A nagy francia forradalomtól legkésőbb a Szovjetunió összeomlásáig az erőszakos forradalmakat erőteljes kultusz övezte: olyan különböző gondolkodók és politikai aktorok, mint Maximilien Robespierre, Petőfi Sándor vagy Karl Marx mind azt gondolták, hogy egy erőszakos és elnyomó rezsimet csak erőszakos, véres forradalommal lehet megdönteni. Petőfi az 1848-as forradalom után még ki is kérte magának, hogy mozgalmuktól el akarják vitatni a forradalom nevet, mert vér nem folyt. A XXI. századra azonban a véres forradalom elvesztette korábbi ázsióját, és egyre inkább az erőszakmentes ellenállás vált az elfogadott magatartássá az elnyomó rezsimekkel szemben. A civil ellenállásokkal foglalkozó két kortárs kutató egy széleskörű empirikus történelmi vizsgálódással pedig azt is igazolta, hogy az erőszakmentes mozgalmak jóval sikeresebbek céljaik elérését illetően, mint erőszakos társaik.