Sosem tanítottam. Sem konkrét egyedeket, sem egész népemet. Mindig is úgy éreztem, nem vagyok ehhez elég okos, vagy, ami az érem másik oldala, elég felületes. Most már tudom, tévedtem. Nem azért nem lettem tanár vagy tanító, mert nem voltam elég felkészült, ne lett volna mondanivalóm, hanem mert soha nem voltam elég bátor. Dusi első születésnapi partiján jöttem rá erre. A kisfiúnk júliusi születésű, ami azt jelenti, hogy nyári, vagy inkább vakációs gyerekként, ha szigorúan ragaszkodunk a dátumhoz, soha nem ünnepelhetett volna az iskolatársaival, hiszen addigra már mindenki szétspriccel táborba vagy nagyszülőkhöz, netán egy távoli lakás négy fala között fő az unalomtól. Így előre hoztuk az ünneplést, de úgy is mondhatnám, hogy igazi hályogkovácsok módjára fejest ugrottunk a mély vízbe.