Naivan azt hittem, hogy már vége, túljutottunk rajta. Hiszen már messze nem róla szóltak a hírek, a háború, az infláció, a közelgő vagy már épp tartó élelmiszerválság letaszította a címlapokról. De ismét bebizonyosodott, hogy ember tervez, vírus végez. Engem az év elején kapott el a korona, most meg a család többi tagját vadászta le. Előbb Dusit csípte meg, s bár némi hőemelkedéssel és kis fejfájással megúszta, hosszan panaszkodott ízületi fájdalmakra (amit hol ízeleti, hol izüzetinek mondott), meg reumára. Ez utóbbit a Hupikék törpikékből vette át, ott szenved ettől Hókuszpók. Igazából nem nagyon kellett ez a sok furcsa szó, a támasz arra, hogy otthon maradhasson, hiszen a negatív tesztig szóba sem kerülhetett az iskola.

Amúgy imád nekünk panaszkodni. És ebben igen változatos, még nyelvileg is. Fájnak a részeim a testemben, mondta a minap, és ilyenkor nehéz komor arccal bólogatni, pedig a nevetés és a kuncogás ilyenkor egyenlő a hitszegéssel, az első számú hallgatóság számára csak a részvét és a segítőkészség megengedett. A sok panaszból pedig nekünk kell kiválogatni a valódiakat. És nem mindig segít a rutin, volt már, hogy a konyhában tanakodtunk a nejemmel, hogy most melyiket és milyen mértékben vegyük komolyan. Most vigyük azonnal kórházba, vagy elég lesz egy kis kakaós tejberizs? Mert a legtöbb panasznak azonnal nyoma vész, ha birkózni lehet, vagy futkorászni a ház körül, akkor hirtelen feltöltődnek az aksik és elemek, amelyek lefekvésig ki is tartanak, és akkor megint jöhet az ízüzeti fájdalom.

A nejem viszont sokkal rosszabbul járt. Az ő esetében már kimutatta foga fehérjét a vírus. Az első két napon nem akart 39 alá menni a láza, egy pillanatra el is ájult, még a mentőket is kihívtuk, akik igen alaposan meg is vizsgálták a szívét és a tüdejét. És hosszan magyarázták, hogy a korona komisz és változó betegség, szinte mindenkinél más arcát mutatja, ahogy Óz tette a maga alattvalói előtt. Egy szó mint száz, a nejem ágynak esett, a gyerek a maga reumájával meg otthon maradt, így pillanatok alatt én lettem a mindenes.

Az automatizált világunkban hajlamosak vagyunk lebecsülni az apróságokat. A tányért tisztára sikálja a mosogató, a szennyest rábízhatjuk a mosógépre, a lakást pedig fényesre nyalja Artúr, az önműködő porszívó és felmosó. Csakhogy valakinek ki- és be kell pakolnia a mosogatót (előtte a makacs szennyeződéseket leöblíteni), kiteregetni a ruhákat, majd akadálymentesíteni Artúr útját, hogy alapos munkát végezhessen, ne csak ott dolgozzon, ahol a papok táncolnak, majd visszarakni ugyanúgy. Ez már nem jár a főszerep minden nyűgével és dicsőségével, ez már a segéd messze nem rivaldafénybe illő verejtékes és legtöbbször láthatatlan munkája. A nyűg nyűgje. Ami békeidőben tényleg fel sem tűnik senkinek, nem is jár érte még vállveregetés sem.

Nálunk viszonylag jó a munkamegosztás, vannak rögzített és vándorló feladatok is, amelyeknek nincsen neme, egyszerűen csak ebben a nejem a jobb, abban meg én. A nejem tisztaságmániás, én az ő sztenderdjeit csak alulról súrolom, ha a maximumot teszem bele. Ő a pesti lakásunkban külön fogkefét rendszeresített arra célra, hogy amikor végzett a takarítónő, akkor azzal még nekiállt vízkőtleníteni a csapok alig hozzáférhető részeit. Nálam a tiszta azt jelenti, hogy nem koszos. Nála ugyanez azt jelenti, hogy fertőtlenített, jó szagú, csillogó és kissé olyan, mintha egy örökös kiállítótér lenne egy látogatóktól elzárt bútorboltban.

Vírus idején viszont minden más. A nőférfi vagy férfinő, aki ilyenkor vagyok, varázslatos képességekre tesz szert. Bevásárol, levest főz és kalácsot süt, játszik a gyerekkel, és válaszol annak minden kérdésére, olvas a varázslótanonc kalandjaiból, narancslével kevert langyos vizet visz a beteg nejének, beadja a macska inzulinját, megeteti és tisztítja az almot, mert ami bemegy, az itt is kijön, a résekben pedig könyvet szerkeszt, most épp a régi televíziósokat megszólaltató interjúkötetet, amelynek – mit ad isten – épp ezen a héten van a tovább már nem halasztható leadási határideje. És estére már csak bízik benne, hogy az öblítőből nem a levesbe löttyintett egy keveset, hogy Harry Potter varázsigéi nem kúsztak be Vágó István mondatai közé, hogy Mircinek nem kétszer adta be a gyógyszert, a gyerek nem a szennyesből vett fel tiszta ruhát, a nejét pedig nem tette még betegebbé hozzá nem értésének megannyi jelével. Illetve még van két épkézláb gondolata, amiből majd cikket írhat adott esetben, szigorú terjedelemmel, határidőre. Vajon hány múzsa kell mindehhez?

Azt jó, ha minden férfi tudja, hogy a láthatatlan munkák egész embert kívánnak, miközben nem jár érte bér, és a megbecsültsége sem sok, hiszen pusztán a normalitást tartja fenn. Elméletben tudtam én is, hosszan tudtam volna róla beszélni, most viszont ott van a csontjaimat ropogtató csendben, abban az ólmos fáradtságban, ami este taglóz le, amikor már mindenki alszik a rejtett koszoktól a makacs boszorkányokig. Ilyenkor jön a fohász, az alku, a könyörgés. Bár lenne nekem is valami aprócska vírusom, édes dologtalanságom, hogy másnap ne kezdődjön minden elölről.