Milyen folyamat megy végbe egy depresszióval élő ember fejében, míg arra az elhatározásra jut, hogy véget vet az életének? Magánügy az öngyilkosság? Ha nem az, akkor kire tartozik? Ha pedig már megelőzésről beszélünk − vajon minden öngyilkosság elkerülhető lenne? A témában a Mélylevegő Projekt pszichológusa, Juhász Bettina segít nekünk eligazodni.

FORBES × MÉLYLEVEGŐ

A Forbes.hu új sorozatában a Mélylevegő Projekt pszichológusaival közösen járunk körbe lélektani témákat minden második szombaton. Mivel szeptember az öngyilkosságmegelőzés hónapja, Juhász Bettinával a depresszióról, a végső feladásról, és a társadalom mentális egészségügyi szerepéről beszélgettünk többek között.

A bántalmazó kapcsolatokról, valamint az inflációs szorongásról készült közös anyagunkat a linkeken találjátok.

Gyakran összekeveredik a köznyelvben a rosszkedv és a depresszió fogalma. Honnan tudhatjuk, hogy melyikkel van dolgunk?

Igen, gyakran hallani akár egy szakítás után, hogy „na, most tiszta depressziós vagyok”, és sokszor a médiában is úgy reprezentálják a depresszióval élő személyt, mint aki csak a sarokban ül és sír. Nagyon fontos megkülönböztetni, hogy amit például szakítás után élünk át, az bármennyire is nehéz, csak egy átmeneti állapot. Eltarthat napokig, hetekig, de nem hat ki tartósan az életünkre, illetve nem befolyásolja jelentősen a mindennapokat. Szomorúságot szinte mindenki tapasztal az élete során. 

A depresszió ezzel szemben egy komoly betegség, ami negatívan befolyásolja a mindennapokat, hiszen az illetőnek az is nehézséget okoz, hogy felkeljen az ágyból, lezuhanyozzon és elmenjen dolgozni.

Emellett a depresszió egy tünetegyüttes, ami nagyon sok különböző tünetből tevődik össze. Valóban megjelenik itt is a lehangoltság, de nincs két egyforma depresszió, minden ember mást tapasztal. Ahhoz, hogy diagnosztizálható legyen a zavar, egyszerre több tünetnek kell minimum két hétig fennállnia.

Két hét nagyon rövid időnek tűnik. Sokan akár egy szakítás után is fél-egy évet küzdenek a nehéz érzésekkel.

Igen, ez megesik, de fontos megkülönböztetni a kettő tüneteit. Egy szakítás után a vezető érzelem a szomorúság, amihez bizonyos emlékek kapcsolódnak, és ami amúgy az egészséges működés természetes velejárója. Ezzel szemben a depressziónál a motiválatlanság mellett kognitív és testi tünetek is jelentkeznek.

Jelenleg Magyarországon körülbelül 800 ezer ember, tehát nagyjából minden 14. magyar küzd major depresszióval.

A depressziónak is több formája van, majornak az unipoláris depressziót nevezzük, ahol nincs nagyon szélőséges hangulatingadozás, és leginkább J. K. Rowling dementorjaival írható le az állapot. Ilyenkor úgy érzi az illető, hogy nincs remény, nincs motiváció, semminek sincs értelme, és ez az állapot kiszívja a lelket az emberből. De hasonlíthatjuk ezt egy „sötétítős szemüveghez” is; bármi történik a külvilágban, a depressziós emberhez egy sötéten átszűrt kép érkezik meg, a pozitív dolgok pedig egyszerűen visszapattannak. 

A testi tünetek között a fáradtság, a gyakori fejfájás, a mellkasi szorítás, légzési nehézségek, hátfájás, emésztési rendellenességek, hasfájás, fogyás vagy hízás jelenhet meg. Gyakori, hogy az illető étvágytalansággal küzd, vagy csak gyorskajákat, szénhidrátot, zsírt, meg egyéb kalóriában dús ételeket kíván, mert egész egyszerűen nincs motivációja az egészséges étrend fenntartására. A testi tünetek mellett pedig megjelenik a lehangoltság, a nyugtalanság, az ingerlékenység, az alvászavarok, a teljes örömképtelenség érzése, hogy az ember még azokat a dolgokat sem tudja élvezni, amiket normál időszakában szeretetett, legyen az egy hobbi vagy a barátokkal való időtöltés.

Jellemző, hogy beakad egy negatív gondolatmenet, amit aztán spirálként ismételgetnek maguknak, és nem tudnak kikeveredni belőle.

Mindehhez társul, hogy a depressziós emberek gyakran küzdenek bűntudattal és az értéktelenség érzésével. Úgy érzik, mindenki számára terhet jelentenek, és hibáztatják magukat, amiért látszólag, papíron minden rendben van körülöttük, mégis képtelenek a boldogságra. Ez gyakran vezet szociális-társas visszahúzódáshoz, hiszen vagy nem akarják rányomni másra a rosszkedvüket, vagy nincs erejük ahhoz, hogy emberek közé menjenek.

A környezet számára feltűnhet, hogy az illető lelassul, és változnak étkezési, alvási, higiéniai szokásai is, hiszen nincs ereje és igénye rá, hogy rendben tartsa magát és környezetét, egészségügyi igényeit. Nem utolsó sorban pedig megjelenhetnek öngyilkos gondolatok, késztetések is. A befejezett öngyilkosságok hátterében nagyjából 60%-ban kezeletlen mentális betegség áll.

Úgyhogy igen, ebből is látszik, hogy összetettebb, komplexebb dologról van szó, mint a szomorúság.

Juhász Bettina: „A depressziós állapota leginkább J. K. Rowling dementoraival írható le.”

Említetted, hogy bűntudatot okozhat, hogy sok esetben nincsen szemmel látható problémája a depressziós embernek. Ezzel szemben olyat is gyakran látni, hogy valakit brutálisan megtépázott az élet, mégis optimistán és vidáman megy előre. Mitől függ az, hogy kinél alakul ki a betegség?

A depresszió kialakulásában több tényező játszik szerepet. Ebből az egyik a genetikai hajlam – bár nem tudták pontosan azonosítani a depressziót okozó gént, a kutatások alapján ha az egyenes ági felmenők között van depressziós személy, akkor nagyobb eséllyel jelenik meg a betegség, mint olyasvalakinél, akinek a felmenői között nincs érintett. Szintén állhat a depresszió hátterében hibás biokémiai szabályozás. Ez azt jelenti, hogy bizonyos ingerületátvivő anyagokból nincs megfelelő mennyiség a szervezetben, és így – köznyelvre leegyszerűsítve – nincs elég kis dopamin és szerotonin szállítóegység, ami célba tudná juttatni az üzeneteket az idegsejtek között. Szintén állhat a háttérben korai trauma, például gyermekkori szexuális abúzus, hosszan fennálló fizikai, lelki bántalmazás, vagy akár már felnőttkori negatív életesemény, ami triggereli a depresszió kialakulását. A négy kiváltó okból minél több áll fenn egyszerre, annál nagyobb eséllyel alakul ki a depresszió.

Megeshet, hogy valaki genetikailag hajlamos rá, viszont rendben van a biokémiai szabályozása, nem élt át traumát, erős és biztonságos szociális háló veszi körbe, így nem lesz depressziós. 

Abban az esetben pedig, amit említettél, hogy valakinek kifejezetten nehéz sorsa van, mégsem lesz depressziós, valószínű, hogy a háttértényezők rendben vannak, reziliens a világ történéseire, és megfelelő eszköztárat alakított ki az alkalmazkodásra és stresszlevezetésre. Az is nagyban hozzájárul ehhez, hogy milyen családi mintát hozunk magunkkal, és mennyire éljük tudatosan a mindennapjainkat. Aki rugalmasságot, önreflexiót tanul, ismeri a stresszkezelő technikákat, odafigyel a kiégés elkerülésére, edukálódik a témában, az valószínűleg nehezebb körülmények között is meg tudja teremteni magának a nyugalmi állapotot. Szintén rengeteget számít, hogy az illetőnek milyen megtartó hálója, baráti köre van, és van-e kihez fordulnia, ha beszélgetésre vágyik. Ebben persze az intelligencia is szerepet látszik.

Kepes András A boldog hülye és az intelligens depressziós című könyvében pont azt fejti ki, hogy aki többet gondolkodik, az könnyebben belepörgeti magát a szorongáskeltő gondolatokba.

Igen, ez sajnos nagyon gyakori, a magas intelligencia önmagában nem garancia arra, hogy valaki ne legyen depressziós. Védőfaktorként szolgálhat a mentális zavarok kialakulásában, viszont a társadalom jellemzően teljesen mást ért magas intelligencia alatt, mint a pszichológia – tulajdonképpen leegyszerűsíti annyira, hogy valaki okos és művelt. Pedig olyan személyeknek is lehet magas az intelligenciája, akiket a társadalom laikusként nem sorolna ebbe a kategóriába. Ellenben, ha valaki önreflektív, sokat gondolkodik magáról és az őt körülvevő világról, meglehet, hogy előbb találja meg azokat a kapaszkodókat, amik segítségével jobban lesz.

Még mielőtt kitérnénk ezekre a módszerekre, említetted, hogy hibás biokémiai szabályozás is állhat a depresszió hátterében. Ez egyben azt is jelenti, hogy csak gyógyszerrel orvosolható a probléma, vagy szerinted anélkül is felépülhet valaki belőle?

Ez egy nagyon nehéz és megosztó téma, de az az alapelv, hogy a kombinált terápia, tehát a pszichoterápia és a gyógyszeres kezelés egyidejű alkalmazása a leghatékonyabb. Önmagában a gyógyszer a tünetek csökkentésére alkalmas, és a hozzáadott terápia az, ami feltárja a kiváltó okokat és hatékony megküzdési módszert ad a páciens kezébe.

Nyilván a terápia nem tudja megváltoztatni az agyban a biokémiai folyamatokat, viszont általa felismerhetjük a korábban említett sötétítő szemüveg vagy dementor működését, és átkeretezhetjük a dolgokat. 

Viszont itt fontos megemlítenem, hogy a mai napig nem pontosan ismert, hogy milyen hiba lép fel a biokémiai szabályozásban, és miért van olyan nagy különbség depressziós és depressziós között. Sajnos az is megesik, hogy valaki többféle hatásmechanizmusú gyógyszert kipróbál, és mégsem segít neki egyik sem. Ez is jelzi, hogy nem feltétlenül elegendő a gyógyszeres kezelés pszichoterápia nélkül.

A másik oldalon fontos az is, hogy a társadalomban destigmatizálódjanak a mentális zavarokra felírt gyógyszerek, merthogy sokaknak nagy segítséget tudnak nyújtani. Tény és való, hogy sok mellékhatásuk van, de van, akit nagy szenvedéstől szabadítanak meg, és megfelelő áthidaló megoldást nyújtanak a terápiás munka befejezéséig.

Számomra az a legszimpatikusabb terápiás elv, amikor addig tart a gyógyszeres kezelés, amíg meg nem erősödik annyira a személy a terápiában, hogy megtanulja kézben tartani a stresszhelyzeteket.

És természetesen, amint az biztonságos, érdemes elhagyni a gyógyszereket.

Juhász Bettina: „

Áttérve az öngyilkosságra. Említetted, hogy az öngyilkosságok kábé 60 százaléka mögött általában valamilyen kezeletlen mentális betegség áll, ami meglepett, hiszen laikusként azt gondolnám, egészséges esetben nem fordul elő önbántalmazó gondolat. Ha nem mentális betegség, akkor mi más válthatja ki az öngyilkosságot?

Ez lehet egy trauma vagy egy negatív életesemény is, de fontos hozzátenni, hogy sokan nem mennek el pszichiáterhez, így nem áll rendelkezésre információ arról, hogy mivel küzdöttek a döntés meghozatala előtt.

Gyakran hallani olyan esetekről, amikor egy látszólag jólmenő üzletembernek a háttérben csődbe megy a cége, anyagi problémákba és tartozásokba veri magát, de mindez csak utólag, az öngyilkosság után derül ki a közeli hozzátartozók számára is.

Ebben az esetben szinte biztos, hogy időközben kialakult már valamilyen mentális betegség is, viszont mivel az illető egyedül cipelte a terhet, nem merte megosztani senkivel, nem talált más megoldást.

Magyarországon egyébként az öngyilkosság legjellemzőbb okai között van az egzisztenciális szorongás. Ha valaki úgy látja, hogy nincs előtte jövő, és teljesen belegyűrűzik a tehetetlenség érzésébe, könnyen megjelenhetnek a szélsőséges gondolatok.

Gyakran mondják, hogy öngyilkos valójában nem meghalni akar, csak véget vetni a szenvedésnek. Mi játszódik le pontosan egy öngyilkos vagy önbántalmazó gondolatokkal küzdő ember fejében?

Igen, nagyon sok esetben valóban nem a halálvágyról van szó, hanem arról, hogy az illető már nem tud egyedül megküzdeni a nehézségeivel, és vagy nem kér segítséget, vagy nem veszi komolyan a környezete. Valójában a többség ilyenkor nem az életének akar véget vetni, egyszerűen csak nagyon vágyik a kiútra, ami más módon nem tűnik elérhetőnek.

Alapvetően érdemes különbséget tenni önsértés és öngyilkosság között, ugyanis az önsértés mögött nem mindig áll valódi halálszándék. Az önsértés inkább egy fájdalom-áthelyezés, a Netflixes Ginny and Georgia-sorozatban például azt mondta az egyik főszereplő, hogy

amikor érzelmi viharba kerül, akkor ahol égetni kezdi a bőrét, arra az egy pontra összpontosul a fájdalom, és így elviselhetőbbnek tűnik.

Egyébként rengeteg olyan önsértő működés van, amit magunk körül is láthatunk: ilyen például a bőrtépkedés, vagy az önkárosító partiviselkedés, amikor valaki az ivásban vagy a drogokban keresi a menekülőútvonalat a feszültség elől. Gyakorlatilag a rendszeres ivás nem különül el nagyban a falcolástól, csak társadalmilag elfogadottabb.

Ezzel szemben az öngyilkosság fontolgatása vagy elkövetése közben az illető elméje nem tiszta, nem tudja már racionálisan felmérni a maga körüli valóságot. Már annyira mélyen van, hogy nem képes meglátni, milyen megoldások állnak rendelkezésre, holott lehet, hogy a segítség egy karnyújtásnyira van.

Viszont a halálvágy egy tüneti gondolat, amit a kilátástalanság eredményez, nem pedig egy valódi késztetés. 

Szerinted minden öngyilkosság megelőzhető lenne?

Erre nem tudok definitív választ adni, hiszen nagyon sok tényező függvénye ez, de azt gondolom, hogy nagy részük megelőzhető lenne megfelelő támogatás mellett. Ehhez persze az is kell, hogy ne legyen ennyire stigmatizált az öngyilkosság, és hogy az emberek tisztában legyenek vele, hogy érdemes beszélgetni azzal, aki felfedi az öngyilkossági szándékait. Hogyha eljut egyszer a társadalom arra a pontra, hogy tabusítás helyett mer párbeszédet kezdeményezni a témában, hogy képessé válik a bizalmi légkör kialakítására, és alaptudássá válik a segítségnyújtás hogyanja, akkor szerintem nagyon nagy százalékban csökkenthető lesz az öngyilkos esetek száma.

Eltérő reakciókat ad a társadalom az öngyilkos szándékra. Van, aki önző döntésnek tartja, hiszen az öngyilkos szenvedést okoz a szeretteinek, ezzel szemben Feldmár András szerint mindenkinek joga van a saját életéről dönteni, és ő nem tartja vissza azt a páciensét, aki erre az elhatározásra jutott. Ezzel szemben nem elhanyagolható a tény, amit mondtál, hogy valójában nincs mentálisan tiszta állapotban az, aki ilyet tesz. Te mit gondolsz erről? Mennyire van joga rendelkezni önmaga felett valakinek, aki nincsen beszámítható állapotban? Egyéni vagy társadalmi ügy ez?

Valahol érthető Feldmár álláspontja, de tudományos érvek nélkül, a személyes értékrendem alapján azt gondolom, segítő szakmabeliként arra kell törekedni, hogy megóvjuk a páciens életét, amíg csak lehet. És nyilván az a dilemma is felmerülhet, hogy ha valahogy átsegítjük az öngyilkossági szándékon az illetőt, de azt követően visszakerül az eredeti környezetébe azonos problémák közé, akkor előrébb van-e.

Én úgy gondolom, hogy a társadalomnak is fontos szerepe van az öngyilkosságmegelőzésben. Sokan csak akkor helyezik előtérbe a mentális egészséget, amikor már elérkezett a kritikus pont.

Pedig a prevenció jobb, mint az intervenció!

A testi egészség óvásának fontossága már nagyon korán megjelenik a korosztálynak megfelelő módon, a szülők és a pedagógusok megtanítják a gyerekeknek, hogy télen meleg ruhát kell felvenni, hogy sok gyümölcsöt és zöldséget kell enni. Ugyanígy előtérbe lehetne helyezni a mentális egészségünk megóvását is, és az oktatás része lehetne olyan egyszerű módszerek, stratégiák átadása, amik segíthetik őket a szorongás, a depresszió és egyéb mentális zavarok megelőzésében, vagy az ezekkel való hatékony megküzdésben. 

Szintén fontos lenne társadalmi szinten, hogy megszégyenítés helyett empatikusan forduljunk társainkhoz, ezzel elérve, hogy ne izolálódjanak és ne érezzék magukat tehernek, valamint, hogy megszűnjenek azok a társadalmi gátak, amik miatt sokan nem engedhetik meg maguknak a terápiát vagy a pszichológust.

A döntéshozók felelősség, hogy többek számára elérhetőek legyenek ezek a lehetőségek, TB alapon, és ne csak testi panaszok esetén kérhessünk szakszerű segítséget.

Legyél jobb! Takács Dalma 13 perc olvasás

Hogyan éljük túl az inflációs szorongást? – Forbes × Mélylevegő

Interjú Takács Dalma 15 perc olvasás

Forbes × Mélylevegő: Csak rossz napja van, vagy ez már egy bántalmazó kapcsolat?

Legyél jobb! Takács Dalma 20 perc olvasás

A magyarok mindig a vesztes oldalon álltak, és ez meglátszik a testsúlyunkon is

Hogy támogathatunk jól?

Nagyon fontos, hogy tudjunk jól kommunikálni, tudjunk jól segíteni, ne bagatellizáljuk a problémát és képesek legyünk a bizalmi légkör megteremtésére. Az ítélkezésmentes meghallgatás mindennek az alapja − fontos, hogy az illető személyes és szubjektív megélését tartsuk szem előtt. Attól még, hogy számunkra jelentéktelennek tűnik egy probléma, lehetséges, hogy számára komoly lelki súlyt okoz. 

És akármennyire furán hangzik, nem szabad titoktartást ígérni.

Ha indokolt, igenis be kell avatni azokat a személyeket, akik az illető védőhálóját képezik – kiskorúak esetén a szülőket, valamilyen krízis intervenciót, vagy anonim hívható segélyvonalakat. Természetesen fontos, hogy diszkréten kezeljük a kérdést, de ha valakinek az életéről van szó, fontos aktivizálni azokat a kapcsolatokat, akik segíthetnek az öngyilkosság megelőzésében.

Ha tudomást szerzünk róla, hogy valakinek már egy teljes terv van a fejében az öngyilkosság elvégzéséről, ne hagyjuk egyedül arra az időre sem, amíg segítséget szerzünk vagy mentőt hívunk, mert lehet, hogy bizonyos percekig meg lehet nyugtatni szavakkal, de ebben az állapotban kiszámíthatatlan lesz a viselkedése.

De azt is szeretném hangsúlyozni, hogy bár támogatást nyújthatunk, barátként, hozzátartozóként nem feladatunk helyreállítani egy másik ember mentális egészségét, hiszen kompetenciánk és eszköztárunk sincs hozzá.

Fontos tisztában lenni a ténnyel, hogy a terápia csak akkor lesz sikeres, ha az egyén személyesen motivált arra, hogy meggyógyuljon. A környezete nyújthat támogatást, de a személyes erőforrásait nem tudja előteremteni helyette, pláne, ha laikusokról van szó, akik nem pszichológus vagy pszichiáter szakmában dolgoznak. Érdemes arra bíztatni az illetőt, hogy kérjen segítséget, de a belső motivációt sajnos semmi sem pótolhatja. Ha valaki csak azért jár pszichológushoz, mert a családja rákényszerítette, nem lesz hosszútávú a változás.

És mi a helyzet azokban az esetekben, amikor nem kér segítséget az illető, viszont a környezetében felmerül, hogy veszélyben van? Mik azok a jelek a teljesen evidensen kívül, amikre fontos odafigyelnünk egy depresszióval küzdő, öngyilkos hajlamú ember esetében? 

A korábban felsoroltak – tehát a kialvatlanság vagy a túlalvás, a hirtelen változás az étrendben, a teljes lehangoltság vagy társas izoláció – mindenképpen, de én idesorolnám még azt is, amire például a 13 Reasons Why című sorozatban láthattunk példát. Erről ritkábban esik szó, de aggasztó jel lehet az is, ha az illető hirtelen és drasztikusan megváltoztatja a külsejét. A sorozatban a főszereplő lány rövidre vágatta a nagyon hosszú haját, élénk színűre lakkozta a körmeit.

Ez általában azt jelenti, hogy a megadja magának az utolsó esélyt, megpróbál tiszta lappal kezdeni.

Viszont ez nem valós problémakezelés, csupán felszíni, ami nem változtat a valódi krízisen, és hamarosan újra felmerülhet az öngyilkos késztetés. Szintén ebben a sorozatban volt egy rész, amiben az egyik szereplő teljesen rendbe tette a szobáját az öngyilkosság előtt. Nem ritka, hogy aki véget akar vetni az életének, elkezdi rendezni az elvarratlan szálakat. Persze ezek apró, finom kis jelzések csak, fontos, hogy mindig komplexitásában nézzük a képet, és felesleges gyanakodással se nehezítsük meg az illető életét. 

Ha pedig észreveszünk aggasztó jeleket, akkor is óvatosan közelítsünk. Kérdezzük meg, hogy van mostanság, esetleg jelezzük, hogy mintha rosszabb lenne a hangulata, de semmiképp ne erőszakoljunk rá olyan beszélgetést, amit nem érez komfortosnak. 

Apropó, ha már 13 Reasons Why. A sorozat ezek szerint több szempontból is reális képet fest az öngyilkosságról, viszont nagy botrányt okozott, hogy több tinédzser véget vetett az életének a hatására. Mit gondolsz, milyen szerepe van az öngyilkosság popkulturális reprezentációjának a mentális egészségünkre? Jó az, ha filmekből és sorozatokból is tájékozódunk?

Az nagyon fontos, hogy ha megjelenik a depresszió, az öngyilkosság vagy bármilyen mentális egészségügyi probléma a médiában, akkor reális képet mutasson, viszont ezek a sorozatok komoly triggert jelenthetnek egy olyan ember számára, akinek nincs megfelelő környezete ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a látottakat.

Ha valaki már eleve öngyilkos gondolatokkal küzd, és egy sérülékeny, támasz nélküli közeg veszi körbe, akkor semmiképp sem ajánlom a megnézését. 

Én egyébként fontosnak tartom a 13 Reasons Why-t. Az első évad például nagyon szépen bemutatja, hogy épül fel az öngyilkosság gondolata az egészen aprónak tűnő dolgokból, és hogy jut el egy látszólag egészséges elme az öngyilkosságig. Láthatjuk mindazt a tényezőt, ami a való életben is hatással van egy ilyen folyamatra: kezdetben a szexuális erőszak, aztán a tény, hogy a lány nem tudott kitől segítséget kérni, hogy a szülők nem érhetők el érzelmileg, és hogy előbb-utóbb megtörténik a társas izoláció is. Bemutatja, hogy az egészen apró dolgok is össze tudnak annyira adódni – pláne egy tinédzser esetében – , hogy kilátástalannak tűnjön a helyzet. 

Egyébként az utóbbi időben azt látom, hogy egyre inkább figyelnek a rendezők a mentális egészségügyi szempont fontosságára.

Amellett, hogy reálisan ábrázolják ezeket a problémákat, megoldásjavaslatokkal is előállnak. Bemutatják, milyen egy empatikus szülő vagy barát, aki megfelelő odafordulást tud biztosítani, és egyre kevesebb filmben látunk sztereotip és bántalmazó reakciót például a coming-outokra. 

Szintén a Ginny & Georgia sorozat egyik jelenetében Ginny lebukik egy barátja előtt az önbántalmazással, aki diszkréten, kellő figyelemmel hozza fel neki a témát, segítséget és biztonságot nyújt, és megosztja saját tapasztalatait egy öngyilkos barátjával kapcsolatban. Beszél arról is, hogy amikor nagyon rosszul volt, sokat füvezett, de aztán elkezdte a gyógyszeres kezelést és a terápiát, és meglátta, hogy van kiút, és hogy nem kell szégyellenie magát a problémáiért. Az ilyen jelenetekben látott kommunikációs mód jó példával szolgálhat akár a küzdő, akár a segítő ember számára, pláne, ha az adott sorozatról vagy filmről aztán még beszélgetést is lehet kezdeményezni.

Szintén idetartozik, hogy manapság egyre több világsztár osztja meg saját megéléseit a depresszió, a mentális zavar, az öngyilkos késztetések kapcsán.

Ezt nagyon fontosnak tartom, hiszen megmutatják, hogy a depresszió nem válogat, és nem az anyagi háttér vagy a látszólag tökéletes élet függvénye. Mivel ezek a hírességek nagy követőbázissal rendelkeznek, szerencsére sok fiatal figyelmét a problémára tudják irányítani, és népszerűsítik a terápia és a pszichoedukáció fontosságát is.

A Mélylevegő posztjai alatt például gyakran megosztja személyes élményeit Tóth Vera, akinek nagyon hálásak vagyunk. A saját perspektíva megmutatása mindig jó ismeretterjesztő, hiszen nem csak a szakmai, de a személyes, érintett oldalról érkező aspektus is segíthet abban, hogy az elszenvedő ne érezze magát egyedül. 

#triggerwarning! Filmek a témában: Beszélnünk kell Kevinről Blue Jasmine Egy különc srác feljegyzései Melankólia Ordinary People Little Miss Sunshine Holt költők társasága Mielőtt elmegyek 13 Reasons Why Ginny & Georgia Könyvek a témában:

Sylvia Plath: Az üvegbúra Belső Nóra: Depresszió – Betegség vagy úri huncutság? Mélylevegő Projekt: Elmerülő Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország Alex Korb: Felfelé a lejtőn – Fordítsuk vissza a depressziót lépésről lépésre az idegtudomány eredményeivel! Tisza Kata: akik nem sírnak rendesen Albert Györgyi: Miért pont én?

The post Az öngyilkos valójában nem meghalni akar, csak véget vetni a szenvedésének – Forbes × Mélylevegő appeared first on Forbes.hu.