– Öltözz gyorsan, indulunk Révénybe!

A révényi rockfesztiválra történő elvonulás az évek – sőt, sajnos most már évtizedek – alatt komoly hagyománnyá vált a haveri körömben, meg igazából legendává is, mert minden esztendőben sikerült valami olyant produkálnunk, amiről emlékezetes maradt a dolog. Például az a kétezres évek eleji (talán 2003–2004) út is ilyen volt, amikor úgy startoltunk el délután, hogy sem autóval, sem sofőrrel nem rendelkeztünk, aztán valahogy mégis „remekül” sikerült a buli. Egy átlagos augusztus végi szombaton történt ez, és bár előtte este a kocsmában megbeszéltük Bútival, hogy holnap Révény, de mivel haverom egész délelőtt nem jelentkezett, én már le is tettem róla, hogy abban az évben is eljuthatok a fesztiválra. Ám délben alig, hogy letettem a kést meg a villát, Búti már be is csöngetett.

Nem is kérdeztem semmit, gyorsan magamra rántottam egy Ossian-pólót, egy farmert és át is trappoltam a Pusztai Betérőbe. Kikértem egy sört meg egy felest mindkettőnknek, aztán haveromnak szegeztem kérdést:

– És ki fog vinni minket?

– Hát kocsi meg sofőr egyelőre nincs, de majd megoldjuk!

– Sunyi nem működik?

– Fater épp javítja.

Ezen, mondjuk, túlzottan nem csodálkoztam, Bútiék Nissan Sunny márkájú csodája ugyanis éppen hihetetlen „megbízhatósága” okán kapta tőlünk a Sunyi becenevet. Az esetek kilencven százalékában, ha Bútiékhoz látogattam, már automatikusan mentem a garázsba megnézni, ki van éppen derékig a motortérben. És mivel ezek szerint most is ez volt a helyzet, ez a gép nem kerülhetett szóba, így hát békésen iszogattunk tovább és vártuk a jó szerencsét. Pár felessel és sörrel később aztán ez el is érkezett Pörce haverunk képében, aki ekkoriban egy piros, a Sunyihoz hasonlóan megbízható Wartburg boldog tulajdonosa volt. Bútinak egyből felcsillant a szeme, és be is támadta Pörcét:

– Nem akarsz jönni Révénybe?

Pörce azonnal fel is lelkesedett a nagyszerű lehetőségtől:

– De, mehetünk! Ki vezet?

– Te! – próbálkozott be Búti, de ezzel csak heves tiltakozást tudott kiváltani.

– Az kizárt, már ittam – közölte Pörce, majd ezt nyomatékosítandó, gyorsan beleivott a sörébe.

– De a kocsiddal mehetünk? – kérdeztem reménykedve.

– Persze, csak kerítsetek sofőrt. Vagy nem is, várjatok, van egy ötletem!

Azzal előkapta a mobilját, és már meg is csörgetett valakit.

– Szia, Szonja! – köszönt bele Pörce a telefonba, amiből rájöttünk, hogy a csaját hívta. – Lenne kedved eljönni Révényi Rockfesztiválra?

– Persze! – hallottuk a telefonból a vidám választ.

– Jól van, itt vagyunk a Pusztai Betérőben, gyere ide!

És le is tette a telefont, majd nagy elégedetten belekortyolt a sörébe. Mi néztünk rá egy darabig, mire ő értetlenkedve kérdezte meg:

– Mi a gond?

– Nem felejtettél el vele közölni egy apróságot? – érdeklődött Búti.

– Mit?

– Hát hogy ő fog vezetni!

– Azt elég, ha itt megtudja.

Annyira azért én is ismertem Szonját, hogy ne legyek teljesen biztos abban, hogy ez ilyen simán fog menni, de végül is sokkal jobban álltunk, mint két órával előtte, mert már volt autó meg egy olyan sofőr is, aki erről a pozíciójáról mit sem sejtett; a semminél ez is több. Úgyhogy iszogattunk tovább, míg egyszer csak befutott Szonja, aki belépve egyből az asztalunkra, és az azon szaporodó sörösüvegekre pillantott, amitől a gyanakvás szikrái csillantak meg a szemében. Ez Pörcének is feltűnt, így elővette legbűbájosabbnak gondolt mosolyát – nem volt az –, és lelkesen felugrott szíve hölgyének üdvözlésére:

– Szia, drágám, de jó, hogy jössz.

Ezzel azonban nem tudta eloszlatni a Szonja arcán gyülekező felhőket.

– Ki fog vezetni? – tette fel a kézenfekvő kérdést a lányt, miközben kitért Pörce üdvözlő csókja elől.

– Mivel én már ittam, neked kéne.

– Ez aztán fasza egy meghívás – közölte Szonja, de láthatólag beletörődött a sorsába, és leült közénk. Ennek örömére villámgyorsan meg is ittuk az előttünk lévő piát, és még mielőtt megváltozott volna a kedvező széljárás, indulót fújtunk. Ám alig léptünk ki az ajtón, szembejött velünk Tikó, aki éppen csak „egy sörre” érkezett volna a Betérőbe.

– Hova mentek? – kérdezte, mikor meglátta a kivonuló csapatot.

– Révény, jössz? – közöltem vele gyorsan, mire Tikó a zsebéhez kapott ellenőrizendő azt, hogy van-e nála elég tőke egy ilyen akcióhoz, majd mikor erről megbizonyosodott, már hozzánk is csapódott. Így tehát három órával azt követően, hogy ketten, kocsi és sofőr nélkül elindultunk rockerkedni, már öten, autóval és vezetővel együtt startoltunk el, és ezzel a kalandoknak még koránt sem volt vége. Csornán nyilván be kellett mennünk Tibi bácsihoz, aki arról volt nevezetes, hogy a buszvégállomáson, pont a Hanságszéppusztára induló járatok megállójával szemben volt a kocsmája. Itt is fogyasztottunk, aztán mivel ekkor már négy óra körül járt az idő, továbbindultunk dél felé. Ám alig hagytuk el a Csorna táblát, Tikó barátom már fel is tett egy későbbi szállóigét eredményező kérdést:

– Gyerekek, mi a következő falu?

– Szilsárkány! – feleltem, de nem igazán értettem, mit is akar ebből kihozni.

– Aztán ott nem állunk meg! – csattant föl Tikó, és innentől kezdve, amikor csak valaki megszomjazott, vagy pisilnie kellett, annyit kérdezett: gyerekek, mi a következő falu? Ennek eredményeképp négy megálló és újabb három óra elteltével sikerült is leérnünk a fesztiválra. Gyorsan leparkoltuk a kocsit, és megindultunk a koncertek helyszíne irányába, hiszen azok már javában zajlottak. Bútinak azonban támadt egy zseniális ötlete, ugyanis egyszer csak balfelé mutatott:

– Ha ezen a telken átvágunk, megspórolunk két kanyart meg egy hegymászást, már tavaly megfigyeltem!

Mi naiv módon hallgattunk rá, át is ballagtunk a földdarabon, és csak akkor kapott jó pár morcos tekintetet, mikor a telek végében egy drótkerítésbe ütköztünk. Láthatóan azonban Búti is meglepődött ezen a tényen.

– Hát ez még tavaly nem volt itt! Na, mindegy ezen simán át tudunk mászni! – Azzal hopp, átvetette magát a kerítésen, majd a többiek is sorban utána, a gondok csak akkor kezdődtek el, mikor én próbáltam követni a példájukat, mert soha nem voltam az a kimondott Pókember, főleg nem ennyi pia után. A kerítés tetejéig nem volt probléma, ott azonban belém akadt a drót, és ott maradtam, mint légy a pókhálón. Nekiálltam kievickélni a csapdából, ennek a produkciónak azonban egyre több nézője akadt, és mire némi baráti segítséggel, meg egy kiszakadó Ossian-póló árán sikerült lejutnom, feltűnt, hogy az engem lelkesen megtapsoló szurkolótáborban gyanúsan megszaporodtak a sárga mellényes úriemberek. A legnagyobb darab oda is lépett hozzám, és előzékenyen fölsegített.

– Gratulálok! – szólalt meg, miután sikerült talpra állítania. – Önök behatoltak a fesztivál területére!

Erre már Búti is, aki a problémák okozója volt, odalépett hozzánk.

– Na, de biztos úr, hát tavaly még ott fönn volt a pénztár! – mutatott a háta mögé a haverom

– Idén meg már ott lenn van – intett az ellenkező irányba a szekus. – Úgyhogy jöjjenek velünk jegyet venni!

– Megyünk, nem akartunk mi belógni – próbáltam tisztázni a helyzetet, de a biztonságiaknak annyi kételyt láttam a szemében, hogy inkább befejeztem a magyarázkodást, és meghagytam őket abban a tudatban, hogy nagy fogást csináltak. Így hát öt darab sárga mellényes kíséretében leballagtunk a pénztárakhoz, és alig pár százan néztek csak meg minket, hogy mégis mit művelhettünk ezért a díszkíséretért cserébe. Amikor aztán leértünk a pénztárhoz, arra a megállapításra jutottunk, hogy ezzel még jól is jártunk: kinn hosszú sor kígyózott, minket meg belülről a szekusok odakísértek az asztalhoz, és fél perc alatt karszalagot rakattak mindegyikünkre, miután letettük a zsugát. Eszembe jutott, mit is gondolhattak a kint állók, micsoda VIP-vendégek lehetnek ezek, hogy ennyi kopasz kísérgeti őket. Így végül nem csak a két kanyart spóroltunk meg, de vagy fél óra sorban állást is.

Akkor már tényleg elindultunk a koncert irányába, és el is jutottunk az első büfésátorig. Szonja azóta is úgy meséli a sztorit, hogy itt vettünk neki egy csokit, ő lehajtotta a fejét, hogy kibontsa, és mire két másodperccel később felnézett, már el is tűntünk mellőle. Azt nem tudom, a többiek merre kavartak, én a szokásos főhadiszállásom felé vettem az irányt – egy helyi borokat árusító bódéhoz, ugyanis ott megpillantottam révényi koleszos szobatársam, Armandó fejét, vele meg persze ott volt Jozó, Paja és Bekus is. Ott még lecsúszott pár fröccs, majd innentől kezd kissé homályossá válni a történet. Az tuti, hogy ittam még a gimnáziumom igazgatóhelyettesével, aki nagy rocker volt, meg egy csomó egyéb cimbivel is összefutottam, és végül valamikor este tíz után keveredtem csak a színpadhoz, az Ossian-koncertre, ahol egyből ömleni kezdett az eső. Ennek köszönhetően a buli után nyakig sárosan indultam megkeresni a többieket, ami nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy vaksötét volt, és akik szóba jöhettek, hasonlóan egy latyakok voltak minden szempontból, akárcsak én.

Szerencsére Szonja visszatért arra a pontra, ahol elhagytuk, így lassan azért összegyűltünk, csak Bútit kellett egy óráig keresni, mire előszédelgett az egyik buszmegállóból. Aztán beültünk a kocsiba, és körülbelül fél másodperc alatt aludtunk el a hátsó ülésen. Hazáig csak ketten ébredtünk meg, először Tikó, aki azonnal riasztotta Szonját:

– Álljál meg, mert mindjárt kimegyünk Hanságszéppusztáról!

Mivel azonban akkor épp Celldömölk főutcáján gurultunk végig, így Szonja figyelmen kívül hagyta ezt a megjegyzést, főleg azért, mert Tikó pár másodperccel később már horkolt is újra. Kicsivel később én riadtam fel arra, hogy nagyobbat fékez a kocsi. Felnéztem és döbbenten vettem észre, hogy egy ló sétál át előttünk az úttesten, amit nem is tudtam szó nélkül hagyni:

– Jé, egy paci! – kiáltottam fel, mire elöl Szonja hatalmasat sóhajtott:

– Hú, te is láttad! Már attól féltem, elbólintottam vezetés közben, és álmodtam.

Végül az egész turnéra a koronát Tikó tette fel, mikor visszaérve Hanságszéppusztára, Szonja megkérdezte tőle:

– Téged hol tegyelek ki?

– Vigyél haza Jani bácsihoz! – jelentette ki haverunk. Erről csak annyit kell tudni: Jani bácsi volt a Pusztai Betérő tulajdonosa, és a téeszbe száguldó dolgozók kedvéért reggel 5-kor nyitott. Így Tikó végül odaért, ahová fél nappal korábban elindult, és egy újabb szállóigét sikerült világra segítenie: innentől bármelyik helyi kocsmába vitettük magunkat kocsival, már adtuk is ki az utasítást: vigyél haza a Kis Kimérésbe!

Aztán sajnos mára már csak ezek a legendák és a szállóigék maradtak, mivel egyrészt megöregedtünk, és ritkábban megyünk ilyen helyekre, másrészt meg a covid két éve elsodort minden hasonló fesztivált.