Állami gondozott volt, roma, saját édesanyja mellett másik két család is lemondott róla. Gyerekkorában szíjjal „nevelték” fegyelemre. Az ilyen múlt 90 százalékkal növeli az elkallódás esélyét a statisztikák szerint, Zsiga Melinda mégis a maradék tízbe tartozik. Súlyos traumáiból a kick-box segítségével kászálódott ki, és meg sem állt a világbajnoki dobogó harmadik helyéig.

Rózsaszín, Barbie-s pulóverben érkezik, halkan és keveset beszél, talán kicsit zavarban is van. Már az első percekben elmondja: sajnos nem ér rá sokáig, az interjúnk után siet a terembe, mert jövő héten meccse lesz. Ilyenkor heti 10-12 edzést nyom le és speciális diétán van – a fogyasztás, az ételmegvonás és a fizikai kiképzés miatt már benyújtották a számlát ízületei és a pajzsmirigye, de egyelőre nem tud lemondani a kick-boxról.

Ha nem végeztem volna egy kis kutatómunkát a találkozónk előtt, a roma gének és a kedves jellem simán megvezetnének: Melcsit előbb nézném 22 éves, brazil származású óvónéninek, mint 36 éves, echte roma bunyósnak – pedig az utóbbi kategóriába tartozik, simán összecsomagolna egy mozdulattal egy kétajtós szekrény biztonsági őrt is.

Meg is jegyzem neki, hogy tőle aztán nem szívesen kapnék sallert. Megadóan mosolyog, és gyorsan kijelenti: csak a ringben bunyózik, a hétköznapi életben inkább kedvességgel oldja meg a konfliktusokat. Nem híve az erőszaknak, abból már így is túl sok jutott neki: gyermekkora a folyamatos elutasításról és a fizikai és verbális terrorról szólt, úgyhogy, ha lehet, a kezeit inkább ölelésre, mintsem ütésre használja. 

Fotó: Sebestyén László

Pofon és éheztetés, mint gyereknevelési eszközök

Melcsi élete első 9 évében megtapasztalhatta, hogy ha belépne egy ajtón, azt gyorsan becsukják az orra előtt. Először édesanyja hagyta magára a kórházban, ezt követően az első befogadó család adta vissza az állami gondozásba. A döntés pontos okát nem tudni, de valószínűleg azért fogadták be a kislányt, mert nem lehetett saját gyerekük, és amikor mégis teherbe esett az anyuka, már nem volt szükségük az adoptált lányra. Így került második otthonába, amiről már élesebb emlékei vannak – sokáig azt hitte, ők a vérszerinti szülei. Azonban Melcsi itt sem nyugodhatott meg: alkoholista nevelőapja ignoranciával, nevelőanyja veréssel és éheztetéssel „nevelte”. Ha összekoszolta az új ruháját, vagy kifötörte a levesből a daragaluskát, előkerült a nadrágszíj, és az sem volt ritka, hogy végtagjainál fogva falhoz vágták. 

„Tudom, hogy sok emléket elzár az agyam, de van néhány bevillanó kép, amit nem szívesen idézek fel.

Amikor kaptam egy új melegítőt, és összekoszoltam az oviban, csúnyán megvertek, és utána mosás nélkül, szégyenszemre azt kellett hordanom egy hétig.

Volt, hogy a nevelőanyám az iskolatársam előtt ütött, ami nagyon megalázó volt. Emellett gyakran büntettek ételmegvonással is – éjjelente kilopóztam a konyhába száraz kenyérért, hogy valami legyen a gyomromban.” A család egyébként saját gyermekeivel sem bánt különb módon, a testi-lelki bántalmazás alól senki sem élvezett kivételt.

Emlékszem, amikor késve érkeztünk haza a szülők vérszerinti kisfiával, mindkettőnk kapott.

Borzasztóan sajnáltam a srácot, nagyon sírt, és azt gondoltam, biztos én tehetek mindenről.” Hozzáteszi: mindent megtett, hogy jó gyerek legyen és ne keverje bajba társait, de nem tudott elég jól teljesíteni. 

Súlyos történetek ezek, mégis úgy gördülnek ki Melcsi száján, mintha csak a reggelijéről beszélne. Az arca rezzenéstelen, nincs számára tabu, gyerekként pedig természetesnek tűnt a bánásmód, amiben részesült. Bár nagyon félt a nevelő anyjától, nem volt tisztában azzal, hogy toxikus légkörben él, fel sem merült benne, hogy megmutassa a testét borító hegeket a gyámjának. A gyám pedig mit sem sejtett Melcsi életéről. Mikor havi egyszer meglátogatta a családot, a kislány szép ruhába öltöztetve játszott a babájával, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. 

Pár év együttélés után aztán ez a család is ráunt a gyerekre, és rossz magaviseletére hivatkozva (ami a kifötört daragaluskát és a koszos melegítőt jelenti), közölték vele, hogy a következő évtől új otthonba kerül. Bár Melcsi érezte, hogy amit a családnál tapasztal, az nem igazi szeretet, a kialakult kötődés és az otthon iránti vágy miatt újabb törésnek élte meg a búcsút.

Fotó: Sebestyén László

A hely, ahol végre be lehet nyúlni a hűtőbe

Melcsit a következő nyáron égszínkék, csillogós ruhába öltöztették, szépen megfésülték, és ünnepélyesen átadták a harmadik családnak, Csoszóéknak. A kislány itt két idősebb, már kireppent édesgyermek, és három adoptált kicsi mellé érkezett hatodiknak. A hirtelen jött, érthetetlen váltás letaglózta, hosszú hónapokba telt, míg otthon kezdte érezni magát az új családnál. Pláne, hogy még a plüsseit és személyes holmijait sem vihette magával, mondván, hogy az új család biztosan csak kárt tenne bennük.

„Az előző családban én voltam a legkisebb, itt én voltam a legnagyobb az örökbefogadott gyerekek között.

Fogalmam sem volt, hogy szólítsam az új anyukám és apukám, hogy tegezzem vagy magázzam őket, mit és hogy kell csinálnom.

9 évesen már nem vagy olyan pici, akkor már nehezebb igazán közel kerülni egymáshoz.”

Csoszóéknál aztán korábban ismeretlen mértékű törődéssel találkozott. Bár az idősebb, inkább nagyszülőkorú szülőkkel formális maradt a viszony, ők tanulásra bíztatták, kikérdezték a leckéjét, sportolni vitték, és ami a legmeglepőbb volt – megengedték, hogy benyúljon a hűtőszekrénybe, ha éhes.

„Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy megszokjam, bármikor odamehetek a hűtőhöz és bármit ehetek.

Anyukám többször ki is akadt rám, hogy nem fog külön kérvényt benyújtani nekem az evéshez, ne kérjek mindenre engedélyt, legyek önállóbb.”

Ahogy most, a kávézó asztalánál, úgy Csoszóek otthonában is hátradőlhetett végre. Valódi nevelést és iránymutatást kapott, „anyu és Pista bácsi” a korábbi családtól hozott káromkodásról is leszoktatta. Nekik köszönhetően tudta meg, hogy mit jelent az, hogy ő cigány, és általuk értette meg azt is, hogy az élet minden területén többet kell teljesítenie az átlagos gyerekeknél, ha érvényesülni szeretne. Az iskolában egyre jobb eredményeket hozott. A stabil közepes- és jó között egyensúlyozott, és bár a matekkal meggyűlt a baja, a tesi és a magyar nyelv a szívébe férkőzött. 18 évesen aztán felvételt nyert az ELTE Tanítóképzőjére, ahonnan már egyenes út vezetett az edzősködéshez, a fitneszmodell karrierhez, majd a kick-box meccsekhez.

Fotó: Sebestyén László

Elsétálni édesanyád mellett az utcán

Néhány fájdalmas emlék, és össz-vissz 10 fotó – ennyi maradt meg Melcsi gyerekkorából, aminek sok részlete a mai napig tiszázatlan. Ezért döntött úgy pár éve, hogy a válaszok után ered, felkeresi édesanyját és testvéreit, valamint egykori nevelőanyját is meglátogatja. Édesanyjánál tett látogatásáért különösen hálás utólag, a nő ugyanis rövid időn belül meghalt.

„Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy néz ki, mennyire hasonlítok rá. Egy zsákfaluban kerestük fel, és amikor a házához tartottunk, elment mellettem az utcán. Állítólag felismert, de mégsem szólított meg” – kezdi. „Mikor a házánál találkoztunk, fogalmam sem volt, hogy viselkedjek. Bár arra számítottam, nagyon örülni fogok, nem jött az érzés, hogy megöleljem.

Pedig nem haragszom rá, sőt: a putris házat látva hálás vagyok neki, amiért egy jobb sors reményében a kórházban hagyott.”

Édesanyja meglepődés nélkül, közvetlen kedvességgel, szerénységgel és jóindulattal fogadta. Arra végül sosem adott mélyebb választ, miért hagyta sorsára, habár, a körülmények magukért beszéltek: egyértelmű, hogy ha Melcsi ebbe a zsákfaluba születik, most nem ülnénk ezen a kanapén, és nem beszélgetnénk elképesztő sikereiről. Utólag, a mama halála után kiderült, hogy összesen tíz gyereke született a nőnek, akiknek egy része állami gondozásban van, másik része nevelőszülőknél – az apukákról pedig senkinek nincs információja. Az egyik vérszerinti testvérével egy városban nőtt fel, egy féltestvérével pedig az állami gondozottaknak szervezett táborban találkozott, a többiek kiléte viszont ismeretlen.

„Amikor bemutatták az egyik féltestvéremet a táborban, azonnal ráakaszkodtam, nagyon szerettem volna hozzá tartozni. De azt hiszem, picit sok lehettem neki elsőre, úgyhogy lekoptam róla. Ettől függetlenül a mai napig beszélünk néha, olvassa a rólam készült cikkeket, ami nagyon jólesik.

Talán több energiát kéne tennem abba, hogy ápoljam a kapcsolatunkat, de nehezen engedek közel embereket.”

Mikor arról kérdezem, ki áll hozzá a legközelebb, hezitálás nélkül rávágja: a legjobb barátnője, valamint fogadott nővére, Gabi – de rajtuk kívül nem beszél másoknak a magánéletéről, nem jár el kávézni vagy bulizni, csak az edzőterem és az otthona között ingázik. Bár a legtöbb gyerekkori sebe már heges, a bizalom kiépítésével problémái vannak. Nehezen ismerkedik új emberekkel, legszívesebben macskáival és a Jóbarátok szereplőivel tölti a pihenőnapjait.

Hobbiból hivatás, csapatból család

Már az általános iskolában is nyilvánvaló volt, hogy Melcsi kiemelkedik társai közül testnevelésből: mozgáskészséségre és ritmusérzékére a testitanár is felfigyelt, és többször neki ítélték az iskola legjobb sportolója díjat. Atletizált, majd az NB.I/B országos kézilabda csapatában játszott, de sportsérülései miatt végül otthagyta a ligát. Ezt követően fitnesz- és bikinimodellként fotózták, majd a főiskola első évében a boxszal is megismerkedett. Ahogy beszélgetünk, szavak nélkül is látszik: az egyszemélyes ökölvívás, amiben a sportoló kizárólag saját magára és teljesítményére van utalva, sokkal jobban passzol személyiségéhez, mint a csapatjátékok. Bár a térdszalagjai többször is felmondták a szolgálatot, nincs semmi, ami a boxtól el tudná tántorítani. A tesitanár szak mellé edzői papírt is szerzett, majd a neves kick-box edző, dr. Bene Zoltán konditermében kötött ki boxolóként. Ez volt az első hely, ahol amellett, hogy sportolóként érvényesülhetett, valódi közösségre is talált; kollégái és főnökei magasról tesznek bőrszínére – ami egyébként a korábbi munkaszerzésnél problémát jelentett – és testvérükként támogatják Melcsit. 

Amikor idekerültem, megtaláltam a közegem. A főnökeim gyorsan bizalmat szavaztak nekem, szeretik az edzéseimet.

Évekig semmit sem tudtak a múltamról. Amikor először beszéltem nekik, ők vettek rá, hogy vállaljam fel a sztorim és álljak ki a nyilvánosság elé.” 

A professzionális támogatás, a rengeteg edzés és a kitartás végül a világbajnokságig repítette Melcsit, aki ma már többszörös magyar bajnok, Európa kupa 3. helyezett és világbajnok bronzérmes kick-boxoló. Bár saját állítása szerint sosem akart példaképpé válni, özönlenek az Instagramjára a rajongói levelek, és többek között az ELLE címlapján is megjelent. Mikor arról kérdezem, vajon minek köszönhető az az elképesztő erő és kitartás, ami átsegítette a nehézségeken, vállat von.

„Nagyon nagy a lelki erőm. Ezen kívül nem tudom megmondani, mit csinálok jól.

Az állami gondozottak nagy része lelkisérült lesz a szeretetlenség és a bántalmazások miatt, de én valahogy mindig megráztam magam”

– mondja el. „Ha versenyre készülök, és motiválni akarom magam, mindig átgondolom, mekkora út áll mögöttem. Onnan, ahonnan jövök, hihetetlen, hogy ezt elértem, hogy világbajnokságon is részt vehettem, hogy olyan közeg vesz körbe, ahol mindenki szeret.”

Beszélgetésünk ezen pontján egyre többször tekint az órájára, tudom, hogy már tíz perce el kellett volna indulnia az edzésre. Jövő héten országos bajnokság lesz, ilyenkor napi kettőt edz, folyamatosan fogyasztja magát, a süteményekre pedig még ránézni sem hajlandó. Arról még szívesen kifaggatnám, hogy egyeztethető össze a magánélete ezzel az életmóddal, de kedvesen érezteti, hogy az élete ezen részébe már nem szívesen enged betekintést. Inkább arról beszélne, hogy milyen fontos számára az övéhez hasonló sorsú kisgyerekek felkarolása.

„Legszívesebben minden kisgyereknek azt tanácsolnám, hogy sportoljon, játsszon valamilyen hangszeren, vagy alkosson valamit. A sport rengeteget ad, ha államis vagy, ha nem. Jó közösségbe kerülhetsz, javul az önértékelésed és az énképed, tartozhatsz valakikhez, és lefoglalhatod a felesleges gondolataidat. És ki tudja? Ha tehetséges vagy, lehet, hogy csodálatos sikereket érsz majd el.

A sport mellett pedig nagyon fontos, hogy tanuljatok! Nincs cikibb egy ly-vel írt muszájnál, és egy g-vel írt fokhagymánál!”

– teszi hozzá nevetve.

The post Hálás vagyok anyámnak, amiért a jobb élet reményében a kórházban hagyott – Zsiga Melinda útja az állami gondozásból a világsikerig appeared first on Forbes.hu.