Bejárni Marokkót régi vágyálmom volt, a tervezett 13 napos kiruccanás helyett az első hét végén mégis megszakítottuk az utazást. Először azt gondoltam, ez csak kultúrsokk. De magyarázható-e a folyamatos szorongás a kulturális különbségekkel?

Úgy három éve egyszer már majdnem eljutottam Marokkóba: megvolt a repjegy, a szállás, az útiterv, erre előtte egy héttel bekaptam egy vírust, ami taccsra vágta a következő napjaimat. Na tessék. Megfogadtam, ha egyszer összejön, gáláns leszek magamhoz: kétszer olyan hosszú úttal és még több élménnyel ajándékozom meg magam a végigszenvedett hetekért cserébe. És lám, most, 2022 novemberében eljött ennek az ideje. A barátommal kéthetes utat terveztünk, ami során Marrakeshből indulva, az Atlasz-hegységen és a Szaharán keresztül eljutunk Fezbe, onnan Chefchouenbe vesszük az irányt, majd áthajózunk Gibraltárba, és hazarepülünk. Mikor még a legrutinosabb és legvagányabb utazóbarátaim is nyeltek egyet a terv hallatán, sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, azt viszont álmaimban sem gondoltam volna, hogy a felénél megszakítjuk az utazást.

Üdv, itt életed első kultúrsokkja beszél

Kultúrsokk (fn): pszichológiai irányvesztés, amelyet az egyén egy idegen kultúrába való beilleszkedés során az általa korábban megszokott jelek és szimbólumok elvesztése következtében érez. A sokk időtartamában az egyén döntési- és ítélőképessége nagymértékben csökken, ezért a sikeres beilleszkedéshez elengedhetetlen a sokk hatásainak feldolgozása.

– tanultam úgy 8 éve interkulturális tanulmányok órán, és egészen addig nem is jutott eszembe a fogalom, amíg nem álltam Marrakesh főterén, két kígyóbűvölő és egy majomidomár között, kegyetlen nagy hangzavarban, egy félholt kismacska mellett, úgy 15 perccel egy kirablási kísérlet után. Nem az első, és nem az utolsó volt. A piactérre csak egy alkalommal merészkedtem egyedül – bár földig érő szoknyát viseltem, a helyiek ciccegni kezdtek, egy srác pedig követni kezdett. Szaporáztam a lépteimet. Mikor hazafelé sétálva letépett farkú macska, az utca közepén varró, szakadt ruhás nénike és pénzért könyörgő gyerekek mellett haladtam el, már az egekben volt a pulzusom.

Összezavarodtam és féltem. És amikor ránéztem a barátomra, ugyanezt láttam az arcán tükröződni – pedig sok nehéz helyzetben helyt álltunk már, és mindketten többször jártunk Európán kívül korábban is. Úgy tűnik, ez mégsem jelentett védettséget.

Marokkó más. És egyáltalán nem való mindenkinek. Míg a serpenyő egyik felében az édeni állapotot idéző riadok, az apró csempékkel díszített paloták és mecsetek, a gyönyörű bőráruk, ékszerek, hangszerek állnak, a másik serpenyőben bizony ott a sok omladozó épület, a kegyetlen állapotok között élő állatok, a szemét. Na meg az a néhány helyi arc, aki az európai turistát két lábon járó dollár-jelnek nézi, és ha nem tejel egy átverési kísérlet során, csak annyit kérdez:

You want a punch in your face, brother?

Eljött az a pont, amikor egy közkedvelt étteremhez vezető sikátorban annyi atrocitás ért bennünket, hogy meg kellett kérnünk a helyi étterem személyzetét, kísérjenek haza, mert ha nincs velünk helyi, rögtön letámadnak. Aztán az a pont is, amikor felismertük, eltévedni még mindig biztonságosabb, mint GPS-t nézni az utcán.

Másfél hétig bírtuk, aztán az út megszakítása mellett döntöttünk. Fezben egy francia pedagógus adott nekünk szállást. Mikor elmeséltem neki, miken mentünk keresztül, bepárásodott a szeme: érti miről beszélünk, ő anno 4 hónapot volt itt egyedül, és a legdurvább mélységeket élte meg. Illik ilyenkor ölelni? Féltem, hogy ez tolakodó, úgyhogy csak annyit mondtam: sok erőt kívánok.

Fezből Tangerbe vettük az irányt, hogy átkeljünk Spanyolországba, és Gibraltárban töltsük el az utolsó hetet a repülő indulásáig. Ahogy felszálltunk a vonatra, a barátomhoz húzódtam, aki az egyetlen biztos pontot jelentette az elmúlt másfél hétben. A velem szembenülő idős bácsi felszisszent és imádkozni kezdett. A barátom szólt:

inkább üljek rendesen, itt nem ehhez szoktak. Márcsak négy óra, mondtam magamnak.

Közben a történtekről Instagram-posztot írtam, amire meglepő mennyiségű reakció érkezett: emberek – különösen nők – tucatjával üzentek, és osztották meg hasonló élményeiket.

Rögtön látszott, hogy a félelem és a kiszolgáltatottság mellett még egy dolog közös bennünk: a bűntudat. A bűntudat, hogy teljesült régóta dédelgetett álmunk és elutaztunk a bolygó egyik legegzotikusabb helyére, mégsem tudjuk úgy élvezni, ahogy „kellene”. Talán csak túl puhány vagyok. Talán túl könnyű csapdába csalni. Talán túl sokat vártam.

Talán túl gyenge vagyok, egy tökéletes áldozat. Talán kihívóan öltöztem fel. Talán csak rossz környékre mentem. Talán túl sokszor vettem fel a szemkontaktust. Amúgy is, az utazás a komfortzóna tágításáról szól

– mondtam magamnak.

Na jó – szólalt meg közben bennem egy másik hang – de mégis mit jelent a komfortzóna tágítása? Bármikor örömmel igent mondok egy új étel vagy sport kipróbálására, egy izgalmas, fizikai erőnlétet kívánó kirándulásra, de kell-e igent mondanom helyzetekre, amikben nem érzem magam biztonságban? Ha végtére is azért jöttem, hogy jól érezzem magam és gyarapodjak, kötelességem-e végigcsinálni a két hetet úgy, hogy közben egyre kisebbre megyek össze?

Nem akarok itt lenni, mert nem tudom, hogy kell itt lenni

Mivel érkezésünk első napján Gauder Milánnál találkoztunk egy kis útbaigazításért, a történtekről is neki számoltam be először. Milán több mint tízszer járt Marokkóban a családjával, és butikhotelt is üzemeltet ott, ennek ellenére sosem érték hasonló tapasztalatok. Megdöbbent a sztorik hallatán, aztán hozzátette: talán férfiként, pláne úgy, hogy általában csoportosan utazik, más a helyzet. A kultúrsokk élménye ettől függetlenül számára sem ismeretlen. A 80-as években tett első bécsi látogatása, aztán a bombázás utáni Belgrád, majd India és Kolumbia bejárása során ő is tapasztalt hasonlókat.

Szaharába vezető utunk során újabb sorstársakat találtunk. Két portugál lány hajtépésig fajuló utcai zaklatásról mesélt, másokat a kaotikus közlekedés, a rengeteg szemét, a vallásból fakadó korlátozások, a patriarchális szemlélet, és a kóborállatok látványa vágott földhöz. Marokkóban vallási okokból kifolyólag tilos az ivartalanítás, így rengeteg leharcolt, sebes, éhező kóborállat jön szembe az utcán. Mint később megtudtuk, a macskákra vigyáznak a helyiek, ugyanis szent állatnak számítanak, a kutyáktól viszont tartanak, ugyanis a népi hiedelem szerint rossz óment jelentenek.

A jelenség pontos megértéséhez Máté Ildikó segítségét kértem, aki Franciaországban töltött tapasztalatait követően a kulturális sokk témáját választotta egyetemi kutatásához. Az érdeklődés személyes tapasztalatból jött – Ildi a kulturális sokkot és a re-kulturális sokkot is átélte – ugyanis a jelenség akkor is felütheti a fejét, ha valaki hosszú idő után tér vissza a hazájába.

„A jelenséget 1960-ban Kalvero Oberg nevezte nevén először, és négy-öt fázist különböztetett meg a sokk folyamatán belül. Az esetek egy részében a kulturális sokk a „mézeshetek”- időszakkal kezdődik: ez egy eufórikus, vidám állapot, amikor az új ország érdekes és izgalmas, és az új környezet bűvöletében él az utazó. Ezt követi az elveszettség és a fáradtság érzése: nincsenek meg azok az eszközök az új országban, amikkel otthon orvosoljuk az akár hétköznapi kihívásokat is, és ez bizonytalanságot, sokaknál bezárkózást okoz. A megszokott hazai környezet túlértékelődik ebben a fázisban. Ezt követően elkezdjük befogadni az új és korábban idegen értékeket, szokásokat, a negyedik és ötödik fázisban pedig már végbemehet az alkalmazkodás, mivel a kultúraközi stressz hatásos feldolgozására kerül sor” – mondja el. Ildi hozzátette:

ha valaki átéli a kulturális sokkot és időben feldolgozza az élményt, az javíthatja az alkalmazkodóképességét és a helyzetekhez való rugalmasságát is. A tapasztalat, hogy képesek vagyunk adaptálódni új környezetekhez, új képességgel ruházhatja fel személyes eszköztárunkat.

Ezek a bizonyos fázisok a posztomra érkezett személyes tapasztalatokban is lekövethetők.

Pál Bella néhány évvel ezelőtt Peruban töltött két hónapot, és ott érte először kultúrsokk. A kezdeti honeymoon-időszak lecsengésével maga alá gyűrte a konstans félelem és szorongás.

„Mindig is vágytam rá, hogy megnézhessek egy távoli és egzotikus országot. Talán a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy az elképzeléseim – amik meglehetősen idealizáltak voltak – és a tapasztalataim nem találkoztak. Azok a társadalmi normák és rendszerek, amiket megszoktam, Peruban szertefoszlottak – ez először rácsodálkozást szült, majd pedig hatalmas bizonytalanságot.

Azt éreztem, kirántották alólam a talajt: nem tudom, hogy a jelen körülmények között mi a jó és mi a rossz, megszűntek a viszonyítási pontjaim”

– meséli. Bella számára ami eleinte egzotikus volt, az rövid időn belül bizarrá vált. A nagy távolságok szintén megijesztéttek: amikor órákon át keresett egy múzeumot, elöntötte a védtelenség érzése. „Leültem egy padra és zokogni kezdtem. Haza akartam menni, de tudtam, hogy ez egy több napos tortúra lenne. Úgy éreztem, nem tudom végigcsinálni, nem akarok itt lenni, mert nem tudom, hogy kell itt lenni.

Egy ufó voltam, aki korábban biztonságos burokban létezett, de ebben a szegény országban, ahol farkastörvények uralkodnak, nem találja a helyét.”

Gyenes Dávid története szintén Marokkóhoz kapcsolódik, azonban valamelyest más aspektusból: amikor 24 évesen feleségül vett egy marokkói lányt, viszonylag gyorsan asszimilálódott, az új, furcsa szokások és a bürokratikus nehézségek viszont neki is okoztak kellemetlenséget.

Párja családja már a kapcsolat kezdetétől magától értetődőnek vette, hogy esküvő lesz, Dávid bőröndje mellé imaszőnyeget terítették, és megmutatták neki, merre van Mekka. A meglepő, de szerethető kulturális különbségek mellé aztán frusztráló részletek is társultak: a rabati magyar nagykövetségen nem voltak tisztában a jogszabályokkal, így Dávid maga derítette ki a házasodás menetét, a pár pedig az első anyakönyvi kivonat elkészültéig nem alhatott hivatalosan együtt.

„Rengeteg dolog idegesített. Mindenhol próbáltak lehúzni, végeláthatatlan folyamatnak tűnt a hivatali ügyintézés. Ha tudom, milyen lesz, talán bele sem vágok – bár nyilván a nagy szerelem segített ezeken felülemelkedni. A város és a vidék közötti különbség is sokkoló volt.

Esetemben a családnak nem volt fürdőszobája, csak egy szobában volt ágy, bútorok alig, internet csak cybercafeban, holott az apuka iskolaigazgató és az anyuka is dolgozott.

A turista természetesen szent tehén, ennek minden előnyével és hátrányával. Viszont amellett, hogy sok számító és lehúzó árussal, taxissal, rendőrrel találkoztam, értek pozitív meglepetések is: a férfi, akitől a jegygyűrűt vettem, az esküvőnkre is eljött” – meséli.

Iványi Helka története szintén Marokkóhoz kötődik. Elmeséli, hogy bár ez volt az első alkalma arab országban, tudatosan készítette magát a kulturális különbségekre.

„Két hetet voltam ott, az elsőben egy állatmenhelyen dolgoztam, szintén európaiakkal, ott nem vegyültem el annyira a helyi kultúrában. Ez a falu a tengerparton volt, és sokat jártunk fürdeni, itt furcsa volt, hogy sok gonosz pillantást kaptunk nőktől a bikinink miatt. De ezt még nem éltem meg nagyon rosszul, mert valamilyen szinten megértettem, hogy ez számukra kellemetlen.

Ami engem rosszul érintett, az a nők szerepe volt, illetve az, hogy velem hogyan viselkedtek az utcán.

A menhely után édesanyámmal ketten utaztunk városból városba. Fezben volt egy nagyon rossz élményem, ahol egy csoport nálam fiatalabb fiú rámtelepedett és nem hagyott békén. Egy idő után kellemetlenül éreztem magam, és már poénkodni sem tudtam, csak angolul kiabáltam nekik, hogy menjenek el. Ez a piactér közepén volt, éjszaka, rengeteg ember, épp egy birka szaladt el még közöttünk aki valószínűleg vágóhídról szökött meg, és a sok férfi árus közül senkit nem érdekelt, hogy én egy ilyen szituációban vagyok” – meséli, hozzátéve: ezt követően nem ment többé a piactér felé, sőt, a hazautazást fontolgatta.

A nők elleni zaklatást nem tudhatjuk be a kultúrsokknak

Már-már befejezettnek érzem a cikket, amikor éjszaka, a plafont bámulva megszólal bennem egy hang. Valami fontos kimaradt. Bár a cikk eredeti célja a kultúrsokk jelenségének bemutatása volt, a beérkező tapasztalatok hallatán nem mehettem el szó nélkül egy fontos jelenség mellett. Helka története ugyanis nem egyedi eset volt – lányok tucatjai írtak nekem üzeneteket „kultúrsokk” címszó alatt, amikben utcai abúzusról számoltak be. Volt, akit sikátorokon át követtek, volt, akit konszenzus nélkül fogdosni kezdtek, volt, akinek a hajába csimpaszkodtak, és az is megesett, hogy valakit a puszta jelenléte miatt lekurváztak.

Újra végigolvasva mindezt hátrahőkölök. Nem gondolnám, hogy kulturális különbség az oka annak, hogy a magyar nők nem szeretnének kiszolgáltatott, félelemkeltő szituációba kerülni, és azt sem gondolom, hogy bármely kultúra szabályrendszere validálhatná a nők elleni erőszakot. A témában aztán Mérő Verát, a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene alapítóját hívom fel.

Sajnos ennek a viselkedésnek van egyfajta elfogadottsága bizonyos országokban, valószínűleg azért, mert az adott kultúrában eleve nem állnak túl jól a nők jogai. Szerintem az az egyértelmű vízválasztó, amikor egy nő félelmet, kiszolgáltatottságot kezd érezni

– onnantól kezdve semmilyen megjegyzés vagy közeledés nem minősíthető bóknak, akkor sem, ha az adott kultúrában amúgy magas az ilyen tetszésnyilvánítás elfogadottsága. Ami persze nem jelenti azt, hogy ami elfogadott, az rendben is van. Hiába vannak kulturális különbségek, ez sehol sem validálja az utcai zaklatás jelenségét” – mondja el. „Emellett az arab kultúrában – persze sokszor a miénkben is – hajlamosak egyes férfiak nem figyelembe venni, hogy az európai nő öltözködése nem felhívás keringőre, csupán egy másik kultúra sajátossága.

Akit ezek a hatások megviselnek, nem kultúrsokkot él át, hanem utcai zaklatást.” 

The post Mindig ide vágytam, most meg menekülnék haza – ez most kultúrsokk, vagy valami egészen más? appeared first on Forbes.hu.