Hétköznap az egyetemi órái mellett napi 6-8 órát fordít az oktatás ügyére, hétvégén hetvenezer ember előtt szónokol. A hónapok óta tartó tanárok melletti szolidaritási tüntetések szervezésében fontos szerepet játszó ADOM Diákmozgalom (korábbi Független Diákparlament) vezetőjét, Schermann Fruzsinát kérdeztük arról, hogyan éli meg diákként az elmúlt hetek felgyorsult történéseit.

Forbes.hu: Egyetemistaként mi a te személyes motivációd? Ha tényleg olyan rossz itthon, mehettél volna külföldre tanulni.

Schermann Fruzsina: Ha mindannyian elmegyünk, senki nem lesz, aki jobbá tenné az országot. Lehet ránk bélyegeket aggatni, baloldali, liberális, ami részben igaz is. De emellett rengeteg nemzeti érzelmű ember van közöttünk, akik nem kalandvágyból, hanem az ország szeretete miatt maradt itt és megy ki tüntetni.

A Pázmánnyal párhuzamosan elkezdtem egy egyetemi képzést Pekingben, persze az utóbbit online, ha nincs a járvány, kimehettem volna oda tanulni. Most már nem feltétlen mennék, Magyarországon jó úton járok és kezd alakulni az életem, szeretek itt élni és nagyon szeretem ezt csinálni. 

Személy szerint azért csinálom, mert amikor én kilencedikes voltam, senki nem csinálta ezt helyettem érdemben, pedig már akkor is hiányoltam.

Voltam diákönkormányzati tag, de hiába törekedtem, a legtöbb, amit tudtam tenni a diákságért, az a Halloween buli megszervezése volt. Többre vágytam, most pedig itt a lehetőség, hogy megtegyem azt, amit elmulasztottam a gimisként.

Interjú Zsiborás Gergő 21 perc olvasás

A tanároknak huszadika körülre elfogy a fizetése – a bér nemcsak megalázó, hanem egyszerűen nem elég

Üzlet Madzin Emília 4 perc olvasás

Van-e elég pénz a pedagógusbérek emelésére?

Üzlet Forbes 2 perc olvasás

Megmozdult egy ország – így tüntetnek a pedagógusok jogaiért

Mit szeretsz legjobban az országban?

A magyar nyelv hatalmas itthon tartó erő.

Meg nagyon fontosak az itthoni emberek számomra. Hiába élünk nyomasztó légkörben, hiába dolgozunk folyamatosan eddig eredménytelenül, van egy kisebbség itthon, akik mind gondolkodásban, mind mentalitásban nagyon közel áll hozzám.

Hogy viseled a megnövekedett figyelmet magad körül?

Az október 23-ai tüntetés átütő volt, egyrészt felismernek az emberek és odajönnek hozzám, másrészt

azóta van, hogy ki kell rohannom óráról, mert egyszerűen annyiszor csörög a telefonom, hogy még a szünetekben se tudnám visszahívni az összes számot.

És hogyan éled meg ezt?

Picit frusztrál, hogy sok időt elvesz mástól. Félek attól, hogy ez csak egy fellángolás lesz és úgymond „elpazaroltam” értékes perceket. De ugyanakkor nagyon jó is, mert ennyi figyelem sosem hárult még az oktatásra. Muszáj, hogy a diákok szem előtt legyenek. Ha az ügyekhez arcot is társítanak az emberek, akkor könnyebben megjegyzik a mondanivalót is.

Fotó: Sebestyén László Schermann Fruzsina

Húszéves egyetemista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nemzetközi tanulmányok szak hallgatója. 2019 óta az ADOM Diákmozgalom tagja, először szóvivőként, mostanra a mozgalom elnökeként tevékenykedik. A Magyar-Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában tanult, felsőfokon beszéli a kínait, szabadidejében nyelvet oktat.

Meddig lehet egy diákmozgalmat vezetni?

Amíg egyetemista vagyok, addig nem szakadok el ettől a világtól és hitelesen tudom képviselni. Engem is az idősebbek tanítottak be az elején, egy hónap után már mertem mondani, amit gondoltam, volt véleményem a dolgokról. A tudásátadás miatt szerintem érdemes még egy darabig maradnia az idősebbeknek is, aztán háttérbe vonulhatunk. Én egyelőre a mozgalomban képzelem el az életemet, tehát ameddig diák vagyok és autentikus tudok maradni, addig szeretném csinálni.

Mennyi munkád van a tüntetések szervezésében?

Körülbelül napi 6-8 óra, írom a sajtóközleményeket, koordinálom a többiek munkáját, sms-t, e-mailt írok, telefonálok. Békeidőben ez napi 1-2 óra volt.

Kik az ADOM tagjai?

Főként 18-19 éves középiskolások, van köztünk pár egyetemista és vannak 14 éves csodabogaraink is. Van nálunk matekzseni, költő, minden, amit szeretnél. Körülbelül ötvenen vagyunk, akik aktívan részt veszünk az akciók szervezésében. Főként fővárosiak, de azért már Szegeden, Miskolcon, Szombathelyen és Debrecenben is kezdünk beágyazódni. Azt nem tagadom:

ahhoz, hogy valaki megengedhesse magának azt a luxust, hogy kiálljon magáért, hogy a gondolatait gyakorlatba is átültethesse, valamilyen privilegizált háttérrel kell rendelkeznie.

Felvetődik ilyenkor a kérdés, hogy a jómódú családi háttérből vagy az elitiskolai közegből jött diák hogyan tudná átérezni, hitelesen képviselni az övétől ellentétes közeg problémáit.

Lehetséges szerintem, mert piciben mi is tapasztaljuk ezeket a problémákat. Ami nálunk egy guriga wc-papír, az náluk egy omladozó fal. És sok fővárosi iskola is küzd alapvető operatív problémákkal.

Meggyőző erővel hathat rájuk, ha látják, hogy kiállunk a számunkra fontos, az ő problémáik mellett eltörpülő ügyekért, amik mellé aztán a társadalom is odaáll. Nálunk is vannak alacsonyabb társadalmi rétegből érkező diákok, a problémáik sokszor a mi kompetenciánkon kívül esnek és széttárt kézzel állunk az ügy előtt. Aztán valahogy arra is keresünk megoldást.

A te októberi 23-ai kiállásod mennyire egyeztethető össze az egyházi értékekkel? Hisz te is katolikus intézménybe jársz.

Nagyon jó fantázianév ez a bigottériára és a prűdériára.

Azok az emberek, akik erre hivatkoznak, ugyanúgy hallgatnak Bayer Zsoltot, aki meg ugyanezt hozza fel az ő mentségére. Arról nincs információm, hogy az egyetemem mennyire támogatja az én beszédemet, de szerintem semmi olyan nem hangzott el benne, ami provokatív lenne. Próbáltam a központi álláspontot képviselni, azt is az oktatásban illetékes döntéshozóknak irányába címezve.

Olvasod a rólad vagy a mozgalomról megjelent cikkeket? Van köztük bőven támadó hangvételű.

Persze, látnunk kell, hogy milyen reakciókat váltunk ki a társadalomból, valamint az újságírók hogyan keretezik a történteket. Ez lehet számodra provokatív, de a sajtó nagyban formálja a közvéleményt, ami egy önkényes szerep, felelősséget pedig nem mindig vállalnak. Nem rúgnak ki egy újságírót, ha egy-egy fontos ügy elveszti a támogatottságát.

A döntéshozókat és a tankerületi vezetőket egyeztetésre hívtad a beszédedben. Kaptatok bármilyen visszajelzést?

Nem, ezredjére is süket fülekre találtunk.

A tanáraid felől érkezett bármilyen megjegyzés az aktív kiállásod miatt?

Semmi.

Tényleg?

Tényleg. Sokan vagyunk egy szakon, az egyetemen is, szerintem nem is mindig tudják, hogy ki mit csinál. A szaktársaim azok, akik mostanában odajönnek hozzám a szünetben azzal, hogy „láttalak, tök jó volt” és hasonlókkal.

Milyen eszközei vannak a diákoknak a tiltakozásra? Ha azzal támogatnák a tanáraikat, hogy nem mennek be órára, amikor ők sztrájkolnak, valahogyan igazolni kell a hiányzást, a szülői igazolások pedig egyszer csak elfogynak.

Jogilag nem érheti őket semmilyen retorzió. Ha egy osztályból elég tanuló nem megy be órára, akkor csak felügyeletet kötelesek biztosítani, de mivel felügyelet volt, így nem számít hiányzásnak.

Ez egy öngerjesztő folyamat, amiről nem mindenki tud, de egy nagy fegyver lehet a diákok kezében.

A tanárok támogatásának két opciója is van: az egyik, hogy amikor sztrájkolnak, nem szabad bemenni. A másik pedig szimbolikusabb, ez a szolidaritási tüntetéseken való részvétel vagy a támogató akciók szervezése. Legyenek ott a diákok, akár táblákkal, hogy megmutassák a tanároknak, hogy megértették és átérzik a problémájukat.

Miben más most a helyzet, mint mondjuk a márciusi Kossuth téri tüntetésen?

Ott is voltak egyébként tízezren, ami akkor nagy létszámnak számított.

Az október 23-ai tüntetésen ennek a hat-hétszerese vett részt.

Hazudnék, ha azt mondanám, tudom a pontos okát. Két megfejtésem van: az egyik, hogy eljutott már a közepesen nívós és elitgimnáziumokba is a tanárok kilátástalan helyzetének a híre, nekik pedig volt annyi polgári öntudatuk, hogy az ügyért kiálljanak, majd ez lefolyt szépen a társadalom többi rétegébe is. Emellett az emberek elvesztették a politikába beletett hitüket, és mindenki, aki kint volt eddig a pártok rendezvényein, átjött hozzánk, mert hatalmasat csalódott. Bennünk pedig látnak valamilyen megoldást, például azt, hogy kifejezett ügyek mentén vigyenek véghez dolgokat.

Az eddigi munkátok közül mi az, amit sikerként könyvelsz el?

Az október 23-a felemelő élmény volt, előtte pedig a már említett márciusi Kossuth téri tüntetés. Ott érezni lehetett, hogy talán az ütötte át a bizonyos társadalmi küszöböt és megindított egy öngerjesztő folyamatot.

Mi a helyzet a vidéki iskolákkal vagy a kétezer fős falvakban élő diákokkal?

Hát, oda nehezen jutunk el mi is. A legtöbb szervezethez hasonlóan mi is azért Budapest-fejűek vagyunk, de vannak vidéken is tagjaink, akik próbálnak ott helyben, lokálisabb akciókat szervezni, de ezek azért megyeszékhelyek, nagyobb városok.

Az, hogy vidékre hogyan jutunk le, arra sajnos nekünk sincsen nagy világmegfejtésünk. Amit mi tudunk tenni, azok a folyamatos matricázások, hogy minél többen lássák magát a szimbólumot, meg azt, hogy próbáljuk követelni a magyar közmédiától, hogy tájékoztasson és adja le a tüntetést, hogy hányan voltak ott, mit követeltek, kik szólaltak fel.

Ehhez milyen eszközeitek vannak?

E-maileket küldözgetünk nekik és reméljük, hogy egyszer besokallnak.

Nem frusztráló a folyamatos eredmény nélküli küzdés? Ebbe azért hamar bele lehet fáradni.

Amikor beszédet mondok, mindig arra a közönyre gondolok, ami az iskolában és a gimnáziumi évek alatt körbevett. Senki nem foglalkozott az oktatás állapotát érintő kérdésekkel, hanem mindenki szépen belenyugodott. Amikor színpadra állok, látom a lehetőséget, hogy azt a közönyben lévő diákot vagy felnöttet meggyőzzem, amiben egykor a körülöttem lévőkkel én is éltem.

Ha őt sikerül elérnem, ő is meg fog győzni másokat.

Vannak mélypontjaim, persze. De egy tüntetés, ahol hallod az ovációt és a megőrülő tömeget körülötted, az vissza tudja adni az ember hitét ahhoz, hogy van miért küzdeni.

Ha egyszer összejönne az egyeztetés valamelyik döntéshozóval, mi lenne az első dolog, amit mondanál?

Nem gondoljuk reálisnak a szituációt, egy ideig még voltak levélváltások Maruzsa Zoltán államtitkárral, volt olyan tanács, amit meg is fogadott tőlünk. Aztán egyre kevésbé reagált a megkeresésekre. Pragmatikus ember vagyok, nem tennék neki semmilyen rideg megjegyzést, szerintem csak a tanárok béréről kérdezném, meg arról, hogy mi lesz a következő lépés.

A szüleid nem féltenek?

A szüleim elváltak, de édesanyám mindenben támogat. Kisgyerekkorom óta nagy igazságérzetem van, szerintem már megszokta.

Mi az, ami szerinted reálisan elérhető most?

Azt látom, hogy a döntéshozók a polgári engedetlenségtől ijednek meg a legjobban. Egyrészt mert tagadják a kifejezést, tehát szerintük az, hogy minőségi oktatást tudjanak adni a jövő generációjának, az nem egy magasabb erkölcsi célért való küzdelem. Valljuk be, kevesebb magasabb erkölcsi cél van ennél.

Láthatjuk, hogy a polgári engedetlenség átterjedt más társadalmi csoportokra is. A tanároknak nehezebb sztrájkolni, mert közvetlenül látják az osztályon a rossz reakciókat, ha elbocsátják őket a munkabeszüntetés miatt: a síró diákok, a helyettesítések, a csalódott másodikos gyereknek nem magyarázod el, hogy nem azért ment el a tanár, mert a tanuló viselkedett rosszul, hanem teljesen másról van szó. Nem adjuk fel.

Jön a tél, a hideg. Nehéz lesz majd megint hetvenezer embert kivinni az utcára.

Erre játszik a kormány is, ez egy valós félelem. Realizálni kell, hogy a kifulladás a legnagyobb gyengeségünk.

Túl kell azon lendülni, hogy folyamatosan fáradunk, ebben a közösség is segít.

Szervezni kell pici lokális akciókat is. Nagyon nehéz egy hatalmas tüntetés után visszamenni a tanterembe és tanítani addig, amíg nem jön a következő sztrájk, de most ezt kell tenni. Későbbre pedig valami teljesen más ellenállási formát keresünk, jelenleg is aktívan folyik erről a gondolkodás.

Mit üzennél azoknak a diákoknak, akik érzik, hogy változásra lenne szükség, de mégsem állnak ki a tanáraik mellett, nem mennek ki tüntetni?

Tényleg azért jöjjenek ki, mert muszáj ezen túlesni,

ez egy kellemetlen év, meg lesz még néhány ilyen, de valamikor el kell végezni azt a munkát, amit elmulasztott megtenni az előttünk lévő generáció.

A kellemetlen évek alatt pedig garantálni tudjuk nekik a lelki támogatást és befogadó közeget.

Borítókép és fotók: Sebestyén László

The post Ha mindannyian elmegyünk, senki nem lesz, aki jobbá tenné az országot appeared first on Forbes.hu.