A súlyosan sérült gyermek nevelése óriási próbatétel a szülõk számára, olyan próbatétel, melyet sokszor egyedül maradva, kevés külsõ segítséggel kell teljesíteniük. Amikor egy magas támogatási szükségletû fiatal eléri a tizenhatodik évet, az olyan a család életében, mint egy vízválasztó. Az állam egyik pillanatról a másikra kivonul a nevelésbõl, és a tartós intézményi ellátás lehetõsége ijesztõnek tûnhet, vagy nem is elérhetõek az intézményi helyek. A lehetõségek fogynak, az évek telnek, a fiatalok nagy része a családjában marad, és az egymással való szoros kapcsolat ellenére a külvilágtól szélsõséges mértékben elszigetelõdnek. Egy kisgyereknek jobban elnézik a furcsa viselkedését, a felnõtt autistától viszont félnek, agresszívnak gondolják õket, ezért vele együtt a szülõ is sok esetben visszahúzódik.