szállást, viszont Mexikóban már kipróbáltuk azt, hogy reagál egy hatnapos Yucatán-félszigeti körútra, ahol minden nap máshol alszunk.

Ha mindenáron azt akarnánk megmondani, hogy mit vesztettünk, akkor lehet, hogy kevesebb dolgot tudunk nézni, de közben több időnk van az élmények közös megélésére is. A minőségi együttlét ajándék, és megtaláljuk azt a tempót, ami mindhármunknak komfortos.

Timi: Talán még annyi, hogy a fontosabb dolgokat inkább délelőttre tesszük, mert tudjuk, hogy Poldi akkor még jobban bírja. Aztán dél körül jön egy nagyobb pihenő, amikor kiengedhet, majd estefelé a feltámadás, amikor újra útra kelünk. Nyolc után már nem tervezünk semmit, de ilyenkor nem csak Poldi, de mi is fáradtak vagyunk már.

Zoli:

Egyébként az utazás onnan indul, hogy egy pár kettesben hogy tud utazni.

Nekünk ez a legfőbb hobbink, de sokaknál ez hatalmas stressz. Sokan félnek a repüléstől, aggódnak azon, hogy mennek be a reptérre, szállásra, hogy mi lesz a program, hogy mit fognak enni, és még nincs is gyerek. Tehát akinek eleve nehéz ez, annál valószínűleg gyerekkel csak hatványozottan nehezebb lesz. És ez fordítva is igaz: aki könnyedén utazik gyerek nélkül, az gyerekkel is könnyedén fog.

„Aki könnyedén utazik gyerek nélkül, az gyerekkel is könnyedén fog.”

Bennetek ez már a kapcsolat elejétől fogva közös volt ez?

Zoli: Minden párkapcsolatban van egy közös tér, ami kettőtök között jön létre és csak rátok jellemző. Nagyon sokat számít, milyen a hétköznapi közös élet. És a mi közös terünkben az utazás egy abszolút szinergikus dolog. Ugyanazt a hozzáállást hoztuk be a kapcsolatba – hogy kevés cuccal, spontán szeretünk utazni – , beszélünk nyelveket, és nem pánikolunk be egy-egy váratlan helyzettől.

Hogyha kell, akkor megtanulok tíz mondatot arabul ahhoz, hogy el tudjak igazodni egy olyan helyen, ahol nem beszélnek angolul.

És mivel mindkettőnk így van ezzel, csak erősítjük egymásban ezt a hozzáállást.

Visszatérve Poldira – volt bennetek félelem azzal kapcsolatban, milyen lesz vele utazni?

Timi: Amikor várandós lettem, a környezetem rögtön kéretlen tanácsokkal kezdett bombázni. „Most utazzatok, mert később nem fogtok. Most aludjatok, gyerek mellett már nem lehet. Most sportoljatok, arra sem lesz idő.” Emlékszem, akkor egymásra néztünk, hogy ez tényleg ekkora horrorsztori lesz? Most akkor tényleg vége mindennek? Mivel ezt nem akartuk, elkezdtünk pozitív példákat keresni, és külföldi fórumokat olvastunk. Arra néztünk, amerre haladni szerettünk volna, és először lélekben, majd a mindennapi praktikákban is erre készültünk. Poldi kéthetes volt csak, amikor elvittük útlevelet csináltatni, hogy megvehessük a mexikói repjegyet.

Zoli: Tudatosan készültünk arra, hogy majd Poldit is bevonjuk ebbe az életmódba. A BLW-t, azaz a falatkás táplálást alkalmaztunk, így Poldi hathónapos korától elkezdett falatkákat enni, és egyéves kora óta gyakorlatilag ugyanazt eszi majdnem, mint mi. Nem kell konzerveket pakolnunk, tud velünk együtt étkezni. Babakocsi helyett a hordozóban vittük mindenhova, mert ez sokkal praktikusabb a túrázáshoz, most pedig már a saját lábán jön velünk. Poldi nagyon jól veszi az akadályokat, még a Costa Rica-i dzsungeltúra is összejött, nagyon jól bírta.

Az elején hagytunk időt arra, hogy megszokjuk egymást, de össz-vissz annyi változott, hogy időnként be kellett iktatnunk egy szoptatást és egy pelenkázást a kirándulásokba, meg nem megyünk bele az éjszakai életbe. Bár, Los Angelesben kaszinóztunk azért, Poldi ott ült a hátamon a kis hordozójában! Szóval kábé minden maradt a régiben; kevés cuccal, vázlatpontos tervvel, spontán utazunk, sok a kaland. Egyszerűen csak nem két, hanem három emberre kell figyelni, és rugalmasan szervezzük a programokat, hogy ha Poldi lát például egy játszóteret, ahova szeretne benézni, ne kelljen ezt megvonni tőle. Mi azt szoktuk mondani, hogy

próbálunk szülőbarát helyeket keresni, mert hogyha a szülők jól érzik magukat, akkor általában a gyerekek is feltalálják magát.

Timi: Továbbra is megvan a napi átlagos 18 ezer lépés, és Poldi már a saját lábán is jól bírja az utakat. Nem állítom, hogy ő sosem sír vagy nem nyűgös egy hosszú repülőúton. De ezek itthon is megtörténnek, itthon is nyűgös időnként. A gyerekes utazás otthon kezdődik, velünk kezdődik.

„Poldi nagyon jól veszi az akadályokat, még a Costa Rica-i dzsungeltúra is összejött, nagyon jól bírta.”

Emlékszem, hogy amikor nagyon pici voltam még, elmentünk a szüleimmel Olaszországba, és amikor ők túrázni akartak, én folyton azon hisztiztem, hogy a tengerparton akarok játszani. 5-6 évesen abszolút nem tudtam még értékelni azt, ami őket érdekelte. Poldinál hogy van ez?

Zoli: Ha megyünk valahova, sokat mesélünk neki a helyről előtte. A legutóbbi posztunkban például a francia útról írtunk, amit Poldi talált ki, minekután konstatálta, hogy egy csomó bögrénken, könyvünkben látta már a „Heifel-tornyot”, de élőben még soha. Ez valamiért teljesen becsípődött nála. Szóval elmentünk Párizsba. Most szerinted melyik ötéves gyerek szeretne várost nézni? Hát, ha így megkérdezed, egyik sem. De ha azt kérdezed, ki akar egész nap bújócskázni, rögtön más a helyzet. Úgy jártuk be a várost, hogy egész nap fogócskáztunk, ugráltunk padokról, bújócskáztunk a Champs-Élysées-n, fagyit ettünk, piknikeztünk. Poldi számára az egész város egy nagy játszótér.

Azta, elég sok kreativitás kellhetett ehhez azért!

Zoli: Poldi a dackorszakában van, egyre erősebb a saját akarata.

Ha jól akarja érezni magát vele az ember, ki kell billenteni ebből az ellenállásból, és olyan dolgokat kell csinálni, amiket ő is élvez.

És ez nemcsak utazás közben van így – ha otthon le akarsz menni vele a boltba, ahhoz is ugyanez a kreativitás szükséges sokszor.

Timi: Szerintem az is hozzátartozik, hogy kiskorától fogva megszokta, hogy az utazás számunkra nem csak a tengerpartozásról szól. Annak is megvan a helye, de az életünk része, hogy folyamatosan mozgásban vagyunk. Egyébként a kisgyerekekben nagy az explorációs vágy, Poldit is lenyűgözi a rengeteg inger, élmény, és mindig sokat kérdez, sokat beszélgetünk.

„A kisgyerekekben nagy az explorációs vágy, Poldit is lenyűgözi a rengeteg inger.”

Azt szokták mondani, hogy a gyerekek életében mindig az első három év a legmeghatározóbb a kötődések kialakulása, és a személyiség magjának kialakulása szempontjából. Mit gondoltok, Poldira hogyan hat ez az életmód?

Zoli: Szerintem az, hogy nálunk alapvetően feszültségmentes az utazás, és ennyi időt töltünk együtt, nagy érzelmi stabilitást ad neki. Megtapasztalja, hogy a helytől függetlenül is biztonságban érezheti magát a szüleivel, hogy mellette vagyunk. És bízom benne, hogy a sok különböző kultúra, amivel találkozik, erősíti benne az elfogadást és a nyitottságot is – bár valószínűleg ennek nagy része még nem tudatosul benne.

Timi: Valószínűleg alap lesz számára, hogy mennyiféle nyelv, bőrszín, vallás létezik egymás mellett. Lát mecsetet, templomot, lehet már vele beszélgetni arról, hogy ez az Isten háza, csak mindenkinek mást jelent.

De a legfontosabb üzenet számára az, hogy a világ egy jó hely, egy izgalmas hely, amit érdemes megélni, felfedezni.

Akárhova megyünk, ott meg tudjuk találni a jót, a szépet, és az emberek is alapvetően jók. Remélem, hogy ez elraktározódik benne.

És mi tetszett eddig neki a legjobban?

Zoli: Minden. Mindig az tetszik neki, ahol éppen járunk. Most a „Heifel-torony” a nagy kedvenc, vettünk is neki egy kis egyeurós minitornyot Párizsban, azt azóta is magával viszi az ágyba. Meg persze mutogatja nekünk, hogy nézzétek, mi itt voltunk, itt pezsgőztetek.

Timi: A libanoni útról sokat emlegeti a hómobilozást, Egyiptomból a tevegelést, a fáraókat, Costa Ricáról a majmokat. És ha megkérdezed, melyik hol van és mit csinál, el tudja mondani. Mindig rengeteg kérdése van, persze fene tudja, mennyi marad meg ebből.

Poldi rajong az állatokért, itt éppen az Addo Elefánt Nemzeti Park elefántjait csodálja.

Na igen, sokan mondják, hogy azért nem utaznak kisgyerekkel, mert nekik macera, a gyerek meg úgysem emlékszik rá. Mit szoktatok mondani, ha valaki ezzel érvel?

Timi: Nem azért utazunk, hogy emlékezzen rá, hanem mert ilyenkor érezzük jól magunkat. Az, hogy ő emlékszik, vagy nem, igazából másodlagos. Mi szeretünk felfedezni, ez a szenvedélyünk, ezért csináljuk, és ebbe tudjuk bevonni őt. A weboldalunknak sem az a célja, hogy mindenkit az utazásra bíztassunk. Arra akarjuk bíztatni az embereket, hogy ne mondjanak le a saját szenvedélyeikről a gyerek miatt, hanem találjanak olyan megoldásokat, amikbe ő is bevonható.

Zoli: Egyébként, ha a konkrét úticélokra nem is emlékszik, az biztosan elraktározódik benne, hogy együtt voltunk, jól éreztük magunkat, közös élményeket gyűjtöttünk. Mi olyan szülők szeretnénk lenni, akik nem áldozatai a gyereknek.

Egy gyerek ne legyen az oka annak, hogy én valamit nem tudok megcsinálni, és hogy emiatt nehezteljek rá.

Poldi ezt sosem fogja érezni, mert mi elmegyünk vele és megcsináljuk azt, amit szeretnénk.

Ha jól tudom, mindemellett teljes állásban dolgoztok – legalábbis Zoli. Hogy oldható meg ez a sok út?

Zoli: Igen, én 8 órás állásban dolgozom. Szinte mindig ünnepekre időzítjük az utakat, most is pünkösdkor utaztunk, és tavaly karácsonykor jártunk Dél-Amerikában. Kihasználjuk a hosszúhétvégeket, gazdálkodunk a szabadságokkal.

Timi: Én vállalkozó vagyok, ami ugye törvényileg nem kötött, viszont folyamatos jelenlétet igényel. Ettől függetlenül megoldom, hogy utazások alatt ne kelljen dolgoznom, éppen ezért a Világjáró posztjait is az utazások után adjuk le. Ehhez mérten szervezzük meg az utakat is.

„Arra akarjuk bíztatni az embereket, hogy ne mondjanak le a saját szenvedélyeikről a gyerek miatt.”

Hogy készültök fel egy nagyobb útra?

Zoli: Harántimpulzusok alapján. Meglátunk egy jó repjegyet, vagy találkozunk valakivel, aki mesél egy érdekes útiélményt, és belecsapunk. Persze a hatékonyság és az idő fontos keresztmetszetet jelent. Leszűkítjük azokat az időpontokat, amikor ráérünk, majd kijelölünk pár potenciális úticélt. Utánaolvasunk a helyeknek, információt szerzünk a helyiektől vagy a már tapasztalt utazóktól, és összeállítunk egy vázlatot arról, hogy kábé mikre vagyunk kíváncsiak. És persze törekszünk rá, hogy a lehető legjobban jöjjünk ki anyagilag. Costa Ricára például úgy mentünk, hogy éppen akkor indított járatot az egyik légitársaság, és pont be is lehetett utazni, így jó áron jutottunk jegyekhez. De akárhova is megyünk, nagyon fontos a rugalmasság. Azzal tisztában vagyunk, hogy egy országot vagy egy helyet soha nem tudunk száz százalékosan bejárni.

Timi: Amikor a programokat tervezzük, igyekszünk olyan állomásokat keresni, amikben van valami kis plusz, valami „világjárócsaládos”.

Teljesen más egy olyan kávézóban ülni, ahol korábban Hemingway járt, mint mondjuk egy nagy franchise-ban.

Így utazhatsz a történelemben, láthatod, amit ő látott az ablakból, te is részesévé válhatsz a kultúrának. Az ilyen pontokat már előre bejelöljük a térképen, és ami belefér, azt mindenképp útba ejtjük.

Többször is említettétek, hogy kevés cuccot visztek magatokkal. Még a több hetes mexikói útra is csak kézipoggyásszal mentetek?

Zoli: Persze! Mégis mi a fenét vigyünk magunkkal? Gondolj bele, eleve meleg helyre mész. Poldi cuccai mikroméretűek, nekünk meg bőven elég egyheti ruha, mert mosunk majd időközben. Poldinak pelenka kellett, popsitörlő meg cumi, és ha valami elfogyott, megvettünk helyben. Mindenhol élnek emberek, mindenhol vannak gyerekek. Mexikóban ugyanazokat a brandeket kapod meg, mint nálunk a fogkeféből, fogkrémből, pelenkából, parfümökből. Ha elszakad a cipőd, van cipőbolt is.

„Azzal tisztában vagyunk, hogy egy országot vagy egy helyet soha nem tudunk száz százalékosan bejárni.”

Azért egy utazás során gyakran merülnek fel váratlan krízisek, amiket ott és akkor, hirtelen kell megoldani. Hogy kezelitek az ilyen helyzeteket?

Zoli: Ez attól függ, kinek mi a krízis, mi lendít ki a komfortzónádból. Dél-Afrikában leszakadt a tetősátor az autóról, azon jót nevettünk. Pont a határon történt, ahol nyugodtan ott tudtunk hagyni, másnapra hoztak egy másik autót, mentünk tovább. De olyan is volt, hogy kiraboltak bennünket, ami azért kevésbé volt vidám – az ilyen helyzetekben az a fontos, hogy vádaskodás és fejvesztés helyett közösen keressünk megoldást. Ilyenkor is támogatnunk kell egymást, és ha lenyugodtak a kedélyek, le kell ülni és kiértékelni a helyzetet, átbeszélni a történteket. A krízishelyzet azért krízishelyzet, mert nem érzed jól magad benne.

Mi megengedjük magunknak azt a luxust, hogy a rossz érzéseket is megéljük és elmondhassuk egymásnak.

Timi: Többen kérdezték már, hogy megviseli-e a kapcsolatunkat, hogy ennyit utazunk. Hiszen egy ilyen kalandos út kiszámíthatatlan, tele van kihívással, megoldandó feladattal. Viszont ezekből a nehéz helyzetekből pont hogy megerősödve jövünk ki, mert látjuk, hogy egymást támogatva tényleg mindent meg tudunk oldani. Minél több krízisen mész keresztül, annál magabiztosabb leszel, legalábbis, ami az utazásokat illeti.

Van esetleg olyan bakancslistás pont, amit minden országban kipróbáltok?

Zoli: A gasztronómia! Általában konkrét listával készülünk, hogy milyen ételeket és italokat akarunk megkóstolni. Emellett pedig a helyi kultúra, és az adott ország természeti szépségei. Ezek sokkal érdekesebbek számunkra, mint például a múzeumok. A covid előtt elsősorban tömegközlekedéssel jártuk be a helyeket, a csirkebuszokon baromi jól meg lehet figyelni a helyi embereket, helyi hangulatot.

Poldi és Timi egyik kedvenc élménye a libanoni hómobilozás volt.

Mi volt az eddigi legemlékezetesebb utazásotok?

Zoli: Mindig az, ami a közelmúltban volt. Nekem például hatalmas élmény volt, hogy hármasban mentünk Dél-Afrikába. Jártam már ott korábban, de egészen más volt hármasban szafarizni. Hogy csak mész, és elsétál előtted egy elefánt, vagy elkapja a tigris a zebrát.

Timi: Én talán a libanoni hómobilozást vagy az egyiptomi tevegelést emelném ki. Utóbbira pont a covid idején mentünk, úgyhogy rajtunk kívül alig voltak turisták. De nagyon élveztem azt is, amikor a sivatag közepén sátraztunk, meg amikor Costa Ricán dzsungeltúrára mentünk. Belegondolva, minden utunkról lehet mondani olyat, amire visszagondolva mosolyog a lelkem.

Említettétek, hogy télen megint nagy utazásra készültök. Megvan már az úti cél?

Timi: Pár évvel ezelőtt biztos könnyen válaszoltunk volna erre, de a covid miatt változott a helyzet a világban, nehezebb már előre tervezni. De folyamatosan nézegetünk, tervezgetünk, ötletelünk. Valószínűleg közvetlenül a dátum előtt ütjük majd le az utazást, ahogy Costa Rica és Egyiptom esetében is tettük.

Zoli: Mindenképpen olyan helyre szeretnénk menni, ahol jó idő van, de biztosan lesz síelős utunk is, tavaly Poldi már nagyon ügyesen csúszott a síléccel. De nyitottak vagyunk bármilyen kultúra iránt, szívesen mennénk a Közel-Keletre is, Japánba, Ausztráliába, Latin-Amerikába.

Alapvetően elég bátran tervezünk utakat, és bevállaljuk a külügy által nem javasolt területeket is, mint amilyen Libanon vagy Dél-Afrika volt.

Nem féltetek ezektől?

Zoli: Úgy mondanám, hogy vállaljuk az ésszerűnek tűnő kockázatokat, kellő információ birtokában. A helyi viszonyokról a helyiektől vagy korábban ott járt utazóktól tájékozódunk, az a legbiztosabb forrás. Most például baromira érdekel bennünket Szíria és Irak északi része, folyton nézzük, hogy lehetne elmenni. Turisták mindenhol vannak, szóval nem nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt. Ha megfelelően felkészülünk, nem érezzük magunkat veszélyben, és az út során csak az élményekre koncentrálunk.

.

The post Poldi kéthetes volt, amikor útlevelet kapott – a Világjáró magyar család 4 év alatt 40 országban járt appeared first on Forbes.hu.