Széttépte egynapi fizetését, hogy megmutassa, mit jelent, ha egy tanár sztrájkol. Molnár Attila, a Kőbányai Szent László Gimnázium tanára a tiltakozás egyik arca lett. Ijesztő és drága jövő vár ránk, ha nem állnak ki magukért, mondja. Szerinte amikor a tanárok sztrájkolnak, azt végzik el, amit a szülőknek kellene – de most megmozdult valami. Miért ment tanárnak, ha tudta, hogy kevés a fizetés és hova futhatnak ki a mostani tiltakozások, ahol a tanárok már nincsenek egyedül?

Forbes.hu: Hogyan néz ki a tankerületek és az iskolák viszonya békeidőben? Általánosságban kérdezem, mert úgy láttam a környezetemben, hogy a kirúgások után sokakat meglepett, hogy a munkáltató valójában nem az iskola, hanem a tankerület.

Molnár Attila: Az a szabadon felhasználható keret, ami egy iskola számára adott, gyakorlatilag arra elég, hogy az okleveleket kinyomtassuk év végén. Ha kiég egy izzó, akkor várunk, amíg még három-négy-öt izzó kiég, akkor már ki lehet hívni egy villanyszerelőt, aki aztán beadja a számlát a tankernek. A tankerület felé kell elszámolni mindennel, de hát ott sincs pénz, erről meg ők sem tehetnek. Valójában mára nagyon szomorú céljuk lett: valahogy meg kell oldaniuk, hogy nincs pénz.

Felfele éppenséggel szólhatnának azért, nem? Régen az iskolaigazgató tudott lobbizni a fenntartónál közvetlenül.

Igen, de az a tankerület, akinek ez a dolga, nincs ott az iskolában. Excel táblákat tologatnak jobbra-balra, egyébként szerintem abszolút jó szándékúan.

Hozzánk volt, hogy kijöttek WC-papírt méricskélni, merthogy „gyanúsan sok” fogyott.

Azt mondták, az ő számításaik alapján annyi fővel, amennyit tanítunk, nem szabadna ennyinek fogynia. Például innen ismerjük a tankerületet, amikor valahogy mégiscsak megjelennek az iskolában, de alapvetően nem találkozunk velük. Azok, akiknek felfele kéne szólni, hogy baj van, valójában nem látják a mindennapi keserűségét az iskolának. Az igazgatók persze mondják, hogy baj van, de hát pénz az nincs. A benzin hiányzik a rendszerből.

Ha azt mondom, hogy összeomlás és közoktatás, akkor te múlt, jelen vagy jövő időt használsz?

Én nem tudom eldönteni, de ez tényleg egy nagyon elmosódott határvonal. Onnantól kezdve, hogy a Kölcseyből elment 10 százaléka a tantestületnek, ötöt még elbocsátottak… Hát nem tudom, hogy a Kölcsey az így marad-e még Kölcsey? Az iskolák elkezdik szépen lassan elveszíteni a tradícióikat. Ha Karinthynak a 24 tanára még egyszer polgári engedetlenkedik, és mindegyiket ki fogják rúgni, akkor a Karinthy tantestülete, a Karinthy szellemisége, a hordozott tradíciók egy hatalmas csonkulást fognak elszenvedni. Mi lesz így az iskola szellemiségével? Nekem, mint őrült, aki nulla pénzért is hajlandó dolgozni, ezek az igazán rémisztő dolgok. Illetve, hogy nem jönnek a fiatalok, akiknek át lehetne adni azt, hogy mit jelent, például az én esetemben az, hogy valaki „lászlós tanár”. Ezek szellemi, eszmei, nem kézzel fogható, nem anyagi értékek – és nem tudjuk továbbadni. A rendszer összeomlása ilyen értelemben épp most zajlik.

Névjegy

Molnár Attila matematikát, informatikát és filozófiát tanító középiskolai tanár, az informatikai tagozat vezetője a Kőbányai Szent László Gimnáziumban. Maga is a gimnáziumban tanult és 18 évesen eldöntötte, hogy tanár lesz – az egyetem elvégzése után egy kis akadémiai kitérő után nem sokkal tért vissza alma materébe, azóta ott tanít, immár osztályfőnökként. 35 éves, a köz- és felsőoktatásban eltöltött több mint 10 éves tapasztalatával fizetése annyi, mint egy pályakezdőé.

Molnár Attila azt mondja, nem tudja magát máshol elképzelni, csak a Lászlóban. Fotók: Sebestyén László

Gyakran előkerül a közösségi médiában kommentekben, hogy aki az elmúlt 10 évben tanár lett, az pontosan tudta, hogy milyen jövedelemre számíthat.

Túl vagyunk már azon a ponton, hogy a fizetés megalázó. Egyszerűen nem elég. Jelenleg ott tartunk, hogy a fiatal tanároknak elfogy a hó végén a fizetése. A tanáriban huszadika környékén az a téma, hogy „megpróbálom úgy kihúzni a hó végéig, hogy ne kelljen anyámtól kölcsön kérni”. A helyzet sokkal durvább, mint 10 éve. Nem arról van szó, hogy kevés a pénz, hanem hogy nem jövünk ki a fizetésünkből. Elfogy. Tíz éve az volt a téma, hogy a képesítésemhez képest kevés a fizetés. Én úgy voltam vele, hogy nem baj, mert igazából nem is akartam én soha sokat keresni, alacsonyak az igényeim, biciklivel járok, stb. Az tetszett nagyon, hogy egy táblánál állok és magyarázok, és látom, ahogy átmegy vagy inspirál valakit, amit mondok. Ezek nagyon-nagyon vonzóak voltak. Tegyük fel, hogy elhagyom a pályát és találok egy programozói állást.

Keresek havonta egymillió forintot. De egymillió forintért nem tudok magamnak osztályt venni, akit taníthatok.

Sehol sem tudnak annyit ajánlani, hogy egy osztályt vegyek. Tanárként rengeteget kap az ember, ami pénzben nem kifejezhető.

A polgári engedetlenség egyik arca lettél a Szent Lászlóban. Nem tartasz attól, hogy kirúgnak?

Ez egyáltalán nincs benne a levegőben. Vigyázok, hogy ne legyek ilyen áldozat. A tavaszt végig polgári engedetlenkedtem, mert lehetett. Aztán szeptemberben még egyszer, meg is kaptam a kis fenyegető levelemet és le is álltam. Most törvényes keretek között sztrájkolok, szervezem a tiltakozásokat, ott vagyok az ötleteléseken.

A fenyegetés miatt álltál le?

Azért, mert nagyon szeretnék tanár maradni. Hogyha tovább engedetlenkednék, akkor valószínűleg nagy probléma lenne ebből, nemcsak nekem, az iskolának is. Akkor tudnám folytatni, ha lenne B terv a fejemben, de a helyzet az, hogy én itt akarok maradni. Ezzel nem mindenki van így a tantestületben.

Hányan tiltakoznak most?

Jelen pillanatban egy polgári engedetlenkedő kollégánk van, de 47 ember „sztrájkol” mellette törvényesen – sztrájk abban az értelemben, amit a törvény annak nevez. Ez nagyon nagy arány ahhoz képest, hogy mekkora a sztrájkolni képes tantestület, 76 fő, tehát több mint 50 százalék sztrájkol.

Hogyan lehet most törvényesen sztrájkolni?

A végzős órák 100 százalékát meg kell tartani, a nem végzős óráknak pedig az 50 százalékát. Ez az arány a diákok szempontjából áll, nem a tanárok felől kell nézni, a diákoknak így legalább 3 órájuk biztosan van egy nap, még ha sokan is sztrájkolnak. Gyakorlatilag mindent meg kell tennünk azért, hogy a szülők ne vegyék észre, hogy sztrájk van. Ha a gyerek hazamegy, annyit mond majd, hogy más tartotta a matek órát vagy összevont óra volt. Ezt nevezik ma sztrájknak, és ettől persze az oktatás minősége még bőven szét tud esni.

Most sztrájkoltok, de mi az alapvető cél? Meg tudod egy mondatban fogalmazni?

Pályán tartani a kezdőket. Aki öt évig tanul azért, hogy tanár legyen, 1-2 évet biztos eltölt a közoktatásban, de el kellene érni, hogy maradjanak. Mivel lehet ezt elérni? A fizetéssel. Egy mondatban tehát: a fizetésemelés a cél.

Az interjú előtt jelentette be az egyik szakszervezet, hogy 350 ezres nettó bért akarnak a kukás rakodóknak, 400 ezret a sofőröknek – a 350 ezerrel már elégedett lennél?

Igen. Az én előző havi nettó bérem 218 ezer forint volt.

A sztrájk miatt?

Egy napot polgári engedetlenkedtem, emiatt csökkent.

350 ezres fizetésre már azt tudnád már mondani, hogy nem sztrájkolsz tovább?

Nézd, nekem per pillanat nincsenek anyagi gondjaim, de én speciális eset vagyok. Ez lényegében egyetlen dologtól függ: van öröklakásom. Az, hogy például egy pályakezdőnek vannak-e anyagi gondjai, lényegében egyetlen dologtól függ: kell-e fizetnie albérletet vagy sem? Aki albérletben van, nem fog tudni megmaradni a tanári pályán. Jön a fiatal diplomás, amilyen „hülye”, hogy ő tanítani akar, lelkesen kezd, aztán megjön az első rezsiszámla – vagy egyszerűen csak elköltözne otthonról. És akkor mi a megoldás? Elhagyja a tanári pályát, hogy ezeket meg tudja lépni. Erre mit lehet építeni? Semmit.

A 40-50 százalékos béremelés az, amivel el lehetne érni, hogy ne cserélődjenek le a kollégáim minden évben. Nem is a 350 nettó, de már a 300 nettó is elég lenne ehhez.

Az nincs 1000 euró.

Nekem mondhatsz olyat, hogy euró. Nem abban a világban élek, hogy ezzel számoljak. Régen is megalázóan keveset kerestek a tanárok. Voltak néha injekciószerű fizetésemelések, de mindig nagyon rossz volt a fizetés. Egy dolog viszont most más. Régen meg lehetett csinálni, hogy az embernek volt egy főállása és elment egy mellékállásba. Ma már akkora a terhelés, hogy ez lehetetlen. Ráadásul, ha 26 órában tanítok, azért ugyanannyit kapok, mintha 22 órám lenne. Ilyen máshol nincs, csak Magyarországon. Ingyen dolgozunk.

Hogy lehet, hogy nem fizetik ki?

Ha én egy mezei tanár vagyok, 22 órát köteles vagyok megtartani, de az órarend miatt ez kijöhet többre is. A tanárhiány miatt gyakorlatilag szinte mindenki 26 órát tart, vagyis négy órát mindenki ingyen dolgozik. A túlórákat pedig csak 26 óra felett kezdik el kifizetni – a munkakörünk törvényileg van így szabályozva.

Van, aki azért így is vállal mellékállást?

Teljes állás mellett lehetetlen, ezért inkább félállásban tanítanak sokan, és mellette van egy másik főállásuk. Meg lehet nézni egyébként a tantestületeket: tele vannak nyugdíjasokkal és félállásban lévőkkel. A félállásban lévők megmondják, hogy ők hogyan érnek rá, mert nekik van szabadnapjuk a másik helyükön, egyébként nem vállalják el, és kész, ki vagyunk szolgáltatva. Az órarendet szét kell túrni gyakorlatilag, és azok, akik egész állásban vannak, azok bizony megszakadnak, hogy egyáltalán meg tudják engedni az iskolának azt, hogy a félállásban lévők taníthassanak. Mégis azt mondom, hogy így is meg kell köszönnünk, hogy egyáltalán van, aki félállásban is vállalja, hogy megtart órákat.

Hogy néz ki egy átlagos napod, mekkora terhelés ez a 26 óra?

Öt-hat tanórám van egy nap. Én szerencsés vagyok, csoportbontásban tanítok, 20 gyerek van egy órán, de van, akinél 40. Gondolj bele, 45 percig olyan intenzitással kell magyaráznod, hogy 40 kamasz csöndben figyeljen. Ez nagyon durva. Tóth Árpád költészetéről úgy beszélni ennyi ember előtt, hogy lekösd őket, erre komolyan fel kell készülni. Egy 45 perces órára 30-40 percet lehet számolni készülésnek nyugodtan. A 26 óra így nagyon gyorsan felmegy heti 50 óra munkára.

Ez így van akkor is, hogyha már ugyanazt a tananyagot leadtad egyszer?

Nyilván valamennyit rövidülhet, de készülni mindig kell. Tudom, hogy nehéz elképzelni, de tényleg minden osztálynál más dolgok működnek. Vannak csendesebbek, vannak, akik izegnek-mozognak, máshogy kell hozzájuk állni. Készülésnél erre lehet építeni.

Az ember azért megy tanárnak, hogy föl tudjon készülni az óráira, nem pedig azért, hogy túlélje az órákat.

De még arról nem is beszéltünk, hogy vannak dolgozatok. Egy matematika témazárót 20 főre 3-4 óra kijavítani. Ez ennyi, nem tudod lejjebb vinni. És ezt hullafáradtan csinálod már otthon.

Otthon javítasz, nem a munkahelyeden?

Persze. Főleg úgy, hogy hazaküldenek az iskolából, merthogy nem tudják fűteni. És akkor még a fentiekbe nem számítottuk bele a szakkört, az adminisztrációt, az osztálykirándulás megszervezését… Én 10-12 órát dolgozom egy nap. Ráadásul én informatika tagozatosokat tanítok, ahol nekem is tanulnom kell, egyik évről a másikra haladnom kell, mert új programozási nyelvek jönnek létre, halad a technológia és képben kell lennem. A gyerekek okosak, nekem velük is kell „versenyeznem”. Különben mit keresek a tanteremben, ha nem tudok nekik válaszolni?

És tényleg akkora a szerelem, hogy még úgyis tanár maradsz, hogy jó eséllyel a takarító tényleg többet kereshet nálad?

Én egy őrült vagyok. Abban a betegségben élek, hogy nem tudom magam máshol elképzelni, csak itt.

Aki ma tanár, az azért teheti meg ezt, mert a férje vagy a felesége nem az.

Kapja a stresszt otthon, hogy de hát ezért a fizetésért minek csinálod? Nyilván mindenkit ez frusztrál, és gyakorlatilag ezért van az, hogy már mindenki össze-vissza polgári engedetlenkedik, meg sztrájkol, meg dühös, meg égnek ki a tanárok, sorra hagyják el a pályát, mert ebben tényleg nagyon nehéz létezni.

Miért most kulminálódott ez az egész? Eddig is voltak próbálkozások, de nem láttunk olyan megrázó jeleneteket, ahol tanárok-diákok együtt sírnak. Rengeteg személyes tragédia került felszínre.

Mivel folyamatosan rossz a fizetés, ezért azt sem szabad elfelejteni, hogy kontraszelektál a rendszer. Tehát a tanár, aki ma tanár, az valami olyasfajta ember, aki nem áll ki azért, hogy rossz a fizetése, hiszen egyrészt így ment oda, hogy rossz a fizetése, másrészt az, aki egyébként kiáll azért, hogy vele ezt nem lehet megcsinálni, azok már elmentek.

Az hatalmas dolog volt, amikor a tanárság végre rászánta magát, hogy sztrájkoljon – erre gyakorlatilag betiltották a sztrájkot. Ráadásul abba, ahogy ma sztrájkolni tudunk, kódolva vannak a személyes feszültségek is, hiszen valakinek helyettesítenie kell az órákat. Azt a lehetőségemet, hogy tiltakozzak, kicsavarták a kezemből – és gyakorlatilag saját magam ellen kell fordítanom. Az anyagot le kell adnom, és azért, mert délelőtt nem tartok meg pár órát, délután még ugyanúgy készülnöm kell másnapra.

A tanár nem buszsofőr, aki szól az utasoknak, hogy le kell szállni, sztrájk van. Az utasok szentségelnek, aztán leszállnak, többet jó eséllyel nem is találkoznak. De nekem olyan kapcsolatot kell kialakítanom a gyerekekkel, ami 4-5 évig működik.  A tanár-diák kapcsolatot hosszú távra építi az ember. A sztrájkoló tanár magával szúr ki, nő a feszültég a kollégákkal, égeti a pénzét és nem halad úgy az anyaggal, ahogy akar. 

A tanáriban volt konfliktusod a sztrájk miatt?

Mi egy nagyon összetartó tantestület vagyunk, de így is voltak konfliktusok. Leírhatatlan, hogy miken képesek összeveszni idegileg lefáradt tanárok. Persze van, aki azt gondolja, hogy a sztrájk felesleges, és olyanok is, akik azt gondolják, hogy csak ki kell várni, mert Orbán Viktor biztos nem tud erről, és amúgy is, ha meg lehetett volna már oldani, megoldotta volna. Tavasszal abból volt egy komolyabb konfliktusom, hogy az egyik tanár úgy akart sztrájkolni, hogy közben be akart menni megtartani az óráját. Lefagytam. Biztos vagyok, benne, hogy más tantestületben is volt ilyen. Lemond a fizetéséről, írjuk fel a sztrájkolók listájára, de a munkát is elvégzi – ingyen. Elégeti a pénzét.

Félreértés ne essék, nem ítélem el ezeket az embereket, ez inkább arról mond nagyon-nagyon sokat, hogy azok az emberek, akik ma tanárok, mennyire dühösek.

És hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerültek.

Igen. Egy gyerek nem mondhatja azt az érettségin, hogy a II. világháborút nem vettük, mert akkor volt a sztrájk. A munkát el kell végezni – csak nem kapunk érte pénzt. Sztrájkolok, de aztán a lemaradást így vagy úgy, de be kell hozni. Amikor az egyik gyűlésen széttéptem a pénzem, éppen ez járt az eszemben: végülis ezt csináltuk egész tavasszal, sztrájkoltunk, de aztán behoztuk a lemaradást, ingyen dolgoztunk.

Szerettem volna, ha az emberek ezt megértik. Ne gondolják, hogy a sztrájk arról szól, hogy nem dolgozunk. A tanárnak az a sztrájk, amikor úgy dolgozik, hogy nem veszi fel érte a fizetést.

Nem lehet, hogy csak abban az esetben tudnátok áttörést elérni, ha az érettségi alatt csinálnátok ezt?

Próbálj meg rávenni erre egy tanárt, aki kialakított egy tanár-diák kapcsolatot. Senki sem fogja föláldozni a diákjait. Itt a diákság lenne a túsz. Gyakorlatilag sem lenne amúgy sok értelme. Szakos tanárként én amúgy sem mehetek be matek érettségire, a tankerület meg nem tudom honnan, de szerezne olyanokat, akik felügyelnék a vizsgákat. Le lehetne így is vezényelni az érettségit.

Ezek szerint ez tavasszal, amikor lendületet kapott a sztrájk, fel sem merült?

Nem, de az új kormány akkor még fel sem állt, akivel tárgyalni lehetett volna. Képzeld el ezt a helyzetet! Ugyanaz a kormány van 12 éve, az oktatás nyilvánvalóan szétesett, mi minden fórumon kiabáljuk, hogy hatalmas a baj, katasztrófa van épp az oktatásban – és erre mi történik? Ez a kormány kap kétharmadot. Sokkoló volt, mert azt üzente, hogy az embereknek ennyire nem számítanak a tanárok és az oktatás. Az emberek azt mondták, ez az irány a helyes, és ez megsemmisítette a sztrájkot már áprilisban, az érettségik előtt. Még az is felmerült az emberben, hogy lehet, hogy épp a tanársztrájk miatt lett meg a kétharmad. Nem szóltunk egymáshoz a tanáriban, de nem azért, mert utáltuk egymást, vagy ilyesmi. Egyszerűen nem tudtunk szóhoz jutni. Nem arról van szó tényleg, hogy az ember merre szavaz, hanem arról, hogy a közoktatásban lévő hatalmas problémáknak semmi hatásuk nincsen arra, hogy mi van jelenleg az országgal és a kormányával.

Most ez a helyzet mégis mintha változóban lenne. Hogy látod?

Elkezdett betelni olyan embereknél is a pohár, akiknél általában nem szokott. Én végignéztem azt, ahogy szétszedte ez azokat az embereket, akik ebbe a helyzetbe nem tudtak belenyugodni: tönkrementek bele és elhagyták a pályát. Az ember azt veszi észre, hogy fizikai tünetei vannak. A tüntetés most azért durrant ekkorát, mert a kölcsey-s tanárok ki lettek téve. Ez a nyílt agresszió felkorbácsolt mindent.

Rengeteg tanárnak amúgy nem is az anyagiak a legfelháborítóbbak. Szabad tankönyv-választás, sztrájkjog – ezek nem kerülnek pénzbe, mégsem adottak gyakorlatilag.  

Hogy néznek ki azok a kollégáid, akik elmentek a pályáról?

Döbbenetesen – mintha egy hosszabb nyaralás után lennének. Kisimult arcok. Sokat beszélünk most ilyenekről.

Te hogy érzed magad ilyenkor, amikor találkozol velük?

Engem még ez nem zavar. Kitölti az életem a tanítás, szeretek dolgozni és nagyon hálás is vagyok érte, hogy ezt csinálhatom. Nekem őszintén szólva a legjobban az fáj, hogy egy hosszú hónap végén, végigdolgozott időszak után elhívom a kollégákat sörözni, és ketten azt mondják, hogy hú, hát ők most egy kis magányra vágynak. Igazából azért nem jönnek el, mert már nincs pénzük. Nem tudunk leülni, megbeszélni, hogy milyen volt a hónap, milyen kalandos élmények, kivel mik történtek, melyik órán, milyen poénok voltak.

A pénztelenség így szedi szét a tanári közösségeket, ez az, ami érzelmileg a leginkább megérint.

Mi az, ami szerinted reálisan elérhető most? A sztrájk kockázatos és folyamatos áldozattal jár.

A törvényes sztrájkkal az ember semmiféle kockázatot nem vállal.

Anyagit igen, mert a fizetés nemcsak a polgári engedetlenség miatt csökken, és jönnek a téli rezsiszámlák.

Ebből a szempontból valóban van kockázat, de a tanárok dühösek. Mondom, mindenkinek van egy férje vagy felesége, így vagy úgy, de tudja finanszírozni, mert másképpen már rég itt sem lenne a pályán. Mi az, amit el lehet érni?

Hát, amit biztosan el lehet érni, szerintem az az, hogy ne rúgjanak ki több tanárt. Eszébe ne jusson a hatalomnak, hogy ezzel próbálja meg a tanuló jogait vagy a tanuláshoz való jogát biztosítani. Szerintem ez elérhető.

Az is elérhető talán, hogy a polgári engedetlenség és a sztrájk között valamiféle közeledés alakuljon ki, módosítsák a sztrájkjogot. Mi lehet a reális cél, ez a legnyilvánvalóbb kérdés, sokat gondolkoztam rajta idefele jövet. Azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudok erre a kérdésre válaszolni, de arra a kérdésre, hogy fogok-e sztrájkolni, arra azt tudom mondani, hogy igen.

Megjelent az irracionalitás. Ebben a helyzetben az a döbbenetes, hogy azok az emberek, akik benne vannak, nem mindig gondolkoznak már racionálisan. Például én sem mindig.

A gesztusértékű, akár aprónak tűnő dolgok is sokat jelentenének. A szabad tankönyv-választás, például. És nem esett róla szó, de ebben a rendszerben az iskolákra sincs pénz. A tanárt leteszik egy helyre, van egy folyosója, van egy tanterme, van egy asztala, és ott van ő, aki abban gondolkozik, hogy ott is öregszik meg. Ezt nem szabad alábecsülni. Ami őt körbeveszi, az nem az épp aktuális munkahelyének az épp aktuális fala, hanem az az ő iskolája. Mint a saját háza. Megdöbbentő végignézni, ahogy ezek a helyek lepusztulnak. A beázások mindennaposak nálunk is. Magát látja benne az ember.

Hova futhat ki ez a mostani helyzet, eszkalálódhat tovább?

Ha a kormány racionálisan cselekedne, talán lehetne látni egy racionálisan bejárható utat – de ennek jelét nem látom. Miért kellett hagyni, hogy egyáltalán ide jussunk? Miért kellett megszívatni ennyire a tanárokat? A beígért 10 százalékos emelésről már a bejelentéskor lehetett tudni, hogy az infláció miatt mit sem ér. Az mindenesetre tény, hogy új jelenségek vannak, amik eddig nem voltak. Nem volt még olyan, hogy szülő kiálljon a tanárért. Nem volt még olyan, hogy diákok a Szent István Gimnáziumból sorfalat álljanak a tankerület előtt.

Ez nem a top gimnáziumok luxusa?

Nehéz megmondani, de szerintem nem attól függ ez, hogy top gimnáziumról van-e szó, ez valahogy az iskolai közösségek összetartásáról szól. Az az új most, hogy mintha ezek a társadalmi csoportok elkezdtek volna kiállni egymásért.

A tanárok igazából próbálták kommunikálni rég, hogy a szülők dolgát végzik el akkor, amikor sztrájkolnak, hiszen a szülők érdeke, hogy jó oktatást kapjon a gyerek, nem a tanáré, ez is nonszensz.

Miért lenne egyedül a tanár érdeke, hogy azért harcol, hogy jó oktatást kapjon a gyerek? Leadja az órákat, hazaviszi a pénzt, annyit, amennyit, viszontlátásra. A tanár nem egy normális munkavállaló ebből a szempontból. Talán most átment, hogy ez nemcsak a tanárok ügye. Nem tudom hova vezet, mert sok az új jelenség, és nem tudni, becsatlakoznak-e a mások. Más szakszervezetek? Nem tudom, le lettünk szalámizva. Mint ahogy egyébként a tanárság is hagyta az egészségügynek az ellenállását leszalámizni, nem álltunk ki mellettük. Akkoriban én még fiatal voltam nagyon, de hát ez hogyan fordulhatott elő, hogy mi nem álltunk ki az egészségügyi dolgozók mellett? A bajban az emberek most talán könnyebben összefognak. A Vodafone-felvásárlás híre pedig azt üzeni, hogy lehet, hogy mégis csak van itt pénz, hiába mondják, hogy nincs.

Nagyon sokszor hallom azt tiltakozó tanároktól, hogy igazából tudják, hogy úgysem fog semmi változni. Mintha úgy futnának ki egy focimeccsre, hogy úgyis vesztünk. Mit lehet így elérni?

Nehéz megfogalmazni, hogy mi van e mögött. Elkeseredés? Közben egy kis eufória is van most a levegőben. A tanárok annyira elkeseredettek, hogy már tényleg polgári engedetlenkednek azok is, akik eddig nem polgári engedetlenkedtek, annak ellenére, hogy egy belügyminisztériumhoz tartozunk, ahol egy rendőrminiszterünk van, aki nyilvánvalóan megmondta, hogy nem nézi ezt jó szemmel. Az embereket mégis utcára viszi az elkeseredés.

Emellett viszont eufória is van, mert végre először az történik, hogy nem a tanár megy ki, hanem vannak mások, akik kiállnak mellette. Mennek mellette a gyerekek, mennek mellette a szülők, a szülők kiállnak, a diákok kiállnak, és ehhez a tanárnak semmit nem kell csinálni. Valahogy ez a kettő viszi most előre a dolgot, és nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mit lehet elvárni a kormánytól, mert azt tudjuk, hogy nem szívesen enged helyzetekben.

Csakhogy közben a közoktatás egyfajta válaszút elé érkezett. Az a pénz, ami hiányzik az oktatásból, az hiányzik, ez egy tény. Két lehetőség van előttünk. Az egyik az, amit a Madách Imre Gimnázium egyenesen a Facebook-oldalára rakott ki. Az iskola alapítványa felajánlásokat vár a szülőktől, hogy tudják fizetni a plusz órákat. Megjelenhet máshol is ez az alapítványosdi: de már nem 1000 meg 2000 forintokat fognak beszedni, hanem nagy összegeket havonta, hogy kompenzálni tudják a tanári fizetéseket, renoválni lehessen az iskolákat.

Ez egy lehetséges irány, ha haladunk ezen az úton, ez vár ránk: ez gyakorlatilag a tandíj megjelenését jelenti.

Ha a Madáchnak ez bejön, mutathatja a jövőt – még akkor is, ha biztos van, akinek az ottani tantestületben ez nem tetszik.

Az adófizetőknek sem biztos, hogy fog tetszeni.

Nyilván, de attól ez még egy lehetséges út, ami arról is szól, hogyha a szülő nem hajlandó kiállni, meg a diák nem hajlandó elmenni tüntetni, meg ez igazából senkinek nem probléma, csak a tanároké, akkor a tanárok el fogják kérni érte a pénzt. És akkor bizony az lesz, hogy lesznek helyek, ahol ezt a szülők meg tudják fizetni, és lesznek, ahol nem lesznek ilyen alapítványok, ott nyomor lesz. Ha egy ilyen helyzetben elmegyek majd egy országos versenyre, mit fogok majd mondani, ha azt mondja egy kolléga, hogy ő is tudna ilyen eredményeket elérni, ha annyi pénzt tudna összeszedni az iskolája, mint az enyém? Semmit. Ez egy rettenetes, megalázó helyzethez vezetne, de ez egy reális jövőkép, ha most nem tiltakozunk.

Ha meg tiltakozunk, valahol ez ellen a jövő ellen akarunk harcolni, ez ellen próbálok meg kiállni, hogy az állam lássa el az oktatással kapcsolatos feladatait. Tegye bele a pénzt, hogy ne a szülőktől kelljen elkérni, mert akkor az nem lesz egyenlő, az nem lesz igazságos. És hogyha ez a pénz nem érkezik meg az iskolákhoz, nem érkezik meg a tanárokhoz, akkor megoldja magától a rendszer – csak hát így.

Hiába vagy sok más tanárhoz képest anyagilag relatíve megnyugtató helyzetben, a magasra szökő infláció lehet, hogy megszünteti ezt a helyzetet, és azon kapod magad, hogy te sem tudsz elmenni egy hosszú hónap után sörözni. Meddig tart az „őrültséged”?

Az a helyzet, hogyha én nem mehetek el sörözni, akkor már szerintem nem lesz tantestületem sem.

The post A tanároknak huszadika körülre elfogy a fizetése – a bér nemcsak megalázó, hanem egyszerűen nem elég appeared first on Forbes.hu.