Nem csak a terjedelmét tekintve eddigi legnagyobb vállalása Szeifert Natáliának nemrég megjelent Örökpanoráma című regénye. Szinte kategorizálhatatlan; hitelesen szól női sorsokról, de mégsem „nőregény”, három-négy generáció sorsa tárul fel, mégsem családregény. Megismerjük egy nehezen élhető vidéken egy fiktív falu, Szegély születését és lassú kihalását, miközben a hátteret egy évszázad magyar történelme adja, de nem történelmi regény. Mint ahogy nem sci-fi és nem is disztópia, bár az utolsó 120 oldala erősen ebbe az irányba hajlik, kicsit meg is lepve az ilyen műfaji sokszínűséggel egy művön belül ritkán találkozó olvasót. Éppen ez az utolsó, közcímmel is elválasztott egység az, ami némileg kilóg az addig számtalan idősíkban csordogáló, valójában inkább zubogó történetből, amely ezen a ponton filozofikusabb, néha tudományosabb hangnemre vált. A regény ezen a ponton érzékenyen és trükkösen reflektál is önmaga „megírhatatlanságára”, mozaikosságára és a szinte központi szereplővé megtett idő kezelésének problematikájára.