A 19. század elején jóformán lakatlan vidék, egy kicsi halászfalu volt a térkép szélén, a század végére alig maradt olyan ember az országban, aki nem tudta volna, hol található. Abbázia – avagy Opatija – ma is a magyar kulturális emlékezet fontos helyszíne, nem mellesleg a legközelebbi tengerpart. Mit tud ma a város, a Monarchia egyik kedvenc üdülőhelye? Helyszíni riport.

Abbázia. Különös hangzású név, és jó irányba tapogatózunk, ha az olaszokat sejtjük mögötte. Az Isztriai-félsziget mindig is horvátok, szlovének, olaszok otthona volt, de magyarok és isztrorománok (elvándorolt vlachok) is éltek errefelé. A település sokáig használt neve az olasz abbazia, vagyis apátság szóból származik, miként az azonos jelentésű horvát opatija is.

Az Abbázia név kulturális referencia lett, és annyira népszerű volt, hogy 1888-ban Budapesten, az Andrássy út és a Nagykörút találkozásánál még kávéházat is nyitottak ilyen néven. Akkoriban egyáltalán nem volt szokatlan nyaralóhelyekről, egzotikus városokról vagy szigetekről elnevezni pesti vendéglátóhelyet – Fiume, Bristol, Cairo, Miramare, Nizza, Ostende, csak hogy néhány példát említsünk.

De az Oktogonon működő kávéház ezek közül is kiemelkedett brüsszeli falitükreivel, ónixmárvány asztalaival, különleges déli növényeivel, és persze az itt törzsasztallal rendelkező híres vendégeivel.

De hogy érte el ezt a státuszt egy olyan nyaralóhely, aminek sokan még a létezéséről sem tudtak fél évszázaddal ezelőtt?

Nem is sétány, hanem intézmény

Az Isztriai-félsziget keleti oldalán, néhány kilométerre Fiumétől (Rijeka) bencés szerzetesek egy kolostort alapítottak a 15. században – és nagyjából ez minden fontos, ami itt évszázadokig történt. A 1873-ban a Déli Vasút eléri a fiumei tengerpartot, és ezzel megérkezik a tőke is az addig kietlen területre.

A viszonylag szűk tengerparti sávban fiumei kereskedők, bécsi és pesti bankárok látnak befektetési lehetőséget, és sorra épülnek a villák, szanatóriumok, hotelek, először csak a viszonylag szűk tengerparti sávban, majd följebb, babérligetek, pálmafák, fügefák között, a meredek hegyoldalban is.

De miért építkeztek olyan helyre, ahonnan a hegy miatt nem látszik a naplemente, nincs széles homokos-fövenyes part, és ma is meredek domboldalak várják a markolókat és a villatulajdonosokat?

A megfejtés: a tuberkolózis. A 19. század végén nagyjából minden negyedik ember ebben a betegségben halt meg, és bár az ellenszerét nem tudták, azt azért megfigyelték, hogy bizonyos hegyi és vízparti területeken a betegek jobban lettek, vagy meg is gyógyultak. Ennek köszönhette a kiépülését például a tiszta levegőjű Balatonfüred vagy Ótátrafüred is, csakhogy ott télen azért elég hűvös tud lenni a levegő.

Abbázia esetében a gyógynövények illóolajaival keveredő sós permet jelentette a „gyógyszert”. Ráadásul az öblöt az erős tengeri szél, a bora sem sújtotta, az Isztria-félsziget árnyékában védettséget élvezett, és az idő a hűvösebb évszakokban is enyhe maradt. Abbázia így – talán meglepő módon –

nem tipikusan nyári, hanem inkább téli üdülőhely lett, ahová az orvosok utalták a pácienseket, napra pontosan lebontva az előírt sétaútvonalat.

Aminek szívcsakrája a tengerparti sétány, az idén épp 111 éve befejezett Lungomare lett. 1885-ben kezdték el építeni, és utolsó szakasza 1911-re készült el. Amennyire megfigyeltem, ez a helyiek szemében lassan már nem is sétány, hanem egy intézmény. A Kvarner-öböl mentén, kis öblöktől és történelmi villáktól övezve, Voloskótól – Opatiján, Ičićin és Ikán át – egészen Lovranig andaloghatunk rajta. (Ide kattintva interaktív térkép nyílik.)

Ne nizzai típusú, milliméterre pontosan csiszolt márványlapos, pálmafákkal szegélyezett útvonalat képzeljünk el. Legfőbb értéke – a csodás kilátáson és a jó levegőn túl –, hogy nincs sehol úttörőtáborosítva, privatizálva, nem vesztette el köztulajdon jellegét. Magyarul: nincs elkerítve, lezárva, végig lehet rajta sétálni, majdnem tíz kilométer hosszan, aminél többet vízpart esetében alig kívánhat az ember. Nem kell ezt sem túlgondolni, de ez itt alapvető minimum, amit a Balaton partján szocializálódva irigykedve nézünk.

Akár egy irányban tíz kilométer hosszan is csinálhatják ugyanezt.

Ferenc József idején kezdték el építeni, így ma hivatalosan az ő nevét viseli, amire néhány emléktábla is felhívja a figyelmet. Ennél azonban sokkal jobban foglalkoztattak reggeli sétáimon azok az ismeretlen művészek, akik a 19. századi áhítatos miliőbe be tudták csempészni saját koruk – a brutalizmus, a kőművesbarokk és a street art határán egyensúlyozó – művészetét:

Az út több helyen a helyi kőművesek találékony megoldásainak állít szép emléket.

+ 7 kép a galériában + 7 kép a galériában Street art és kőművesbarokk. Fotók: Bagi László (10 kép)

A sétány egyébként tényleg különös hely, ami egyszerre vonzza a magányos bohémeket, a nyaralás alatti hobbimaratonistákat, és természetesen a szalmakalapos feleségük után rezignáltan poroszkáló pocakos német nyugdíjasokat is.

Ha egy pillanatra lehunyjuk a szemünket, beleesünk a tengerbe, a történelmi környezet miatt egy pillanatra elképzelhetjük, hogy a következő kanyar után a boldog békeidők egyik arisztrokrata családja jön szembe, Ferenc József és kísérete, aztán báró Wallenstein az öccsével. Aztán, jöhetne az a poén, hogy felébresztenek az ápolók, de inkább azzal zárom le ezt a gondolatmenetet, hogy az európai kultúrkörből erősen kilógó háromnegyedes nadrágok és a flipflop papucsok gyorsan visszarángatnak a jelenbe.

Azt azonban a város is érzi, hogy pusztán Ferenc Józsefből és a boldog békeidők hangulatából megélni ma már nem lehet. A város körül ezért több túraútvonalat is kijelöltek, a szállodákban ingyen adnak biciklit, és a vitorlázástól a siklóernyőig tényleg elég sok mindenbe belevethetjük magunkat.

Pestről szállították a fagyit

Gerbeaud Emil 1909-ben megvásárolta a fiumei csokoládégyárat, így logikus lépésnek tűnt, hogy innen pár kilométerre, Abbázia tengerparti sétányán megnyissa a cukrászdáját. Meglepőnek tűnhet, de ez volt a város első fagyizója, és eleinte nem is itt készítették a legtöbb édességet, hanem Pestről szállították vonattal, jéggel hűtött ládákban. Az épületben ma egy művészeti galéria működik, cukrászdának nyoma sincs.

A pavilonépület mögött néhány méterre található a kicsi, jóformán díszítetlen Szent Jakab-templom. A monarchiabeli homlokzat mögött évszázados falak rejlenek, hiszen a templom annak a 15. századi apátságnak a része, amiről a város a nevét is kapta.

A Szent Jakab-templom.

Innen csak pár lépés távolságra fekszik a város első szállodája, az 1884-ben épült Hotel Kvarner. Igazi landmark-épület, egy grand hotel, ami uralja a tájat. Báltermében ma hatalmas gálákat tartanak, filmeket forgatnak, teraszán vakítóan süt a nap, és medencéjéből szépnek tűnik minden. Ahogy a szálloda igazgatója fogad a bejáratnál,

amilyen eleganciával viseli öltönyét, látszik, hogy itt nem tegnap kezdtek el vendéglátással foglalkozni.

Spontán nyaralós fotó 1931-ben, háttérben a Hotel Quarnero. Fotó: Fortepan

Ahogy belépünk az épületbe, a falon beszámozott kis kutatóablakokat veszek észre. A szondák arra utalnak, hogy az épület külseje után hamarosan hozzákezdenek a belső tér helyreállításához is, az eredeti tervek alapján. A hamarosan szót itt erős idézőjelekben kell érteni, a restaurátorok évekig tartó munkával fogják helyreállítani a falakat. A hotelbe egyébként akkor is érdemes benézni, ha nem itt szálltunk meg, a földszinten egy minimúzeumot is berendeztek, ahol megfakult képeket láthatunk a régmúltról, és megnézhetjük azt is, hogyan kapják vissza a díszes festést a történelmi falak.

Korabeli hirdetés.

Nem minden épület olyan szerencsés, mint a Hotel Kvarner, vagy a város második szállodája, az 1885-ben épült Heritage Hotel Imperial. A nyitása óta többször átnevezett szálloda többek között arról is nevezetes, hogy itt, az akkori Regina Elena Hotelben élt és alkotott Szabó Lőrinc 1934 szeptemberében. Minderről egy emléktábla is megemlékezik a hotel főkapujánál, és ha szerencsénk van, a költő régi szobájában is megszállhatunk, a hotel negyedik emeletén.

A Heritage Hotel Imperial. A szálloda negyedik emeletén lakott egy hónapig Szabó Lőrinc. A földszinten ezt emléktábla örökíti meg, néhány méterre tőle pedig egy remek cukrászdát találunk.

A tengerparton az épületek többsége szép állapotban van, de a hegyoldalban azért bőven akad a bódító virágillatban, fügefák árnyékában málladozó villa.

Kisebb talány, hogy ez hogy történhet meg, de helybeli vezetőim felvilágosítanak: „Azt hiszem, ezeknek a villáknak a tulajdonjoga máig nincs teljesen rendezve” – válaszolja Igor Radiković, a Liburnia szállodalánc egyik menedzsere, amikor a városról kérdezgetem.

Szállodánk egyébként a Lungomare közepén, nagyjából Volosko és Lovran között félúton helyezkedik el. A Hotel Istra modern épülete közvetlenül a vízpart mellett áll, a panoráma nyilván csodás, és a reggeli tengerben úszáshoz sem kellenek komoly előkészületek: lesétálunk a lépcsőn, vagy a kényelmesebbek megnyomják a lift gombját, és pár pillanat múlva közvetlenül a parton találjuk magunkat. A hidegebb évszakokban az épület aljában lévő medencében is el lehet körözgetni, de május végén már simán jó volt annyira a víz, hogy a tengerben ússzak.

Elviselhető a kilátás a Hotel Istra teraszáról.

„Nem klasszikus nyári célpont vagyunk, tökéletes tengerparttal. Régen ez egy téli célpont volt, és leginkább egészségi okokból utaztak ide” – mondja Rose Marie Šturlić, a szálloda igazgatója. Fiatal, láthatólag lelkes csapatot irányít. Sajtóutakra általában nem nagy barátságok miatt indul az ember, de néhány nap alatt őszintén megkedveltem őket.

Egyikük, Marko Šapina például animátorként dolgozik a csapattal. Horvátország belső területéről származik, de miután két éve egy pusztító földrengés rombolta le a fél városát, Zágrábba, majd a szezonban ide, a tengerpart mellé költözött. Vidám figura, aki kifejezetten jókat nevet a saját poénjain. Mellesleg remek táncos, a Ples sa zvijezdama (ha így nem lenne meg: a horvát Dancing with the Stars) tévéshow egyik hőse, akit időről időre fölismernek az utcán. De ez láthatóan nem zavarja.

Ami fotelfizikusokkal nem nagy ötlet: hegyre fel

„A síkvidék gyermeke vagyok. Normál esetben eszemben sincs hegyet mászni” – mondja Marko, miközben gyűrjük a métereket. A Vojak nevű csúcsra tartunk, 1396 méter magasra, a környék legmagasabb hegyére, és a nyári melegben tényleg nem a hegymászás az ember első gondolata. Utólag mégis azt mondom, minden méterért megérte.

A Poklon nevű hágóig, aminek neve akár beszédes is lehetne, illetve a látogatóközpont parkolójáig autóval tesszük meg a távot, ez egy szűk félórás kanyargást jelent a városból. Busz is jár a központból, igaz, csak vasárnap és ünnepnapokon. (A 34-es számú buszt kell keresni, ami 9:40-kor indul Opatija központjából, és 18 órakor indul vissza a Poklontól.) Innen a fákra festett piros-fehér köröket kell követni, a szűk négy kilométeres, 474 méter szintkülönbséggel tarkított utat egy jó óra alatt le lehet gyűrni. Az út sziklás, technikás, kisgyerekekkel és fotelfizikusokkal nem nagy ötlet erre jönni, de egyébként nem igényel hegymászótudást, csak átlagos kondit.

A kilátás fentről tényleg elképesztő. A hegycsúcsra 1911-ben épült kőtorony az I. világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének lesállása volt. A kör alakú torony ma az ország egyik leglátogatottabb kilátója, és nem véletlenül: a hegy lábánál jól látszik Abbázia, kicsit messzebb Fiume, a Krk-sziget és az egész Kvarner-öböl, de még talán ennél is megdöbbentőbb a szárazföldi rész látványa, az Učka-hegységgel,

legelőkkel, kőbányákkal, hegycsúcsokkal, lényegében az egész Isztria belátható innen, egy pontról.

A Vojak csúcsán 1911-ben épült kőtorony. A kép nem igazán adja vissza, milyen is innen a kilátás. (Jobb.)

A kiindulóponthoz visszaereszkedve érdemes egy órát szánni a látogatóközpontra is. Az elmúlt években láttam ebben a műfajban pár hasonlót, és éppen ezért elég óvatos vagyok velük, de az itteni kiállítás mindenképpen a jobbak közül való, vezetéssel pedig egészen sokat megtudhatunk a környék múltjáról, a karsztok kialakulásáról, a barlangok denevérjeiről, a szénégetőkről, a hegyvidék lakóinak szellemi kulturális örökségéről, azaz meséiről, receptjeiről, meselényeiről, hiedelemvilágáról és ritka, ma már csak háromszáz ember által beszélt nyelvéről.

Vagy például arról, hogy a hegyoldalakon még néhány évtizeddel ezelőtt is teljesen megszokott volt a legelésző állatok látványa, ma már mindössze egyetlen testvérpár foglalkozik pásztorkodással, igaz, nekik hatszáz állatuk van. Mivel a félsziget belseje ma jóval ritkábban lakott, a hagyományos technikával, habarcs nélkül rakott kőházak közül sok gazdátlanul áll, ezért néhány építészhallgató minden nyáron táborokat szervez, és önkéntes munkával megmentenek néhányat közülük. „Tudjuk, hogy ez a néhány kis ház az örökségünk része” – mondja vezetőnk.

Mošćenička Draga biciklivel fél órára fekszik Opatijától. Nem a legkönnyebben kimondható nevű település, cserébe szép.

A városba visszatérve egy úszással ünneplem meg a csúcstámadást, késő este pedig visszatérek a sétányra, egészen Ičići egyik szimpatikus tengerparti bárjáig. Abbázia annyiban mindenképpen atipikus tengerparti város, hogy abszolút hiányoznak innen a szórakozóhelyek. „Ha valahol este tíz után zenét hallasz, ott valószínűleg valamelyik kávézó személyzete csapott bulit a zárás után” – mondja Marko. Nyugis hely, amit egykor az arisztokrácia tett naggyá, és ma sem véletlenül járnak ide vissza sokan.

Mit csináljunk a környéken? 10 programötlet

Végigsétálni a Lungomare-sétányon. Tíz kilométer andalgás.Körülnézni a Vojak csúcsáról. High life 1400 méteren.Délutáni kávé-süti egy régi szálloda teraszán. A Hotel Imperial néhány méterrel beljebb van a tengerparttól, de kifejezetten jó a cukrászdája, és hangulatos a belső tér is. A Kavana Imperialban van rabska torta is, mandulával és Maraschino likőrrel.Vela Draga. Másnéven Vranjska draga, egy szurdokvölgy az Učka-hegység északnyugati lábánál. Az ország egyik legszebb geomorfológiai látványosságának tartják, amelyet a vízfolyások vágtak a puha mészkőbe.Biciklis túra az Učka-hegységben. A szállodák egy része ingyen ad hozzá biciklit.Lovranska Draga. Családi hotel, Michelin-csillagos étteremmel. Ajánlott étterem még a környéken a Trattoria Mandrać és a Trattoria Veranda.Carmen Sylva erdei sétány. A városból több túraútvonal indul, amit a városközpontban is jól láthatóan kitábláztak. Hangulatos ösvények, erdei utak, kissé távolabb a tengerparttól, a végén Mala Forticának nevezett kilátóval. Az útvonal egyébként Erzsébet román királynéról kapta a nevét, aki Carmen Sylva néven költőnő és írónő is volt, és férjével 1896-ban eltévedt az itteni erdőben.Hundred Miles of Istria. 160 kilométeres túraút, ami egyre népszerűbbé kezd válni. Nem egynapos program.A veprinaci Szent Márk-templom és harangtornya. Biciklivel felkapaszkodni még az edzettebbeknek is szép teljesítmény, de a kilátás kárpótol.Villa Angiolina. A csodás parkkal körülvett villa régen nyári rezidencia volt, ma pedig a Horvát Turisztikai Múzeum székhelye. Veprinac, Szent Márk-templom

A képeket, ahol nem jeleztük külön, a Horvát Idegenforgalmi Hivatal és a Visit Opatija bocsátotta rendelkezésünkre.

The post A legközelebbi tengerpart: a századforduló kedvenc üdülőhelye volt, és ma sem rossz hely appeared first on Forbes.hu.