A magyar inflációt még irigyelhetik is Törökországban, ahol a populista gazdaságpolitika elképesztő következményekkel járt. Az élelmiszerárak például már 90 százalékot drágultak. Az elszálló megélhetési költségek mindenkinek fájnak, és nem kizárt, hogy Recep Tayyip Erdoğan elnök bukását is elhozzák. A Concorde befektetési igazgatójának vendégcikke.

Épp négy éve írtam posztot a török puccskísérletről és választásról, aminek apropóján átnéztük az ország helyzetét.

Most újra választások jönnek, frissítettem az adatbázist, ami teljesen lehozott az életről. Bár a híreket olvasva figyeltük a török makrót, ekkora pusztulást egyben látni megdöbbentő.

Pénz Forbes 9 perc olvasás

Ehhez képest még a forint is stabil – a líra tényleg az összeomlás szélén táncol

Pénz Tunkli Dániel 5 perc olvasás

Napló: Túl nagy volt az egyetértés, hogy a racionális autoriter vezető nem dönt irracionálisan

Pénz Jónap Richárd 7 perc olvasás

A kriptodevizák és a Los Angeles-i aréna elnevezési átka

Akiknek a magyar infláció is irigylésre méltó

Napi téma baráti társaságokban, hogy milyen durva a 10 százalékos (kimutatott) infláció hazánkban, de mit élhetnek át a törökök a 70 százalékot meghaladó inflációjukkal, ami – csak hogy másik oldalról is kontextusba tegyük – még az argentinnál (50 százalék) is magasabb. A populista politika, a közgazdaságilag irracionális jegybanki politika oda vezetett, hogy az élelmiszerárak egy év alatt 90 százalékkal drágultak.

Eközben a líra a dollárral szemben a 2018-as 5-ös szintjéről 17 fölé gyengült. Ilyenkor érthető módon megnövekszik a keménydevizák iránti igény az országban, mindenkori csúcsra emelkedett a bankrendszerben a dollarizáció. Míg 2018 elején a CDS felárak 200 bázispont környékén voltak, most a 800 bázispontot is elérték, amit már lehet a halálzónának tekinteni.

Vagyis Törökország nincs messze a teljes gazdasági összeomlástól. Említhetnék számos más gazdasági mutatót is, de a lényeg, hogy a helyzet drasztikusan rosszabb, mint négy vagy nyolc éve.

A társadalom ilyen mértékű elszegényedése gyakran politikai rezsimváltozáshoz, rosszabb esetben zavargáshoz, puccskísérlethez vezet. Erdoğan 2002-es hatalomátvételében is kulcsszerepe volt, hogy a korábbi évtizedben hiperinflációnak voltak kitéve a választópolgárok, változást akartak. Akkor két éven belül egyszámjegyűre sikerült csökkenteni az inflációt, és egészen mostanáig viszonylag alacsony szinten maradt.

Most a helyzet azért más.

Egy áprilisi felmérés szerint a válaszadók 36 százaléka nem képes finanszírozni a szükségleteit, 44 százaléknak pedig csupán ételre és lakhatásra elég a jövedelme, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a válaszadók 62 százaléka a kialakult gazdasági helyzetért a kormányt okolja.

Ez már politikailag is fájdalmas

Az elégedetlenség a népszerűségi statisztikák májusi mérésében is látványosan megmutatkozik. A kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) és a Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) alkotta koalíció négy éve 53,7 százalékot ért el, most kicsivel több mint 37 százalékra mérik a közvélemény-kutatók.

Az ellenzéki összefogás, aminek két fő pártja a Köztársasági Néppárt (CHP) és a nacionalista Jó Párt (IYI), az elmúlt négy évben kiegészült még három kisebb párttal, és a korábbi 34 százalékáról feljavult 48 százalékra. Mindeközben a kurd HDP párt nagyságrendileg tartotta népszerűségét (10,5 százalék).

A növekvő szegénység a társadalom széles rétegét érinti, de kifejezetten húsbavágó a nyugdíjasoknak, akik jellemzően AKP-szavazók. Rontotta még a kormánypártok megítélését a xenofób propaganda, illetve a radikális fordulatuk a kurd kisebbség kérdésében.

Négy éve a választók 43 százalékra szavazott az AKP-ra, ugyanakkor a radikalizálódó nacionalizmus számos szavazót vett el. Az AKP szavazótáborán belül jelentős mértékű volt a konzervatív vallásos kurdok aránya, akik az elmúlt időszakban elfordultak a regnáló elnöktől.

Ennek látványos jele volt a megismételt isztambuli polgármesterválasztás, amelyen az ellenzéki jelölt magabiztosan nyert, a győzelem kulcsát pedig éppen a kurdok jelentették: a tizenötmilliós városban közel kétmillió kurd él. Érdemes felidézni, hogy 1994-ben Erdoğan maga is az isztambuli főpolgármesteri pozícióból lépett az országos politikai színterére.

Polgármester kihívók

Erdoğan személyes elfogadottsága érdemben a pártja fölött szokott lenni, jelenleg 38-45 százalék körül szóródik, ami kevesebb, mint ami az elnöki újraválasztáshoz szükséges (50 százalék), de azt is látni, hogy az elnök külpolitikai konfliktusai, mint mondjuk a finn és svéd NATO-csatlakozásba való beleállás, növeli személyes népszerűségét.

Két erős ellenfele lehet Erdoğannak az elnöki pozícióért: az első az ankarai polgármester Mansur Yavaş (CHP), akit májuban közel 54 százalékos népszerűségre mértek, vele szemben Erdoğant 36,5 százalékra mérik. Második a szintén CHP-s isztambuli polgármester, Ekrem Imamoğlu, akit közel 50 százalékra mérnek, és amennyiben ő indulna, akkor Erdoğan 41 százalékot érne el a közvélemény-kutatók szerint.

Érdemes azért ezeket a számokat mindig fenntartásokkal kezelni, nem ez lenne az első választás az utóbbi években, ahol a közvéleménykutatók teljesen félremérnek, sőt maga a választás időpontja sincs még kitűzve, így a statisztikák inkább érdekességek.

Az, hogy végül ki indul Erdoğannal szemben, csak azután derül ki, hogy kiírják a választásokat. Nem valószínű, hogy erre hamarosan sor kerül, de ilyen gazdasági folyamatok mellett az idő nem Erdoğánnak dolgozik. Érdemes követni az eseményeket, hamarosan kiderül, hogy a török populizmus extremitása, a közgazdaságtan alaptételeinek teljes figyelmen kívül hagyása milyen hatást vált ki a választókból.

Tunkli Dániel,
az Accorde Alapkezelő befektetési igazgatója (Concorde Csoport)

A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.

The post A populizmus hozta el a sikert, most ebbe rokkan bele az ország appeared first on Forbes.hu.