Berend T. Iván – nemzetközi összefüggésekben vizsgálva a kérdést – nemrég elemzést közölt arról, hogy a „nagy háború” után nem csak Magyarország területét csonkították meg, illetve arról, mely országok és miért kerülhettek ki a vesztes helyzetből győztesen – hosszabb távon. (Különféle trianonok. Népszava, 2022. október 17.) Meggyőzően bizonyította, hogy a hazánkban a két világháború között uralkodó és ma is gyakran felbukkanó, a kormányzati politika egyes elemeiben felsejlő revansvágy helyett a gazdasági, társadalmi modernizáció jelenthet megoldást. Ahhoz, hogy megértsük, miért nem ez utóbbi érvényesül nálunk, más összefüggésben is érdemes megvizsgálni a Trianon-kérdést.

A 2010-ben elfogadott, úgynevezett Trianon-törvény preambuluma „e békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságát” deklarálta. E megállapítás hűen tükrözi sokak – az 1920 és 1944 közötti időszakban és napjainkban egyaránt hangoztatott – véleményét, mely szerint a magyar társadalom/nemzet valamennyi nehézségének, gondjának alapvető oka Trianon. Ez a helyzetértékelés a két világháború közötti magyar vezető politikusok gondolkodását és politikáját is jellemezte. Közülük is sokan várták azt, hogy a revízió megvalósulásával többé-kevésbé maguktól megoldódnak az ország és társadalmának gondjai. A máig ható – részben pontatlan ismeretek, tévhitek táplálta – lélektani problémák jórészt érzelmeken alapulnak, melyek akadályai lehetnek egy alapvető fontosságú történeti esemény pontos megismerésének. A tradicionálisan historizáló politika pedig gyakran tudatosan is pontatlan, esetenként torz képet tár (sajtója révén is) a társadalom elé.

Ezért is érdemes, mi több, szükséges alaposan megvizsgálni a trianoni békediktátumnak a magyar társadalom életére, annak feltételeire gyakorolt hatását. Mindenekelőtt azt, hogy a második világháború végéig terjedő időszakban tapasztalt gazdasági-társadalmi problémák mennyiben voltak Trianon következményei, s mennyiben fakadtak más okokból.

A gazdasági nehézségek okai

A magyar gazdaság egyik legsúlyosabb problémája volt, hogy jelentős, többrétű szerkezeti aránytalanságok terhelték, amelyek egyrészt a különböző gazdasági ágazatok között, másrészt az ipar belső szerkezete tekintetében jöttek létre. Megmaradt és – az ipar, illetve a szolgáltató szféra lassú fejlődése miatt – a második világháborúig csak csekély mértékben csökkent a mezőgazdaság tradicionális túlsúlya. A Monarchia időszakában egyoldalú iparszerkezet alakult ki, ami tovább torzult Trianon után. Egyes nehézipari ágazatok (például a vasúti gépgyártás) kapacitásai messze meghaladták az ország igényeit, míg a közszükségleti cikkeket előállító könnyűipar – különösen a textilipar – nem volt képes kielégíteni a társadalom szükségleteit. Ezek az aránytalanságok az Osztrák–Magyar Monarchia keretében nem okoztak gazdasági nehézségeket, hisz annak – komparatív előnyökre és munkamegosztásra épülő – egységes gazdasági szerkezetében a termékek biztos felvevőpiacra találtak, illetve a hiányokat kedvező feltételekkel lehetett pótolni a birodalom más tartományaiból. Ez a válságjelenség tehát elsősorban a Monarchia felbomlásának, egységes piaca szétesésének, a hagyományos kereskedelmi kapcsolatok megszakadásának következménye, amit Trianon-hatásaként tetézett az utódállamok Magyarországgal szembeni elzárkózó politikája.

A nyersanyagforrások és a feldolgozó kapacitások diszharmóniáját okozta a bányavidékek (Felvidék, Erdély) és a legfontosabb gabonatermő területek (Dél-Bácska, Bánát, Csallóköz) trianoni határrendezéssel történő elcsatolása, s az ezek termékeit feldolgozó ipari kapacitások (Budapest és Miskolc környéki, győri nehézipari üzemek, illetve budapesti malmok) koncentrálódása a megmaradt ország területén.

Ilyen feltételek között kellett megoldani a világháborús részvétel és vereség következtében kialakult akut problémát: a haditermelésről a békés termelésre történő átállást és a háborús anyagi veszteségek pótlását.

A munkaerőhelyzetet egyszerre jellemezte a hiány és a munkaerő-felesleg. A hiány két területen okozott gondokat. A parasztbirtokok egy részén a háborús emberveszteségek következtében. A fejlesztésre váró iparágak szakember-szükségletének kielégítését pedig az nehezítette, hogy megszűnt a munkaerő szabad vándorlása a megmaradt Magyarország és a szomszédos területek között. Ebben mind a Monarchia felbomlása, mind Trianon szerepet játszott. Ugyanakkor elhelyezkedési nehézségekkel, munkanélküliséggel kellett szembenézniük a hivatalnokok és más állami alkalmazottak egy részének az államterület szűkülése és az elcsatolt területeken szolgált nagyszámú tisztviselő (csendőr, vasúti és postatiszt stb.) kényszerű menekülése miatt. Az egyes értelmiségi pályákon (főként jogi területen) a túlképzés okozott feszültségeket.

A termékek szállítását és a személyek közlekedését nehezítette a vasúti közlekedésben a trianoni határok kijelölése, melynek következtében a sugaras szerkezetű fővonalakat összekötő körgyűrű az utódállamokhoz kerül. Ezzel a határ közelébe került városok – például Szeged és Debrecen – között lényegében csak Budapesten keresztül lehet(ett) vonattal közlekedni. Ezt tetézte, hogy a megszálló román hadsereg már 1919-ben a vasúti géppark jelentős hányadát vitte el a megmaradt területekről is. Mindez a vesztes háború utóhatásának tekinthető. A vízi közlekedés terén az ország elvesztette egyetlen tengeri kikötőjét, Fiumét, ami a távolsági (tengeri) kereskedelem lehetőségét szüntette meg. Ez a háború elvesztésének és annak nyomán a Monarchia feldarabolásának következménye. Trianon következménye volt viszont az, hogy a hajózható folyók fontos szakaszai, illetve az azok közötti átjárást biztosító torkolatok (Duna–Tisza, Duna–Dráva) és csatornák (Ferenc-csatorna, Ferenc József-csatorna) kerültek a határon túlra, ami által jelentősen csökkentek a legolcsóbb áruszállítás lehetőségei. Az eredendően fejletlen, mennyiségi és minőségi értelemben is elégtelen úthálózat (falvak százai nem rendelkeztek kövezett bekötőúttal) és a motorizáció alacsony szintje miatt a közúti közlekedés nem pótolhatta az így keletkezett hiányokat.

A szerkezeti átalakítás, a békés termelésre történő átállás és számos más teendő tőkeigényes feladatokat jelentett. Az eredendően tőkeszegény ország helyzetét a Monarchia felbomlása következtében tovább rontotta az önálló valuta hiánya, a háború utáni helyzetben kialakult súlyos infláció, továbbá a háború vesztesére kirótt jóvátétel fizetése. Mindezek finanszírozási nehézségeket okoztak mind a gazdaságban, mind az államháztartás tekintetében. A fenti problémák felszámolása érdekében az 1920-as években számos intézkedést hozott a magyar törvényhozás és a kormány. Megszületett az új, értékálló valuta, és egyúttal megszűnt az infláció. A tőkebeáramlásnak és a védővámoknak köszönhetően fejlődésnek indultak addig elhanyagolt (textilipar) és új (vegyipar, elektronikai ipar) iparágak.

Mezőgazdaság és agrártársadalom

Lényegében változatlan gondok jellemezték viszont a mezőgazdaság és az agrártársadalom helyzetét, aminek a fentieken túlmenő okai is voltak. Az agrártermelők az új helyzetben súlyos értékesítési nehézségekkel küzdöttek. A belső piac – az ország gazdaságának és társadalmának szerkezete miatt – hagyományosan nem volt képes felvenni a túlreprezentált mezőgazdaság termékeit. A kormány külföldi piacszerzési kísérletei pedig az 1930-as évek közepéig csekély sikerrel jártak. Ez utóbbi oka – mint láttuk – a Monarchia felbomlásán túl elsősorban a hagyományos piacokat magukba foglaló utódállamok elzárkózó magatartásában keresendő.

Ezen a helyzeten részben a termékszerkezet módosításával, részben technikai-technológiai megújulással lehetett volna segíteni. A magyar mezőgazdaság művelési ágainak arányai azonban az 1929–1933-as válságig lényegében nem változtak. Annak ellenére megmaradt a kalászosok dominanciája, hogy nyilvánvalóvá vált: a magyar gabona – minősége és ára miatt – a nyugat-európai piacokon nem versenyezhet a modern üzemi keretek között és technológiával előállított, olcsó amerikai gabonával. Jóllehet az 1930-as években az ipari növények és más termények vetésterülete növekedett, összesített részesedésük a szántóterület egészéből alig változott. A gabona vetésterülete és aránya – a kedvezőtlen értékesítési lehetőségek ellenére – 1928-ig nőtt, s utána sem csökkent számottevően: a korszak végéig jóval 50 százalék felett maradt. További hátrányokat okozott, hogy a termelékenység csekély mértékben növekedett. 1930–1932. évi adatok alapján megállapítható, hogy a magyarországi termésátlagok valamennyi termék esetében csak a jugoszláviaiakat, a zab és a kukorica esetében pedig a bulgáriaiakat múlták felül – azaz két, fejletlen mezőgazdasági kultúrával rendelkező balkáni államét. Ugyanakkor a Magyarországnál e tekintetben lényegesen kedvezőtlenebb természeti adottságokkal rendelkező országokban a termelékenység színvonala jelentősen meghaladta a hazait. Példaként: a búza hektáronkénti átlagtermése a magyarországi 12,3 mázsával (q) szemben Ausztriában 15,5 q, Csehszlovákiában 16,1 q, Svájcban 19,8 q, Németországban 20,9 q volt.

A harmadik – inkább szociális, mint gazdasági – feszültségforrást a birtokstruktúra változatlan volta, a nagybirtokrendszer fennmaradása okozta. Ezt a helyzetet a földreformról szóló 1920. évi XXXVI. tc. és az 1936. évi hitbizományi, illetve telepítési törvény sem módosította érdemben.

E problémák azonban – egy momentumtól eltekintve – legfeljebb annyiban magyarázhatók az eddig sorolt okokkal, hogy a Monarchia zárt és biztos piaca nem késztette a hazai termelőket a termékszerkezet átalakítására és a termelési módszerek modernizálására, a háborút követő pénzügyi nehézségek miatt pedig – a hitelek folyósításáig – súlyos forráshiánnyal kellett számolniuk a gazdálkodóknak.

A társadalom- és államfejlődés sajátosságai

Ezek mellett azonban a hatalmi viszonyok és olyan mentális elemek is szerepet játszottak, melyek oka nem a Monarchia szétesése vagy Trianon volt, hanem a magyar társadalom- és államfejlődés sajátosságai. Magyarországon a gazdaság és a társadalom tőkés átalakulása, modernizációja időszakában is fennmaradt az arisztokrácia és a nemesi eredetű középosztály dominanciája a politikai hatalomban, az államszervezet és a közigazgatás irányításában, s mindez az 1920-as években sem változott érdemben. Ezek a rétegek évszázadok óta meglévő hatalmi pozícióik és társadalmi befolyásuk megőrzésében voltak érdekeltek. A hagyományos keretek konzerválására, illetve minimális változtatással történő fenntartására irányuló törekvésük mind a politikában (például a szavazójog kérdésében), mind a gazdaságban (például a földkérdés érdemi megoldásának elodázásában) érvényesült.

Ennél is tartósabb és mélyebb hatása volt annak, hogy nem, vagy alig változtak a társadalom hierarchikus viszonyai, az egyes rétegek közötti kapcsolatok merev szabályai. A tradíciók e téren történő továbbélése a vezető társadalmi rétegek mintaadó szerepe révén a közgondolkodás alakításában – és annak központi eleme, a „nemzeti” jelző fogalmi értelmezésében, tartalmában – is meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Minden nemzet esetében természetes és a közösséget erősítő hatású a múlt örökségének megőrzése, a hagyományok ápolása. Ha ez egészséges mértékű, tartást és erőt ad ahhoz is, hogy a változó világ feltételeihez tudjon igazodni az adott társadalom. A magyar uralkodó rétegek jelentős része azonban abban volt érdekelt, hogy "nemzetinek" kizárólag a múltból átörökített hatalmi struktúrákat, a mezőgazdaság uralkodó szerepével jellemezhető gazdasági szerkezetet, s az ezekben szerepet játszó társadalmi rétegeket – elsősorban a volt nemességet és a magyar származású birtokos parasztságot – tekintse. Mindent, ami máshonnan származott, amit mások – külső vagy belső „idegenek” – képviseltek, nemzetietlennek minősítettek. Leegyszerűsítve: értelmezésükben a tradicionális volt a nemzeti, az új, a hagyományos megváltoztatása pedig idegen, nemzetietlen. A mintakövetési kényszerek és hatások következtében ez érhető tetten a korszak magyar birtokos parasztsága nagy részének magatartásában is.

Miként a XIX. század végén a régi rangjához, társadalmi pozíciójához ragaszkodó „keresztény középosztály” elutasította az iparban, a kereskedelemben, a pénzügyi életben és az egyre nagyobb jelentőségű értelmiségi pályákon való elhelyezkedés lehetőségét, illetve az ahhoz szükséges ismeretek elsajátítását, ugyanúgy ragaszkodott a tradicionális magyar birtokos parasztság nagy része a generációk óta folytatott gazdálkodási formákhoz és módszerekhez. Az „idegeneket” (zsidókat, németeket) pedig, akik az új gazdasági ágazatok tulajdonosi, irányítói pozícióit elfoglalva, azokat – nemcsak a társadalom igényeit szolgálva, hanem saját hasznukra is – sikerrel működtették, vagy jelentőssé vált értelmiségi pályákon értek el sikereket, az úri/keresztény középosztály tagjai irigyelték, és – a nemzeti érdekek tekintetében károsnak minősítve tevékenységüket, mentalitásukat – inkább gyűlölték (és gyűlöltették) őket, mintsem tanultak volna tőlük. Hasonló mentalitás jellemezte a magyar parasztságot az övétől eltérő hagyományokat követő, hatékonyabb gazdálkodást folytató német parasztokkal szemben. Mindez – az újtól, a változástól való tartózkodás és a hozzá társuló idegengyűlölet – döntő szerepet játszott abban, hogy a magyar társadalom jelentős rétegei nem voltak képesek alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez, sőt, közülük sokan hajlandóak sem voltak saját egzisztenciájuk, gazdálkodásuk megújítására. Ez a – nemzetinek csak a tradicionálist tartó – gondolkodásmód eleve figyelmen kívül hagyta a társadalom életfeltételeinek javítását szolgáló gazdasági hatékonyságot. Úgy is fogalmazhatunk: a „nemzeti” felülírta a hatékonyságot.

Szintén mentális, illetve szemléleti okokra, mindenekelőtt a kérdés egyoldalú érzelmi megközelítésére vezethetők vissza a társadalom egy részében tapasztalható tévképzetek, s az ezek nyomán kialakult torzképek. Sokan hajlamosak arra, hogy e jelenségeket és folyamatokat kizárólag a magyar sérelmek oldaláról, s csak Trianonnal összefüggésben vizsgálják. Feledésbe merül az a történeti tény, hogy az igazságtalan békéért joggal elítélt győztes hatalmak nem Magyarországot akarták büntetni, hanem az Osztrák–Magyar Monarchiát felbomlasztani, és a helyében velük szövetséges nemzetállamokat létrehozni. Magyarország sem a háború előtt, sem alatta nem volt önálló tényező. A győztesek csak úgy tekintettek rá, mint annak az európai hatalomnak a részállamára, mely a Szerbiának küldött hadüzenettel elindította a véres háborút. Megcsonkítására e hatalom felszámolása keretében és azért került sor, mert az antant-szövetséges utódállamokat részben a Magyarországon élő nemzetiségek által lakott területekkel kívánták kiegészíteni, illetve megerősíteni – több millió magyart is idegen uralom alá kényszerítve.

* * *

Ez a vázlatos és részleges áttekintés is bizonyítja, hogy az a bonyolult problémahalmaz, amely Magyarország 1920 utáni gazdasági és társadalmi helyzetét jellemezte, nem vezethető vissza egyetlen okra: Trianonra. Számos eleme az évszázados magyar gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődés sajátosságaiban gyökerezett, s felerősödésükben a vesztes háború, továbbá annak eredményeként az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása is fontos, esetenként a trianoni békénél hangsúlyosabb szerepet játszott. Ezért azokat nem lehet egyetlen ok megszüntetésével – Trianon revíziójával – orvosolni. Annak sulykolása csak eltereli az okkal sértett és sérült magyar társadalom egy (esetenként jelentős) részének figyelmét a gazdasági, társadalmi, kulturális, továbbá a bel- és külpolitikai gondok és lehetőségek valós megoldásokat alapozó, átgondolt elemzéséről, a reális tervek kidolgozásáról és megvalósításáról. Kormányzati céllá és propagandává emelése pedig kizárólag a mindenkori hatalom bázisának növelését/megtartását szolgálja – az erre nyitott emberek megtévesztésével.