Az 1977-ben indított Voyager iker űrszondák a NASA immár leghosszabban működő küldetései, illetve az egyetlenek, amik kijuthattak a csillagközi térbe. Sok tekintetben egyben a korszakuk időkapszuláivá is váltak. Mindkettőn található egy nyolcsávos kazettás magnó az adatok rögzítéséhez, körülbelül hárommilliószor kevesebb memóriájuk van, mint egy mai mobiltelefonnak és nagyjából harmincnyolcezerszer lassabban küldenek adatokat, mint egy 5G-s internetkapcsolat.

Mindezek ellenére is csúcstechnológiának számítanak az űr felfedezésének szempontjából. A NASA JPL működtette szondák az egyetlenek, ami valaha kijutottak a Naprendszerből és még működőképesen kiléphettek a csillagközi térbe (a szintén helioszférán túlra jutó Pioneer-szondákkal már korábban elveszett a kapcsolat). A Nap és a bolygók mind a helioszférán belül találhatók, a Nap mágneses tere és kiáramló napszél (töltött részecskék) által létrehozott védőbuborékban. A Voyager-szondák mérési adatait újabb küldetések eredményeivel összekombinálva egy teljesebb képet kapunk a Napunkról és arról is, hogyan hat kölcsön a csillagközi térrel. Érdekes apróság, hogy ezeket a munkákat sokszor olyan kutatók végzik, akik maguk is fiatalabbak a két űrszondánál.

A NASA 1977-ben indított Voyager-1 és 2 szondái 45 éve utaznak a világűrben. Meglátogatták a Jupitert, Szaturnuszt, Uránuszt és Neptunuszt is, elhagyták a helioszférát és kiléptek a csillagközi térbe. (Forrás: NASA JPL)

A napkutató küldetéseknek köszönhetően felbecsülhetetlen tudásra tehetünk szert a Napunkról, a koronától egészen a Nap atmoszférájának legkülső régióiig, a Nap hatásáról az egész Naprendszerben, a Földön, a légkörünkben és még a csillagközi térben is. Az elmúlt 45 év során a Voyager küldetések e tudás megszerzésének nélkülözhetetlen részei voltak, olyan módon vizsgálva a Nap hatásait, ahogyan egyetlen más űrszonda sem tudja.

A Voyagerek mindemellett a földi élet nagykövetei is, mindkettő fedélzetén található egy-egy arany lemez, rajta képekkel a földi életről, alapvető tudományos elvek diagramjairól, hangfelvételekkel a természetből, köszönésekkel számos különböző nyelven és zenével. Az arannyal bevont lemez egyfajta kozmikus palackpostaként is szolgál bárkinek, aki valaha összetalálkozna vele. Az űrben a lemezek az arany bomlását és a kozmikus sugárzás okozta erodálódást figyelembe véve is több mint egy milliárd évig még épek maradnak.

Archív felvétel a NASA Voyager űrszonda vibrációs teszteléséről 1976. november 18-án. (Forrás: NASA/JPL-Caltech)

A Voyager-2 1977. augusztus 20-án indult útnak, hamarosan követte pedig a Voyager-1 is szeptember 5-én. Mindketten eljutottak a Jupiterhez és a Szaturnuszhoz is; hiába indult később, mégis a gyorsabban mozgó Voyager-1 érte el őket először. A két szonda rengeteg új információt gyűjtött a Naprendszer két legnagyobb bolygójáról és holdjaikról, továbbá a Voyager-2 az egyetlen űrszonda, ami megközelítette az Uránuszt (1986-ban) és a Neptunuszt (1989).

Amíg a Voyager-2 a jégóriásokat látogatta, a Voyager-1 a helioszféra határa felé tartott. A szonda 2012-ben lépett ki a csillagközi térbe, felfedezve, hogy a helioszféra a kozmikus sugárzás 70%-át blokkolja. A bolygólátogatások után a Voyager-2 is kilépett a Naprendszerből 2018-ban. Az iker űrszondák együttes adatai megváltoztatták a helioszféra pontos alakjáról alkotott korábbi elképzeléseket is.

A Voyager-1 és Voyager-2 űrszondák rengeteg munkát végeztek 1977-es indításuk óta. A fenti képen láthatók a főbb mérföldkövek, mint például a külső bolygók látogatásai és a helioszféra elhagyása. (Forrás: NASA/JPL-Caltech)

Linda Spilker, a Voyager helyettes vezetőjének elmondása szerint ahogyan a Voyager-szondák felfedezik a csillagközi teret, eddig teljesen ismeretlen területekről készítenek méréseket. Ez az első alkalom, hogy közvetlenül tanulmányozhatjuk egy csillag, a mi Napunk kölcsönhatását a helioszférán kívüli részecskékkel és mágneses terekkel.

A hosszú évek során már hozzászoktak a küldetés mérnökei, hogy az ilyen tapasztalt űrszondák kezelése és működtetése olykor egyedi kihívásokat is tartogat; sokszor már nyugdíjazott kollégák segítségét kell kérni, vagy több évtizedes dokumentumokat kell átbújni útmutatásért.

A Voyager-2 űrszonda 1977. augusztus 20-án indult útnak, majd hamarosan követte a Voyager-1 is, szeptember 5-én. (Forrás: NASA/JPL-Caltech)

Mindkét Voyager űrszondát radioizotópos termoelektromos generátor hajtja, amiben plutónium bomláshőjét alakítják árammá. Ahogyan a plutónium elbomlik, a felszabaduló hő is egyre kisebb, vele pedig az előállítható áram is. Ahhoz, hogy ezt ellensúlyozzák, minden nem feltétlenül szükséges vagy régen még elengedhetetlennek számító rendszert leállítottak, mint például az űr hidegétől védő fűtőrendszereket is. Már 2019 óta mind az öt mérőműszer fűtése leállt és ennek ellenére működnek, pedig jóval alacsonyabb a hőmérséklet, mint arra valaha tesztelték őket.

Nemrég a Voyager-1 szondánál merült fel egy probléma, aminek következtében az egyik fedélzeti rendszer hamis státuszjelentéseket küldött. Ennek ellenére a szonda és a mérőműszerek is jól működnek, így valószínűleg a státuszjelentések előállításával van a gond, nem pedig magával a rendszerrel. A szonda azóta is küldi vissza a tudományos eredményeit, a mérnökök pedig dolgoznak a hiba kijavításán vagy megkerülésén.

A Voyagerek továbbra is fantasztikus felfedezéseket tesznek, kutatók és mérnökök új generációit inspirálva. Nem lehet tudni, hogy még meddig lesz aktív a két küldetés, de abban biztosak lehetünk, hogy minél távolabb jutnak a Földtől, annál több tudományos meglepetést fognak még nekünk okozni.

Forrás: NASA JPL