Balogh Petya angyalbefektető mindig is skálázásmániás volt, most úgy döntött, ideje szintet lépni a befektetések területén is, és építeni egy tőzsdei megainkubátort hazai techcégek korai finanszírozására, illetve tudásátadásra. Hogy miért, azt vendégcikkben írta meg a Forbes.hu-nak.

Nekem egy címlap mindig korszakokat határol

Amikor Galambos Marci megkérdezte, hogy milyen érzés a címlapon lenni, elgondolkodtam. Persze, felemelő. De bennem mindig valami egészen mást hoz elő. Előző meghatározó címlapfotóm még 2015-ben, az NNG vezérigazgatójaként a Menedzser Magazinban volt, „Világjobbító Vezérigazgató” címmel. És ahogy farkasszemet néztem nap mint nap az újsággal, minden alkalommal egyre vádlóbban nézett vissza rám. Emlékeztetett a szakadékra az álmaim és a valóságom között, és arra, hogy ha ennél többet tudok tenni, akkor ideje nemcsak beszélni róla, hanem csinálni. Sok más mellett az a címlapfotó vitt rá, hogy felálljak a vezérigazgatói székből. Egy korszakot zárt és egy másikat nyitott az életemben. Ezt éreztem most is. A Forbes címlapján lenni felemelő, megtisztelő beteljesülés. Mint amikor beérünk a célba. De minden célvonal egyben egy új verseny startvonala is.

A magazin Bánáti Anna 2 perc olvasás

Peti, azért lesz még belőled rendes ember? – Balogh Petya a megújult Forbes címlapján

Legyél jobb! Knittel Martin 5 perc olvasás

„Szándékosan csináltam hülyét magamból” – három fontos gondolat Balogh Petyától

Skálázás mindenáron

Bevallom, sok hibám mellett van egy fixa ideám is, skálázásmániás vagyok. Bármit is csináljak, mindig azt keresem, hogy mitől és hogyan lehet azt nagyban csinálni. Nem hiszek a kicsiben, a kézművesben, a „lassú víz partot mos”-ban. Ha a tevékenységünk hasznos és értéket teremt, akkor nem csak lehetőségünk, de kötelességünk azt kiterjeszteni, skálázni, azzal az egész világot megfertőzni. Legalábbis előző életemet ez határozta meg. Mindig jobban, nagyobban, gyorsabban, eredményesebben.

Aztán amikor kiszabadultam az NNG-ből, és végleg búcsút intettem az autóiparnak, több évtizednyi rohanást kellett kompenzálnom valahogy. Paradicsomot ültettem, majd szőlőt és gyümölcsfákat. Míg előtte minden napomtól a maximális leadott teljesítményt vártam, addig ezek a legkisebb létező hozzáadott értékről szóltak. A paradicsomot nem lehet siettetni. A végtelenített vesszőfutás helyét a nyugdíjas évek vették át. Bőven voltak nyalogatásra váró sebek is.

Ezt persze csak hetekig bírtam főállásban csinálni, és mielőtt az első paradicsom beérett volna, magába szippantott a startupok világa.

Mentoráltam, befektettem, meghallgattam és amit tudtam, elmeséltem. Persze startupokat mentorálni, angyalbefektetőnek lenni is nyugdíjas meló. Esténként nem nekem kell a cégek minden részletén stresszelni. Én már nem veszek részt az összecsapásban, csak pomponlányként szurkolok nekik. Eldöntöttem, hogy ezt nem skálázom. Öt cég elég. Na jó, tíz. Húsz. Harminc. Negyven. Oké, akkor végül is mégiscsak skálázom. De hogyan?

Lehet ezzel pénzt keresni?

A legelső kérdés persze, hogy ez egyáltalán üzlet-e. A statisztikák vegyesek. Az individuális rizikója minden egyes startupbefektetésnek nagyon magas, azaz a jellemző eset az, hogy a startup elbukik, és elúszik vele az utolsó forintig minden befektetői pénz is. Még a legjobban működő amerikai ökoszisztémában is 50 százalék fölött van az angyalbefektetők által érdemesnek ítélt cégek bukási aránya. De ha az ilyen befektetések közül eleget egy csokorba kötünk, a nagyon jók tudják kompenzálni a buktákat. Az amerikai átlag az, hogy tíz angyalbefektetésből 5-6 földbe áll, a maradékból pedig néhány úgy-ahogy megtérül, és kb. minden tizedik nagyot megy. Minden századik brutál nagyot. Tízezerből egy pedig unikornissá válik. Egy átfogó adatbázison végzett kutatás szerint 48 befektetés esetén 95 százalék az esélye, hogy 30 százalék feletti lesz az éves hozam. Azaz ebben a kategóriában egyetlen tétet tenni szinte biztos bukta, de szélesebb portfóliót felépíteni jó üzlet.

Egy kicsit közelebb hozzánk, Angliában, már kicsit kevésbé vonzó a kép, 30 százalék helyett csak 22 százalék az átlagos angyalbefektető által realizált éves hozam. A hazai piacról pedig semmilyen átfogó statisztika nincs. Még olyan kicsi és annyira új az ökoszisztéma, hogy hiányzik az ilyen jellegű átláthatósága. A legtöbb dealről még csak nagyságrendi adatok publikusak, de a befektetők megtérülésére még tippelni is alig lehet.

Nekem nagy dilemmám volt az utóbbi hét évben, hogy ez a tevékenységem vajon úri hobbi, visszaadás a közösségnek vagy nagybetűs üzlet.

Az első pár csapat viszonylag gyorsan földbe is állt, fizettem a tanulópénzt csőstül.

Egy külön szakma (vagy inkább művészet) megjósolni, hogy melyik csapatból lesz nagy sztori és ki fog pár kanyarral később befuccsolni. Viszont több mint hét év és 40 deal után már egyre biztosabban látom, hogy ebből komoly pénzt tudok csinálni. Nem minden egyes befektetésen, de azon a néhány nagyobb sikeren, ami már alakul, azon biztosan.

Miért szívás angyalbefektetőnek lenni?

De ha ezen ennyit lehet keresni, akkor mi a gond? Miért nem csinálom szépen csendben, egyedül a négy fal között? Mert van az angyalbefektetésnek egy komoly limitációja. Lehet vele pénzt keresni, magas éves hozammal is, de nem likvid egy-egy befektetés, és a nagy sztorikhoz sok idő kell. A hazai sikerek (NNG, Tresorit, Ustream, Balabit) jellemzően 10-15 évig vagy még tovább tartanak. Azaz hiába jó üzlet, kell hozzá „forgótőke”, ami ráadásul lassan forog benne.

Üzlet Gólya Ágnes 10 perc olvasás

Válogathattak a felvásárlók között – az exit részleteiről mesélt a Tresorit

Üzlet Bánáti Anna 8 perc olvasás

Az év exitje: 100 millió dollár felett mehetett el a Balabit

Ha egy angyal az erre szánt pénzét két év alatt befekteti, akkor utána nyolc évig csak várja, hogy a portfóliócégei közül néhány nagyra nőjön, néhány pedig bebukjon. Türelemre van szükség, mert a nagy hozamok kialakulásához időre van szükség. Az angyalbefektetésben (a kertészeti alapvetésekkel szemben) „a citrom gyorsabban rothad, mint ahogy a szilva érik”.

Azaz a bukták előbb jönnek, minthogy a sikerek beérjenek. A tipikus minta a következő: a bedőlés három év alatt történik meg; a 10-szeres megtérülés 6 évbe telik; a 30-szoros pedig 8 évbe.

Tőzsde?

De ha ezzel lehet pénzt keresni, akkor leginkább cashflow problémánk van, amire lehet, hogy pont a tőzsde a jó megoldás. Ha az értékteremtés folyamatos, a portfólióérték évről évre dagad, akkor az inkubátorcég és annak befektetői is likviditáshoz juthatnak, ha a cég kint van a tőzsdén. Így a téma (startup) iránt nyitott magán- és intézményi befektetők „porlasztott” kockázat mellett, kezelt portfólióba tudnak fektetni, likvid módon, mégis akár hosszú távra. Ezt látszik igazolni Oszkó Péter cége, az OXO Technologies is.

De izgalmas tanulságokkal szolgál a Gloster Nyrt. gyors tőzsdei erősödése is. Szekeres Viktor és cége az IT-szolgáltatókat vásárolják és integrálják egymás után, kihasználva a cégértékelési különbséget a saját tőzsdei értékelésük és a magántulajdonosoktól való felvásárlási ár között. Így minél több céget falnak fel, a saját értékelésük mindig gyorsabban nő, mint amennyit egy-egy tranzakcióért fizetniük kell, így egyre több tőkét tudnak egyre olcsóbban bevonni a további növekedésre. Ha a bevont pénzből kimutatható értékteremtés valósul meg, az folyamatosan hajtja fel a cégértéket.

Fotó: Orbital Strangers

Másik kedvenc tőzsdei sztorim az idén kibocsátott E-sense. Évek óta figyelem a cég fejlődését és rendszeresen együtt dolgozunk a Szerethető Munkahelyek Díj kapcsán – ugyanis amellett, hogy pénzügyileg eredményesek, sikerült felépíteniük és fenntartaniuk egy nagyon pozitív, barátságos munkahelyet, ahol szeretnek dolgozni a kollégák. Ebben talán sokaknak semmi meglepő nem lenne, de nekem nagy aha-momentum volt, amikor megismertem őket. Egészen addig abban a hitben éltem, hogy igazán jó munkahelyet csak az IT-cégek tudnak teremteni. Aztán megismertem az Eisberget, az eSense-t és több száz másik céget, akik megmutatták, hogy a jófejség, a pozitív közösségépítés és az egymásra odafigyelés nem iparágfüggő. Ha egy ilyen pozitív cégkultúrával is tőzsdére lehet menni ma Magyarországon, az megnyugtató perspektíva. Nem tőzsdei elvárás a kizsákmányoló cégkultúra. (Jelenleg nem vagyok egyik cégnek sem befektetője, semmilyen formában.)

Miért kellene skálázni egyáltalán?

A hazai startup-ökoszisztéma egyik legnagyobb kihívása, hogy nagyon kevés magántőke vesz részt benne. Ennek egyik oka, hogy még fiatal a téma, kevés az erre nyitott vagyonos ember és nagyon kevés a sikersztori, így a hazai gazdagok inkább bármi másba fektetnek, semmint startupba. Ezt az állam azzal próbálja kompenzálni, hogy több csatornán igyekszik állami és EU-s forrásokkal beindítani a vérkeringést, remélve, hogy idővel a magántőke is kedvet kap. Viszont ez sincs áldozat nélkül, hiszen egyben versenytársává válik a magántőkének, így kicsit ki is szorítja azt.

Pénzügyi értelemben vett „szőnyegbombázást” hajt végre a Hiventures, ami hihetetlen mennyiségű startup elindításában segít minden évben, de mint állami szervezet, egyben a piacot is torzítja.

Az állami és EU-s pénz macerás pénz. A szabályok, kontrollok, igazgatósági döntések nem mindig tudnak elég rugalmasak lenni a korai fázisú cégek számára. Ahogy valaki fogalmazott: „nem tökéletes, de más se tudná az ő helyükben ezt jobban csinálni”. Egy szó, mint száz, a startup-ökoszisztémának jót tenne több magántőke.

De az angyalbefektetés nemcsak pénzről szól, hanem tudásmegosztásról és aktív segítségről is. A pénznek nincs szaga, de az már egyáltalán nem mindegy, hogy ki segít és hogyan. Ennek az aktív segítőszerepnek a skálázása az igazi kihívás és az igazi érték is. A megosztott tudás javítja a megtérülést, csökkenti a kockázatot és még vonzóvá is teszi a befektetőt. Olyan, mint a baracklekvár. Mindent jobbá tud varázsolni. De akkor miért nem ad tudást minden befektető? Mert tudást átadni drága, macerás és nem skálázható.

Hogyan lesz a tudásmegosztás skálázható?

Az utóbbi időszakot javarészt azzal töltöttem, hogy startupok vezetőit mentoráltam. Több száz vezetőnek segítettem, mindenféle formátumban. Személyes mentorálások, workshopok, élő videótanfolyamok, személyes tanfolyamok, előre felvett videós tananyagok. Szerveztem tanfolyamot angyalbefektetőknek, tematikus tőkebevonási gyorstalpalót startupoknak, mélyenszántó sorozatot cégvezetőknek.

A kétkedőknek igazuk van. Tudást átadni drága, macerás és nem skálázható. Hacsak nem csináljuk jól. Egyrészt régi szokása a befektetői szakmának, hogy legyen szó hazai vagy nemzetközi inkubátorokról, akcelerátorokról, a tudásátadás mindig pont annyit teljesít, amennyit az üzleti modell megkövetel. A TechStars három hónapos intenzív tréningje vagy a Startup WiseGuys hat hónapos programja hasznos és jól felépített. De pont azért ilyen rövid, mert így jön ki a matek. Ezért fizet a befektetőjük. A VC-k (kockázati tőkealap-kezelő) azért nem törik össze magukat abban, hogy „smart”-ot adjanak, mert egyrészt nem értenek hozzá, másrészt nem része az üzleti modelljüknek. Ahhoz, hogy jobban működő, fenntartható, hosszú távú tudásátadást lehessen csinálni, olyan üzleti modell kell, ami ezt meg tudja finanszírozni. Pénz (vagy ellenérték) híján a legtöbb mentorprogram szívességi alapon működik.

Lécci-lécciből jönnek el a nagy nevek egy-egy alkalomra, jószolgálatból a kisebbek rendszeresen. De a szívesség alapú működés nem kiszámítható, nem skálázható és nem lehet tőle eredményt elvárni.

De azt hiszem, hogy találtam erre egy modellt, amit érdemes kipróbálni, és a tőzsdei jelenlét ebben is segíthet. A tudás és segítség belső piactérként is működhet, az inkubátorfinanszírozással szinergiában. A mentorok akár részvényekben, akár pénzben is megfizethetőek a munkájukért. Ha akár középtávon is látszik a beletett tudás hozzáadott értéke, akkor az megjelenik a portfólióértékben és az inkubátor tőzsdei árfolyamában is. Elvontnak hangzik, de van rá tervem, idővel majd meg is írom.

De hát már van ilyen!

Annál jobb. A lengyel MCI, a német Rocket Internet és a hazai OXO Technologies is a tőzsdéről finanszírozza a startupbefektetéseket. (A Rocket Internet időközben kivonult a tőzsdéről, egyszerűen azért, mert már nincs szüksége rá.)

Mi az, amiért mégis megéri kilépnem a porondra? Egyrészt mást és máshogy csinálok. Minden befektető mást tekint a siker receptjének, máshová helyezi a hangsúlyokat és más stratégia mentén fektet be. Én viszonylag sok, korai fázisú befektetést végzek és nagyon nagy hangsúlyt helyezek a tanulásra, a mentorálásra. Ezt a mintát kevesen követik itthon, pedig működik. Hát, hamarosan kiderül, hogy más is így gondolja-e.

Irány a tőzsde!

Eldöntöttem, hogy építek egy tőzsdei megainkubátort hazai techcégek korai finanszírozására, illetve tudásátadásra. Huh, kimondtam!

Ez most egy új utazás lesz. Újra csapatot építek és új csúcsokra török. Ha sikerül, azt remélem, hogy annak a hatása megint túlmutat majd rajtam és valami olyan újdonságot hoz létre, ami a hazai startup-ökoszisztéma előnyére válik. Ha pedig nem, akkor is rengeteget tanulok belőle. Útra fel!

(A tőzsdére vezető útról pedig rendszeresen beszámolok majd. Ha érdekel, akkor nyomj a cikkre egy lájkot vagy megosztást, így tudni fogjuk, hogy akarsz még rólam hallani itt, a Forbes oldalán.)

The post Balogh Petya: Ezért viszem tőzsdére a befektetőcégemet appeared first on Forbes.hu.