Négyévente önt el az a láz, és gyermekkorom óta tart. Ilyenkor legszívesebben pár hétig bezárkóznék, hogy minden percét kiélvezzem, ne szalasszak el még egy szögletrúgást vagy egy taktikai cserét sem. Elég korán megfertőződtem ezzel, mentségemre legyen mondva, hogy ártatlan zsenge koromban a magyar foci még állandó résztvevője volt a vébéknek, vagyis nem nagyon vonhattam ki magam a Nyilasi–Détári–Kiprich-féle fociból. Hatévesen még nem sokat fogtam fel abból, hogy utolsók lettünk a csoportunkban, de tízévesen már teli torokból énekeltem a Viva Espaná-t, ami talán a torna hivatalos dala volt. Emlékszem a történelmi sikerünkre San Salvador ellen (senki sem lőtt addig két számjegyű gólt egy vébémeccsen), és a 76. percben Mészáros mellett becsorgó labdára; ezen a véget nem érő, lassított felvételen Czerniatynski döntetlenre mentette a mérkőzést Belgiumnak, pedig már a 28. perctől vezettünk, hiszen kellett, nagyon kellett volna a két pont (akkor még ennyi járt a győzelemért) a továbbjutáshoz. De az a tragédia vizet sem zavart az 1986-os összeomláshoz, a magyar foci Mohácsához és Trianonjához képest, ahonnan – mint látható – azóta se tápászkodtunk fel nagyon. Ötvenévesen attól tartok – hiába nő meg a csapatok száma már a legközelebbi tornától –, hogy életemben már nem fogok látni magyar nemzeti tizenegyet a legfontosabb focis eseményen. Újra és újra vissza kell ugornom a tizennégy éves énemhez, hogy átéljem az akkori várakozást, a reményeket, azt a remegést, ami elfogott az első sípszó elhangzásakor, és ami alig tartott tovább négy percnél. Ekkor már kettő-nullra vezettek a szovjetek, és nagyon sok Dosztojevszkij, Tolsztoj és Bulgakov kellett ahhoz, hogy az oroszokat ismét szeretni és becsülni tudjam.