Már egy ideje nincs tévénk. Ezt három-négy éve még elképzelhetetlennek tartottam volna, ma sima tény. És még csak nem is hiányzik. Hiszen korábban is legtöbbször csak szörföztem a számtalan csatorna között, alig fél percet időzve egy-egy helyen. Nem is filmet néztem, csak jeleneteket, nem is műsorokat, csak felvillanásokat. A szörfözés roppant magányos műfaj, a tétlen szemlélőt (értsd: a távirányítóhoz nem férőt) csakhamar kiborítja, hogy ő más ritmusban léptetne, máshol maradna hosszabb ideig. És hiába nem találtam magamnak olyan csatornát, ahol számomra értelmes tartalmat sugároztak volna, újra és újra feltúrtam a kínálatot, a pár másodpercek pedig órákká duzzadtak, tompa fejfájássá. Olyan érzetté, amikor az ember pontosan tudja, hogy ezt az időt egyenesen az ördögnek ajándékozta az életéből.