Bár nem valószínű, hogy a népszerű jóslat, miszerint a jövőben mindenkinek kijár majd 15 perc hírnév tényleg Andy Warholtól eredne, az biztos, hogy bárki is találta ki, sikerült élethű vázlatot adnia a 21.századról. A történelmünk során még sosem volt olyan egyszerű ismertséget szerezni mint ma, a közösségi média korában, ahol még az is online celebbé válhat, aki sosem vágyott rá.

A hétköznapok cirkusza

A leginkább “people watching”  vagyis “emberlesként” leírható posztok ugyanis évek óta lázban tartják az internetet, és nem nehéz megérteni, hogyan váltak az online terek egyik legkeresettebb műfajává. Az átlagos TikTok felhasználó naponta 95 percet tölt el a platformon, és az itt látott videódömpingnek egy igen nagy százalékát olyan tartalmak adják, amelyek mindennapi emberek elkapott pillanatait állítják középpontba. Legyen szó utcán botladozó részegekről, vonzónak tituált nőkről vagy jó szamaritánusok által megsegített hajléktalanokról, számtalan virális poszt alapszik olyan idegeneken, akik gyakran maguk sem tudják, hogy hamarosan több ezren, vagy akár millióan fognak találkozni a képmásukkal. 

A mindennapi élményeink dokumentálása mára teljesen normális cselekedetté vált, az emberek egy jelentős csoportja bárhol, bármikor képes előkapni a telefonját, ha megörökítésre érdemes pillanat tanúja lesz. A szemlélet, hogy amit nem vettél fel / fotóztál le nem is történt meg, teljesen átjárja az online kultúrát; hozzászoktunk, hogy képes bizonyítékokkal támasszuk alá a tapasztalatainkat, és ennek érdekében hajlandóak vagyunk egymást is a (többnyire) képletes busz alá lökni. Amióta az interneten kedvünk szerint alakíthatjuk a narratívát, sokunk fejében a minket körülvevő emberek az életünk vélt mellékszereplői, (vagy még inkább statisztái) lettek, és egyre elfogadhatóbbnak érezzük, hogy a közösségi médiában kollektív fogyasztásra szánt terméket formáljunk belőlük. 

Milliókat ér a kedvesség-terrorizmus

Az idegenekre épülő tartalmaknak számos alfaja emelkedett fel az utóbbi időszakban, de a legélesebb választóvonal a véletlenül berobbanó, és a szándékosan terjeszthetőre tervezett darabok között található. A TikTok éppen legnépszerűbb videói közül számos rendszerint ebbe az utóbbi kategóriába tartozik, olyannyira, hogy mára elképesztően magas követőszámmal rendelkező profilok épülnek ki köréjük. A platformszerte százmilliókat elérő Mr. Beast kikerülhetetlen nagyágyú a közösségi médiában, és a sikerében jelentős szerepet játszottak az olyan videók, amelyekben idegeneknek ajánl fel drága ajándékokat, vagy meghökkentő pénzösszegeket.

https://vm.tiktok.com/ZMF8vmjwG/

Ugyan ezek a (többnyire megrendezett) videók még nem is annyira a “szerencsés” járókelők reakcióira épülnek, nagy hatással voltak az online kultúrára, és miattuk válhatott ilyen elterjedtté a hétköznapi emberekre fókuszáló posztok egyik fő típusa, a charity porn azaz jótékonyság-pornó néven is emlegetett adakozós, apró kedvességeket bemutató műfaj. A spontán kiosztott virágcsokrokkal és elejtett százdollárosokkal operáló videók futótűzként perzselték fel az internetet, ma már alig van olyan napi szinten aktív felhasználó aki sosem találkozott velük. A kedvesség-terrorizmus és az önfényezés azonban csak a jéghegy csúcsát jelentik, ha idegenekről készített tartalmakról beszélünk, a Barstool Sports névre hallgató, szintén milliókat megmozgató csatorna gerincét például már nem is saját tartalmak adják, hanem beküldött, vagy innen-onnan összevadászott videók, sokszor olyan emberekről, akik nem is tudják, hogy felveszik őket. Bár az ide kikerülő posztok nagyrésze ártatlan, vicces pillanatokat mutat be, itt már gyakrabban látunk olyanokat is, amelyeknek egyértelműen az a célja, hogy megalázza a benne szereplő személyeket, akár előnytelennek vélt külsejük, akár egy eldurvult este okán.

https://vm.tiktok.com/ZMF8vqmgA/

Az oldal arca és alapítója, a korábban gazdasági elemzőként dolgozó David Portnoy (akit csalás gyanúja miatt eltiltottak korábbi szakmájától, valamint három nő állította róla azt, hogy az engedélyük nélkül filmezte őket szexuális együttlét során) mára több százmillió dollárt érő mémbirodalmat épített az eredetileg sportportálnak induló projektből, és nem úgy fest, hogy a Barstool egy kis etikai fölényért hajlandó lenne lemondani erről a státuszról. 

Az a bizonyos 15 perc, és ami utána jön

Természetesen az idegeneket digitális ágyútöltelékként használó nagyhalak mellett felbukkan a második, és sokkal kiszámíthatatlanabb alfaj is, a civilek által kirakott posztok képében, amelyek sokszor nem is szándékosan járják körbe a világot. A TikTokon és a Twitteren már bennfentes viccnek számít az “internet főszereplője” képletes díja, amit azoknak ítélnek oda, akik egyik napról a másikra az online média legtöbbet tárgyalt személyévé váltak. Bár vannak pozitív példák is, az ilyen tartalmak egy számottevő hányada inkább a nyilvánvalóan kiszolgáltatott állapotban lévő, nem éppen a legjobb arcukat mutató emberekben látja a lehetőséget a szórakoztatásra. Hétről-hétre kerülnek pellengérre a csapodár partnerek, az út szélén kiabáló függők és a szomszédokkal drámázó anyukák, akik egy perc alatt nevetség tárgyává vagy akár közellenséggé is válhatnak. Megkérdőjelezhető tetteiket pedig halhatatlanná teszi az internet, komoly mentális betegségeket és egyéb súlyos következményeket vonva magával, mint például a jó hírük vagy a megélhetésük elvesztése. 

https://vm.tiktok.com/ZMF8vpVcA/

A csak keresztnevén ismert Maree, a tudta nélkül vált egy jótékonykodó videó főszereplőjévé, amelyet azóta több mint 70 millióan tekintettek meg, így a Melbourne-ben élő asszony kénytelen volt a nyilvánossághoz fordulni, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Maree ugyanis egyáltalán nem örült a videónak (amelyben egy idegen megkörnyékezi, hogy virágot adjon neki), hiába állította be így a mögötte álló influencer Harrison Pawluk, inkább megalázva és összezavarodva érezte magát, pláne, hogy nem kértek tőle engedélyt, hogy elkészítsék, majd nyilvánosságra hozzák a felvételt.

https://vm.tiktok.com/ZMF8vuEhp/

Hasonlóan érezték magukat azok a manchesteri nők is, akik idén tavasszal kikerültek egy szuggesztív lesifotókat gyűjtő instagram oldalra, amelyet a platform sokszori figyelmeztetésre sem volt hajlandó eltávolítani. A TikTok két héttel ezelőtti “főszereplője” pedig, aki csak “Primark lányként”  vált ismertté, miután egy birminghami ruhaboltban felvették egy megalázóan végződő csetepaté közben, három napja öngyilkosságot kísérelt meg. 

A jelenség nem csupán az érintett egyének pszichéjére jelenthet veszélyt, de a kollektív tudatállapotunkra is. Először élünk egy olyan korszakban, ahol szinte bárhol és bármikor számolnunk kell azzal, hogy felvételek készülnek rólunk, ez pedig a nyilvánvaló mentális terhen kívül súlyos biztonsági kockázatot is jelent. 

Normalizáltuk a kémkedést

A megfigyelés, mint eszköz a társadalom feletti kontroll elérésére, egyidős az emberiséggel. Különböző hatalmi szervek az okostelefon elterjedése előtt is számtalan kísérletet tettek arra, hogy felszámolják a privát szféránkat, hogy ezt akkor éppen titkosügynökök, távcsövek vagy a rádió segítségével tették, egyszerűen a kor technológiai fejlettségén múlott. Az, aki a modern időkben szeretne megfigyelni valakit, vagy csak rajta tartaná a szemét egy-egy eseményen, már jóval egyszerűbb feladatnak néz elébe; és nem is feltétlenül csak azért, mert lekövethető a mobilhasználatunk, és nyilvánosak az adataink. Az internet “oszd meg és uralkodj” kultúrájában ugyanis sokszor önként vállaljuk magunkra a megfigyelő szerepét. A tartalmak, amiket magunkról és egymásról osztunk meg könnyedén felhasználhatóak ellenünk, mind szociálisan, mind a tárgyalóteremben. Az évtized legnagyobb port kavaró politikai botrányainak jelentős része mögött kiszivárogtatott felvételek állnak, (itt elég Donald Trump előkerülő szexista megnyilvánulásaira, vagy akár a Borkai-ügyre gondolnunk), illetve számtalan történelmi fontosságú eseményben játszottak elhanyagolhatatlan szerepet olyan képek vagy videók is, amelyeket civilek készítettek. Az Egyesült Államok Capitolumának ostroma után zajló tárgyalásoknak központi eleme volt a támadók közösségi média alapján való azonosítása, ahogy a MeToo kezdeményezés egyik mozgatórugóját is ezek a platformok adták, de szintén egy szemtanú videója alapján terjedt el a rendőri intézkedés közben meggyilkolt George Floyd ügye is, amely végül hónapokon át húzódó tüntetéseket és tagadhatatlan kultúrális változást eredményezett Amerikában. Bár ezek az ügyek azt is bemutatták, hogyan használhatja az átlagember az internetes megfigyelést arra, hogy előre mozdítsa az igazságszolgáltatást, a kontextusból kiragadott felvételek olyan érzelmi alapú gondolkodásra serkenthetik a vérre szomjazó csőcseléket, ami valójában akadályozza a problémák megoldását. Az pedig, hogy mennyire egyszerű szándékosan olyan tartalmat gyártani civilekről, ami lejáratja őket, vagy amit képviselnek, biztosan több visszaélést fog jelenteni a jövőben, és a politikai aktivitást is gátolhatja a félelem, hogy mondjuk a tüntetéseken vagy párteseményeken készülő felvételek a későbbiekben rossz kezekbe kerülhetnek. 

A szociológia új fejezete

Hiába fogyasztjuk tömegével az ilyen tartalmakat, kevesen állunk meg, hogy elgondolkodjunk rajta, milyen hatással vannak a kultúránkra. 

Mégsem érdemes pusztán magunkban keresni a hibát, hiszen a közösségi média platformok tűpontosra fejlesztett algoritmusai pont azért léteznek, hogy növeljék a felhasználói aktivitásunkat, akár a mentális egészségünk, vagy józan ítélőképességünk rovására is. Tartunk a társaink és a hatalmi szervek potenciális büntetésétől, a ránk nehezedő kényszer, hogy folyamatosan reagáljunk és tartalmakat gyártsunk, valamint a tudat, hogy egy pillanat alatt a Twitter boncasztalán végezhetjük, kétségtelenül hatással van a viselkedésünkre. A társas serkentés elvét, miszerint a minket figyelő közönség vélt, vagy valós jelenléte megváltoztatja a döntéseinket és a teljesítményünket, már 1956-ban vizsgálta Robert Zajonc szociológus, és arra jutott, hogy minél bonyolultabb/kényesebb a közönség előtt végzett cselekvés, annál nagyobb eséllyel bukunk el közben. A szemek, amiket minden nap érzünk a hátunkon megnehezítik számunkra, hogy nyugodtan végezzük a munkánkat, vagy élvezzük az életünket, és akaratlanul is hajlamossá tesznek minket arra, hogy egy szerepet játsszunk a nyilvánosság előtt. Justin E. H. Smith, a párizsi Cité Internationale egyetem filozófia professzora és online kultúrával foglalkozó író szerint

 az internetre ma már nem eszközként, hanem élő rendszerként érdemes gondolni, amiben évszázadok kapcsolódásra tett törekvései valósulnak meg, igaz, elég csalódáskeltő formában. A komplex emberi lét túl nagy százalékát próbáljuk bepasszírozni egy kétdimenziós, technológiai portálba. Minél többet használjuk az internetet, annál inkább átalakulunk egyéniségből márkává, és a gondolkodásunk egy algoritmikusan tervezhető aktivitásmérővé változik.

Majdnem legális

A törvénynek egyelőre nem sikerült utolérnie a társadalmi trendeket, és bár országonként eltérnek a szabályozások, a legtöbb helyen, köztük Magyarországon is, a mai napig jogi szürkezónába esnek a közterületen, idegenekről készült felvételek. Amennyiben bizonyítható, hogy az áldozatot szándékosan hozták megalázó/sértő helyzetbe, vagy feltűnően nem akar szerepelni az adott tartalomban, van jogalapja vádat emelni, de nagyon ritka, hogy ezeknek az eseteknek valós következménye legyen. Bár ilyenkor talán egyszerűbb lehet a tartalmat terjesztő platformtól kérelmezni az eltávolítást, ez sem mindig történik meg, ahogy arra sincs garancia, hogy ha sikerrel járunk, nem kerül vissza az internetre egy másik csatornán keresztül. Az ilyen esetek elterjedtsége egyre több embert sarkall arra, hogy új, szigorúbb szabályozásokért lobbizzanak, mint például a bulvársajtó kötelezése arra, hogy megerősítsék a videóban szereplők hozzájárulását, mielőtt hírként átvesznek egy-egy sztorit, vagy, hogy a TikTok és más hasonló platformok a közösségi irányelveik részévé tegyék az informált engedélykérést, a szexuális visszaélést is magukba foglaló tartalmak pedig minden esetben vonjanak büntetőeljárást maguk után.

Ezek, bár mindenképpen nemes törekvések, nem valószínű, hogy egyhamar valósággá válhatnak egy olyan világban, ahol az egymásról készített felvételek milliós bevételeket jelentenek a social media cégek számára, és még az igazságszolgáltatásnak vagy a politikának is kedveznek közben. Az információs kapitalizmus által elérhetővé tett megfigyelés képes életben tartani önmagát, és lassan beépül a társadalmunk szövetébe, mi pedig még nem tartunk ott, hogy átalakítsuk a rendszereket amelyekben élünk, annak érdekében, hogy ezek a funkciók szolgáljanak és ne elbuktassanak minket. Úgy néz ki, az entitás, ami egy személyben tartótiszt és paparazzi is, még jó ideig velünk marad, és a figyelmeztetések ellenére sem bírjuk ki, hogy ne etessük a szörnyet. 

The post A Nagy Testvér mi vagyunk: a mindennapi kémkedés kultúrája appeared first on Forbes.hu.